A kudarc és a vereség beismerése utáni állapot 2.

9. Temps d’images Fesztivál, november 7-13, Kolozsvár

A kudarcok annyi félék, ahányféleképpen a sikerre gondolhatunk. Sikerünk meg ugye sokféleképpen lehet: a legjobb kávézó mellett dönteni, egy jó albérletet találni, a megfelelő méretű nadrágot megvenni, egy tartalmas estét eltölteni, megnyerni egy fontos vitát, egyáltalán kialakítani egy fontos vitát, tudni elköteleződni valami mellett, amiről fontos vita képes kialakulni, és persze érvényességre juttatani azt, ami mellett elköteleződhetünk. Elköteleződni akármi mellett pedig felelősségekkel jár, olyan felelősségekkel, amikért bármikor számon kérhetőek lehetünk, és ha számon kérnek az elköteleződéseinkért, akkor érvelnünk kell mellette, stb.

A Teatr Polski Bydgoszcz Kantor Downtown c. előadása, ahogy a címből is látszik, arról a terhelt színházi figuráról próbál számot adni, amivel a lengyel színház beírta magát a színháztörténetbe. Színházi installációnak nevezi magát a produkció, de az eredeti Tadeusz Kantor Halott osztály (1975) c. előadására utalva az osztályterem padjaira kilenc képernyőn vetítenek New York-i avantgárd színházközeli alkotókkal (Penny Arcade, Lee Breuer, Linda Chapman, Citizen Reno, George Ferencz, Jill Godmilow, Barbara Hammer, Lola Pashalinski, Ozzie Rodriguez, Theodora Skipitares, Thomas Walker, Sylvia Palacios Whitman) készített interjúkat. Az interjúk elején mindenik Kantorra emlékezik, hogy milyen volt a rendező előadásait nézni, hogy milyen volt az ő személyisége. Az egyik például azt meséli el, hogy Kantor a New York-i fellépés előtt az öltözőjében ülve a térdét teljes erővel ütve mormolt valamit magában lengyelül – levezetni a feszültséget talán. A Kantor előadásokat parafrazálva a két színész közül az egyik a rendezőt alakítja, aki mint ahogy Kantor is a saját előadásaiban, a gesztusait, az attitűdjét, a beszédmódját felidézve fel-alá járkál, és bele-belerendez a produkcióba.

Egy fontos pillanatban a színésznőt alakító színésznő kilép a szerepéből, és a saját helyzetéről kezd el beszélni, hogy honnan származik, milyen neki a szakmájában dolgozni, és abból mennyit keres. A közönséget is megkérdik, hogy ki mennyit keres. Egy ilyen buborékban, ami egy színházfesztivál közönsége, nemzetközi meghívottakkal és olyan érdeklődőkkel, akik érzékenyek a színház határterületeit feszegető előadásokra, nem biztos, hogy mérvadó összegek hangzanak el, amikor a havi fizetésekről kérdezi őket a színésznő. Az előadás második felében különböző elbeszélésmódokban és történeteken keresztül beszélnek a New York-i alkotók arról az avantgárdról, amit mindegyikük más-más pozícióból, más-más szerepen keresztül élt meg. Fontos az érzelmekkel terhelt nosztalgikus attitűdön kívül olyan perspektívákat is felvonultatni, amik azt az időszakot másképp élik meg. Egy fél tucat alkotó magántörténeteiből kiderül, hogy számukra az amerikai avantgárd után például ma nehéz művésznek maradni, nehéz hűnek maradni esztétikai, politikai elvekhez, amik fiatalkorukban alakultak, amikről fiatalkorukban azt hitték, hogy megrendíthetetlenek.

Oliver Frljić A mi erőszakunk és a ti erőszakotok c. előadása egy fontos – nemcsak színházi – tapasztalat. Ez az előadás talán a múltszázadban kialakult közel-keleti válságokért vállalható nyugati felelősségekről és a válságok következményeivel járó felelősségre szólításról szól. Frljić esztétikája viszont algoritmusként működik, ami vagy aktív érzelmi és fizikai részvételt idéz elő, vagy teljesen elidegenít, és semmi másra nem hagy figyelni, mint a színpadon történő erőszakra és az azzal kapcsolatban fellépő ellenszenvre. Az előadás különböző nemzeti és vallási szimbólumok és értékek mentén szerveződő álláspontokat sorakoztat fel, és kérdőjelez meg, illetve a kozmopolita felelősségvállalás abszurd egyéni nehézségeit is taglalja.

Nem foglal állást egyik legitimitása mellett sem, egyik attitűd sem érvényesebb morálisan vagy politikailag, mint a másik. Éppenhogy az ezek egymásmellettiségének szorongató érzéséről szól ez az előadás. Hogy milyen értékrendekbe, milyen történelmi következményekbe születünk bele, hogy ezekért milyen felelősségeket kell vagy nem kell nekünk vállalni, és ezek mellett merrefele látszik alakulni a történelem, hogy merrefele kívánjuk azt alakítani, az milyen személyes, vagy univerzális felelősségek vállalásával jár, hogy milyen vallási alapokon szerveződő politikai és társadalmi elvekbe ütköznek a menekült-válsággal kapcsolatos álláspontjaink. Az előadás bennem azt az elviselhetetlen válság-érzést erősítette meg, hogy nehéz egy álláspontra helyezkedni, nehéz valódi vitában értelmes állást foglalni, egyáltalán nehéz erről valódi vitát kialakítani, hogy a körülöttem levő világ nem segít jobban tájékozódni a körülöttem levő világban.