A kívülállásnak is vannak előnyei – Beszélgetés Felméri Cecília kolozsvári filmrendezővel

– Első nagyjátékfilmed, a Spirál egy hosszúra nyúlt forgatás, egy hosszas alkotói folyamat eredményeként született meg, ami részben a film történetéből is adódik, hiszen négy évszakot ölel fel. A májusi bemutató környékén azt nyilatkoztad, hogy még nem könnyebbültél meg. Most, hogy a filmet levetítették a TIFF-en és a Kolozsvári Magyar Napokon is, hogy vagy ezzel, hogy érzed magad?

– Most már megkönnyebbültem. Bár még hátra van a romániai mozibemutató, azért már nyugodtabb vagyok. A magyarországi bemutatókor kicsit izgultam, kicsit féltem attól, hogy milyen lesz a fogadtatás, mit írnak majd a kritikák. De mivel elég jó kritikákat kapott, mostanra megnyugodtam, azt hiszem, hogy túl vagyok a nehezén.

‍
– A mai napig szorgosan elolvasod a kritikákat? Ha „rosszat” írnak, arra hogyan reagálsz? Újragondolásra, átgondolásra ösztönöz?

– Mindig örülök, ha pozitívan írnak a filmről, de a negatív kritikák is „jó” visszajelzések. Ez a film már elkészült, ilyen lett. Azokat a döntéseket, amelyek következtében ilyen lett, már meghoztam korábban, az akkori lehető legjobb tudásom szerint. Szerintem ezt a filmet nem nagyon tudtam volna másként elkészíteni. Azért persze érdekel, hogy a nézők hogy reagálnak a filmre, úgy hat-e rájuk, ahogy vártuk. A kritikáknak örülök, ha jók, de ha „rosszat” írnának róla, akkor sem nagyon tudnám újragondolni a filmet, mivel nem tudnak olyat mondani, amin én már ne gondolkodtam volna el a maga idejében, amin ne rágtam volna át magam százszor.

‍
– Ugorjunk vissza az elejére: mikor és hogyan kezdődött a Spirál története?

– Több kisfilmem elkészítése után felmerült bennem, hogy ideje lenne nagyjátékfilmben gondolkodni. Ehhez volt egy ötletem, amit elmeséltem a produceremnek, Muhi Andrásnak, aki azt mondta, hogy írjam meg. Pályáztunk az ötlettel a Magyar Nemzeti Filmalaphoz, és kaptunk is támogatást forgatókönyv-fejlesztésre. Lépésről lépésre haladt a folyamat.

Fotó: Szilágyi Lenke

‍
– Azt mondod, hogy a te ötleted volt a történet. Van bármilyen köze az életedhez, hozzád?

– Nem önéletrajzi jellegű, illetve nem konkrét dolgok által kapcsolódik hozzám, az életemhez, de például abban, ahogyan a jelenetek építkeznek, benne vannak az én tapasztalataim. A forgatókönyv-fejlesztési folyamat eredményeként sokan benne vagyunk a történetben, sokan alakítottuk a karaktereket, a jeleneteket. Természetesen, a karakterek működése, viszonyulása egymáshoz igaznak kellett tűnjön számomra, valamilyen szinten sok személyes elem van benne. Nem az én történetem, de az én szűrőmön át fogalmazódott meg, jutott kifejezésre.

‍
– Rendezőként, illetve alkotóként többletet, nehézséget vagy esetleg könnyebbséget jelent, hogy te voltál a forgatókönyvíró is?

– A forgatókönyvírás teljesen másfajta alkotói folyamat, mint a rendezés – hiszen volt egy alapötlet, de alapvetően nulláról kellett felépíteni a történetet. A történetírás számomra nehezebb folyamat, mint a rendezés.

‍
– A filmben nagyon sok a metafora, a szimbólum. Mennyire volt tudatos ezek használata? Módszeresen alkottad meg és építetted be ezeket a művészi eszközöket a filmbe, vagy ösztönös folyamat volt?

– Inkább ösztönös. Nem is tudnám megfejteni egyértelműen ezeket a metaforákat, nem gondolkodtam róluk. Arra koncentráltam, hogy olyan helyzeteket, jeleneteket szőjek a történetbe, amelyek képesek „elmesélni”, hogy min mennek át a szereplők. Szerettem volna a nézőkkel érzékeltetni azokat a belső folyamatokat, történéseket, amelyek a szereplőkben lejátszódnak, anélkül, hogy ezekről beszélniük kellene. A jelenetek maguk teremtették meg ezeket a metaforákat. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen nem is konkrét szimbólumok ezek, hanem kapcsolatok, összefüggések a jelenet és a szereplő között, amelyek lényegére, értelmére a néző is rájön. Nem tudnám azt mondani, hogy a tó ezt vagy azt jelenti, miközben persze, ha elgondolkodom rajta, sok mindent jelenthet, és számomra sok mindent is jelent.

‍
– A film egy párról szól, két tanárról, akik úgy döntenek, hogy kiköltöznek a természetbe, egy horgásztóhoz. Kulcsfontosságú a filmben ember és természet viszonya. Ez a motívum rólad szól? Természetközeli embernak tartod magad, vagy csak a főhősöd, főhőseid ilyenek?

– Ez róluk szól. Számomra az, hogy milyen a kapcsolatom a külvilággal, a körülöttem levőkkel, nagyban függ attól, hogyan érzem magam az adott helyzetben a bőrömben. A filmben a különböző jelenetekben azt próbáltuk megmutatni, az egyes szereplők hogyan érzik magukat az illető helyzetben. Nem általánosságban mutattuk be ember és természet kapcsolatát, hanem a szereplők és a természet reflektálnak egymásra, a természet, a táj azt tükrözi, ahogy az illető szereplő érzi magát az adott jelenetben.

‍
– A filmben szereplő horgásztó, mint mondtad, sokféle érzelem, élethelyzet kifejezésére alkalmas, de ettől függetlenül szép forgatási helyszín. Hogy találtatok a sződligeti tóra?

– Véletlenül bukkantunk rá. Kerestük a helyszínt – nyilván láttunk sok szép tavat, de egyik sem felelt meg maradéktalanul az elképzeléseinknek. Az operatőr, Réder György talált rá a helyszínre egy esküvői fotó nyomán. A hátránya annyi volt, hogy fel kellett építenünk a házat, mert ennek a partján nem volt, de ez ugyanakkor előnynek is számított, mert olyan házat építhettünk, amely a film szempontjából a legmegfelelőbb. Természetesen, miután megtaláltuk a helyszínt, adaptálni kellett hozzá a forgatókönyvet: ez egy olyan tó, ahol kis házak vannak a parton, amiket kibérelhetnek a horgászok, ez gyakorlati szinten is alakította a történetet.

‍
– A film kültéren, egy tó partján játszódik, mégis kicsit olyan, mint egy kamaradráma, hiszen a történések, események tere nagyon behatárolt. Ez volt a kezdeti koncepció, vagy idővel alakult így?

– Az eredeti forgatókönyvben voltak olyan jelenetek, amelyek máshol játszódtak, de olyan kevés volt belőlük, illetve olyan keveset adtak hozzá a filmhez, hogy szép lassan mind kikerültek belőle. Valahogy magától alakult át kamaradrámává – és persze, miután ez így alakult, már tudatosan kamaradrámaként kezeltük. A filmnek három főszereplője van, illetve nagyon kevés mellékszereplője, és az, hogy ők elzártan élnek, dramaturgiailag is meghatározta a történetet, az izoláltságuk plusz feszültségforrást jelentett.

‍
– Ember és természet kapcsolata kiemelt szerephez jut a filmedben, de talán ennél is lényegesebb ember és ember kapcsolata – a Spirál tulajdonképpen az emberi kapcsolatokról szól. Ez az, ami igazán foglalkoztat?

– Az emberi kapcsolatok? Hát igen. Szerintem nagyon sokunkat foglalkoztatnak, elvégre szociális lények vagyunk. Engem nagyon érdekelnek az emberek, a reakcióik, mindig kíváncsi vagyok, hogy mások hogyan élnek, hogyan látják a világot. Mindenki másképp látja a világot, és ebben az az érdekes, hogy nem tudom, más hogyan látja, el tudom ugyan képzelni, de nem lehetek benne biztos. A filmeken, a mások történetein keresztül megpróbáljuk beleélni magunkat más emberek helyzetébe, de ezt mindig csak a saját ismereteinken keresztül tehetjük. Számomra ez a kérdés nagyon izgalmas. A film stílusának is az volt az egyik alapkoncepciója, hogy minden jelenetet valamelyik szereplő szemszögéből mutassunk. Mi, nézők az illető szereplő szemével látjuk a világot, de ő nem tudja, hogy a másik szereplő ugyanabban a jelenetben mit él át.

‍
– A film egyik érdekes, történetalakító eseménye egy fatális véletlen – amit most nem részletezek. Ez a véletlen tulajdonképpen elkerülhető lett volna, ha a szereplők jobban figyelnek egymásra. Volt benned szándék rávezetni a nézőket az egymásra figyelés fontosságára?

– Nem, nem volt ilyen szándék, itt a főhősnek kell megértenie a helyzetet. Megértenie azt, hogy ha nem a saját szemszögéből nézett volna mindent, nem csak a saját világára fókuszált volna, hanem figyelt volna a másik emberre is, akkor elkerülhető lett volna a tragédia. Persze, a jelenet azt sugallja, hogy halálos lehet, ha nem figyelünk egymásra – és itt nem föltétlenül úgy értem, hogy szó szerint meghalhat valaki, hanem hogy végzetes lehet egy emberi kapcsolatra nézve. Mindenki a saját életére vonatkoztathatja – vagy nem – a látottakat.

‍
– Beszéltünk már a főszereplőkről, a köztük lévő viszonyról, de az őket megformáló színészekről, Borbély Alexandráról, Bogdan Dumitracheról és Kiss Diána Magdolnáról még nem. A színészválasztás kapcsán valahol azt nyilatkoztad, hogy azért választottad őket, mert nagyon jók. Ezzel nem tudok vitázni, így inkább azt kérdezem meg, hogy voltak-e félelmeid a nyelvi különbségek miatt, hiszen a férfi főszereplő román, a két színésznő pedig magyar anyanyelvű?

– Kezdetben azt reméltem, hogy Bogdan annyira jól megtanulja majd a magyar nyelvű szövegét, hogy akcentus nélkül fog tudni beszélni, pontosabban utólag szinkronizálni tudja magát – nyilván a forgatáson felvett hang esetében nagyon erős volt az akcentusa. Persze a forgatáson figyeltünk arra, hogy a szavakat úgy ejtse ki, úgy mozgassa a száját, hogy utána egyáltalán lehessen szinkronizálni. Nagyon jó a hangja és kiválóan beszél, ezért reméltem, hogy tudjuk a saját hangját használni, de sajnos végül szinkronizálni kellett.

‍
– A film elkészítéséhez a magyar és a román államtól is kaptál támogatást, egy ideje mindenki veled példálózik: lám, lehet erdélyi magyarként is nagyjátékfilmet rendezni. Ez nyomasztott, nyomaszt?

– Nem. Munka közben annyira benne voltam a sűrűjében, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Meg hát nagyon örültem, hogy kaptunk támogatást, hogy van miből filmet készíteni. De amikor ekkora összegekről van szó, az mindig nagy felelősséget jelent – függetlenül attól, hogy erdélyiként kivételes ez a helyzet. Sok pénzről, sok ember munkájáról van szó, és a rendező felelőssége, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen. Szóval ez önmagában elég nyomasztó. Az, hogy ez az első vagy egyik első ilyen koprodukció, alig számított már.

‍
– Az, hogy a Spirál koprodukcióban készült, illetve hogy erdélyi magyarként mindkét filmes világhoz – a románhoz és a magyarhoz is – tartozhatsz, tartozol, mit jelent számodra? Jelenthet ez többletet alkotóként?

– Szerintem igen. Például amíg mesteriztem, illetve a mesteri vizsgafilmemet forgattam Bukarestben, megismertem az ottani szakmabelieket, az újhullámos román színészeket. Érdekes tapasztalat volt például, hogy mennyire realistán, természetesen játszanak, izgalmas volt kipróbálni ezt a fajta realista filmkészítést, és ennek nyomán sok mindenen elgondolkodtam. Nekem nem volt rossz, hogy egyik világhoz sem tartoztam igazán: a kívülállásnak is vannak előnyei.

‍
– A kolozsvári Sapientia EMTE filmszakán tanítasz. A diákjaid hogyan viszonyultak ahhoz, hogy nagyjátékfilmet forgatsz? Látták már a filmet?

– Nem látták sokan, hiszen eddig csak Magyarországon mutatták be a mozikban – lehet, hogy most a TIFF-en és a Kolozsvári Magyar Napokon látták páran. A forgatás alatt természetesen érdeklődtek és kíváncsiak voltak, de hát az órák nem rólam, nem az én munkásságomról szólnak. A nagyjátékfilm-készítés nekem is új volt, egy új tapasztalat, rengeteg mindent tanultam, és persze nekik is megpróbáltam átadni mindazt, amit tudok. Amikor a filmterveiket, ötleteiket megbeszéljük, akkor teszek javaslatokat, jövök ötletekkel, de ők nyilván önálló emberek, rendezők, akiknek meg kell találniuk a saját útjukat.

‍
– Az ötletadáson túl egyfajta példakép is lehetsz a fiatalok számára, hiszen Kolozsváron végzettként sikerült nagyjátékfilmet készítened. Tapasztalsz ilyen viszonyulást?

– Igen, valóban példa lehetek arra, hogy Kolozsváron élve is lehetséges nagyjátékfilmet készíteni. De azért vannak még ilyen példák – Visky Ábelt említhetem. Szerintem a Sapientián jó az oktatás, és aki itt végez, abból ugyanúgy lehet filmes, mint abból, aki Budapesten vagy Bukarestben tanult – és ott sem könnyű eljutni egy nagyjátékfilmig. Lehet, hogy innen indulva kicsivel nehezebb, de nem ezen múlik.

‍
– A film bemutatója egy nem épp ideális időszakra esett. Mennyire érinti a járványhelyzet a filmed utóéletét, a fesztiváloztatást?

– A legtöbb fesztivált online tartották. Én kettőre tudtam elmenni, és most még egyre meghívtak, amire elmegyek ősszel, ha a pandémia be nem üt újra.

‍
– Min dolgozol, mik a terveid? A következő munka is nagyjátékfilm lesz?

– Van egy ötletem, azon kéne dolgoznom, de kicsit még lassan megy. Logikusan egy nagyjátékfilm következik. Persze, nem kizárt, hogy az ember elkészít egy rövidfilmet, mert valamit ki akar próbálni, de alapvetőn nagyjátékfilmben gondolkodom.


‍

Felméri Cecília 1978-ban született Kolozsváron. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó-film-média szakán diplomázott, majd a bukaresti színház- és filmművészeti egyetemen mesterizett filmrendezésből. Jelenleg tanít a Sapientián. Korábbi, több díjat elnyert kisjátékfilmjei és animációi – mint a Kakukk, a Végtelen percek, a Mátyás, Mátyás vagy a Boldogságpasztilla – után nemrég, magyar-román koprodukcióban, elkészítette első nagyjátékfilmjét, a Spirált, amelynek az idei kolozsvári TIFF-en volt a romániai bemutatója.