A kicsengetés ma elmarad

‍avagy rakjunk rendet vén fejünkben

‍

Praefació

„Csakhogy, ha az ember elkezdi végiggondolni, mi hogyan történt az élete során, s főleg, hogy ami megesett, miért épp úgy, ahogy, a kínálkozó megokolás, magyarázat mindjárt sántítani kezd.”

Nem ez az első mondata, de mondhatnók, ez a kezdő mondata Szilágyi István Az emlékezés göröngyei című utolsó, befejezetlen regényének. Azért is idéztem, mert félig-meddig hasonló gondolat jár az én fejemben is, azzal a különbséggel, vajon meg kell-e okolnom, mi miért is jutott aznap eszembe; mit miért is olvastam, és annak hatására miért is írtam le gondolataimat, és miért azon a napon? Mert nem regényt írok, nekem ezt megtenni fölösleges, ráadásul ez a forma – szösszenetek és feljegyzések: messzilátások és közellátások – nem nagyon kíván magyarázatot. Magam számára készülnek, „laborvizsgálat” helyett: vajon tudok-e még írni, olvasni, gondolkodni? Romlott-e a világlátásom, a valóságérzékem? Mert sérült valóságlátással, romlott valóságérzékkel nem szabad tollat kézbe venni az embernek.

2024. március 1.

Volna néhány szavam Jacques Prévert-rel kapcsolatban. Annak idején, 1965–70 között az Egyetemi Színpad amatőr filmklubjának én is tagja voltam, minden évben legalább egy filmet készítettünk. (Ezek 8 mm-es filmek voltak, egy tekercs ára 20 Ft, és ugyanennyi az előhívásuk. Összesen négypercnyi anyagot lehetett felvenni. És ez meghatározta a gondolkodásunkat is.) Kárpáti György volt a művészeti vezető.¹ Neki kellett bemutatni a tervezett film forgatókönyvét vagy vázlatát. Annak alapján utalt ki egy vagy két tekercs filmet. Máig nem tudom, hogy hol és hogyan akadtam egy Jacques Prévert-versre, de ezt mutattam be neki. Annyira megtetszett az ötlet, hogy egy pályázatot hirdetett, ami után a klub tagjai közül többen is készítettek ebből filmet.

Ezt már rég elfelejtettem, de tíz évvel ezelőtt részt vettem egy évfordulós összejövetelen: 50 éves volt a filmklub. Legalább negyvenen gyűltünk össze, és valahogy előkerült az én két filmem is, amelyre többen is emlékeztek. A Reggeli említésénél azt kérte Kárpáti György, hogy itt álljak meg. Mert ő több országban, több helyen is tanított filmrendezést, és ezt mindig kiadta vizsgafeladatként. Ennek eredményeként több mint négyszáz Reggeli című film készült el Európában! Hát én így vagyok Európa-hírű! Bár ezt csak kevesen tudják!

Jacques Prévert: Reggeli

Beletöltötte a kávét

a csészébe,

beletöltötte a tejet

a csésze kávéba,

bele a cukrot

a tejeskávéba,

és kiskanállal

megkavarta,

megitta a tejeskávét

és letette a csészét,

nem szólt hozzám,

meggyújtott

egy cigarettát,

karikákat fújt

a füstből,

leverte a hamut

a hamutartóba,

nem szólt hozzám,

nem pillantott rám,

fölállt,

föltette

fejére a kalapját,

fölvette

az esőkabátját,

mivelhogy esett,

és kilépett

az esőbe,

egy szó nélkül,

rám se pillantva,

én a fejemet

kezembe temettem,

és sírtam.

         (Koosán Ildikó fordítása)

2024. március 5.

‍

Itt van előttem Vámbéry Ármin közel 700 ol­dalas könyve. A Szibériai törökök fejezetben idéz (Radloff nyomán) félezer altáji közmondást. Ezekből választottam néhányat. Ma is aktuálisak!

  4.   Aki nem tud menni, elrontja az utat,

         aki nem tud beszélni, elrontja a szót.

  7.   Ha látod, hogyan megy a béka,

         minek kérdezed, milyen az ügetése?

11.   Újat készíts, és öltsd fel,

         ócskát javíts, és öltsd fel!

28.   Ha újat látsz, ne légy magadon kívül az öröm miatt,

         ha régit látsz, ne vesd meg.

43.   A kibékítő olyan a népnél,

         mint a gomb a bundán.

*

Véletlenül akadtam néhány Talmud-idézetre. Ezek eléggé ismertek. Én eddig azt gondoltam, hogy magyar közmondások!

Akit egyszer már megharapott egy eb, az már a kutyaugatástól is fél.

Ne az edényt, hanem a tartalmát nézd.

Uram, szabadíts meg a barátaimtól, az ellenségeimmel magam is elbánok.

Előbb te javulj meg, és csak aztán akarj megjavítani másokat.

*

„(...) az ég nem min­denkor tudósok előtt nyílik meg, hanem igen gyakran együgyű pásztoroknak is.” Erdélyi Jánostól származik ez a fél mondat, de a közmondásokat tartalmazó művének a bevezetőjéből még egy érdekes és fontos gondolatát is feljegyeztem magamnak: „a régi bölcsek, mikor valamely nagy igazságot akartak elterjeszteni, szükségesnek láták, hogy népök ízlése szerint szóljanak, magokat ahhoz alkalmazzák, mint Jézus is a példázatokban, [hisz ők is] a néptül tanulták el s vették át a módját: miképpen szóljanak hatályosan a közönséghez… Mert van nép, melynek bölcse soha nem volt, de olyan nincs, melynek közmondása ne volna.”

*

Ma este hallottam egy példázatot a Talmudból és az abban szereplő Szentjánoskenyérfáról. Tevelen is volt egy ilyen fa: talán a romos kastély parkjában vagy a Kiserdőben. Én még ettem a terméséből, a magvaiból. (A neve onnan származik, hogy az evangélista Szent Jánosnak is ez volt az eledele.) És azt is tudom, hogy az ágaiból vastag és hosszú, hegyes tüskék álltak ki, nyilván így védekezett. Szerintem a megfeszített Jézus fejére is ebből készítettek tüskés töviskoronát.

2024. március 11., 78. születésnapom.

A Z generáció, vagyis a digitális bennszülöttek jellemzői

‍

Azt hallottam, hogy a pár napja bevezetett újabb szerencsejáték, a Mázli megtervezésekor az ún. Z generációra gondoltak, mert ők türelmetlenek, nem tudnak egy hétig várni a lottó kisorsolására. Ekkor jutott eszembe, hogy vajon kik is ők, és mit tudok a Z generációhoz tartozó fiatalokról. Először természetesen az okostelefon, a tablet és a laptop jutott eszembe. Azután az, hogy könyvet nem szívesen vesznek kezükbe (csak a kötelező olvasmányt), és könyvtárban utoljára óvodás korukban voltak az óvónőkkel, rajzolni, hajtogatni, festeni. Ők a digitális korszak gyermekei. Azt olvastam, hogy az jellemző rájuk, hogy „az online világban, egy közösségi médiumok által meghatározott kulturális térben nőttek fel. Kapcsolattartásuk jelentős részben okostelefonok által zajlik. Gyakori megnevezés rájuk a digitális bennszülöttek, mellyel megkülönböztetik őket azon idősebbektől, vagyis a digitális bevándorlóktól, akik csak felnőtt életükben ismerkedtek meg a technológiával.”

A digitális bennszülöttek nagyon jó, találó elnevezése a Z generációnak. Ők azok, akiknek a gyermekkoruk a szoba négy fala közé szorul, és ezért észrevétlenül és – nagyjából 20–24 éves korukban – felkészületlenül, minden tapasztalat nélkül átlépnek a felnőttkorba. Vagyis kimarad életükből az ifjúság! Vajon mikor fogják megbánni, hogy nem látták az ifjúság édes madarát?²

*

A 99 éves Babos néni jut eszembe. Ő az, akinek Erdélyi Zsuzsa nagyon sokat köszönhet – és általa mi is –, mert tőle hallotta először azt az archaikus imát, ami elindította azok felkutatására. Amikor együtt felkerestük Nagyberényben, hogy fotót készítsek róla, arról beszélt, több mint nyolcvan leszármazottja van. Már ágyban feküdt, és a 82 éves „kislánya” ápolta. Az első gyermekét 16 évesen szülte, mert korán férjhez adták. Még most is hallom a hangját: „Mit tudtam én arról…”

‍

‍

2024. március 14.

Tegnap, 86 éves korában meghalt Szilágyi István.

‍

Szilágyi István arcát és könyveit felidézve nekem a legtöbbször a Hollóidő című regénye jut az eszembe. Ez a könyv elvezeti az olvasót a 16. század legvégére, az ún. „béke” korába, abba a nyugalmi időbe, abba az alig ismert korba, amikor Magyarországon „a holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét”. Erre az évszázadra, vagyis arra a száz évre rejtélyesen utal a cím is, hisz a holló a szájhagyomány szerint száz évig él, és ez a „hollóidő”.

Balassi Bálint arról énekelt, hogy nincs szebb dolog a végeknél, Szilágyi István meg arról szól, hogy inkább borzadó, drámai, tragikus élet folyt a végeknél. Egyszerre valóságos és képzeletbeli az a hely, az a táj, ahol Szilágyi István regénye játszódik. A béke szigetének tűnik, hiszen az itt élő ember rég megtanulta, hogyan kell kijátszani, rászedni a hódítót, megvásárolni kegyeit, hogy élete élhető legyen. Egy távoli kor eleven hétköznapjairól, szerelmekről, hadi kalandokról, rémségekről olvashatunk ebben a „nagy” regényben.

„– Miről is szólhat a nagy regény, a – mindig és szükségszerűen tragikus – nagy elbeszélés? – teszi fel a kérdéseit Alexa Károly. – Az ember száműzöttségéről és »mögötte«, »felette« a Gondviselésről: a Gondviselésről olykor mint cselekvő valóságról, máskor mint eszelős hitről vagy mint elveszített, esetleg mint megtagadott kegyelmi adományról? Elsősorban az emberről, aki úgy száműzött a létezésben, hogy számkivetett nemcsak az édenből, hanem a maga hazájában is, legyen bár az a haza egy földrajzilag határolt tér, legyen csak a nyelv vagy egy álom.”³

Ez a kép a kolozsvári Szent Mihály-templom híres, vörös márványból faragott sekrestyeajtó feletti részalakját mutatja. Én most ebben az alakban őt, a tegnap elhunyt írót látom, aki az „időátívelő” tartógerendára támaszkodva, figyelve réved a múltba, és amit lát, azt megírja. Hisz regénye látomás a múltról, üzenet a jelennek, jóslat a jövőről. És ezért is teli van titokkal. Ebből idézek néhány sort: nézzetek ide, mondja ez a kép, figyeljetek csak ide, mondja az író:

„Jól figyelj reám: én most egy ideig nem leszek.

– Elmész te is? Máskor nem szoktad mondani… Ha egy-két napra elkóborolsz…

– Most mondom. Mert lehet, hosszabb ideig elmaradok.

– Te is kezded? Mint a másik. Bár az mehet tőlem, azt nem féltem úgy, mint tégedet… Csak ne úgy mondd, hogy nem leszek. Mert az milyen?

– Olyan, hogy egy időre kipusztulok. Mint a magyarok.

– De hiszen még itt vagyunk.

– Csak úgy hisszük, Rozál. Vagyis hát még itt vagyunk, de már nem igazán. Mert nem megy olyan gyorsan a kipusztulás. Az a végleges. Egy ideig még itt is leszünk, meg már nem is.”

2024. március 20.

A magyar Himnusz mint román tánczene?

‍

Árus Feri (ifjú Antal Ferenc Árus) mérai zenész elmondott egy csínyt, hogy a zenészek hogyan tréfálták meg egy kalotaszegi román faluban a román lakodalmas népet: – „(...) olyan hosszú szaporát kellett húznunk, hogy szakadott rólunk a víz, de nem hagytak, csak mind kérték. Na, gondoltam, adok én nektek, és elkezdtem a magyar Himnuszt játszani szaporában. Így ni… Annyira megtetszett a rományoknak, hogy a szünet után is azt kérték, sőt mikor egy bált muzsikáltunk később ugyanabban a faluban, már direkt ezt kérték. A magyar Himnuszt szaporában, így ni, gyors csárdásban.”⁴

*

Ideillő idézet Szerző Katalin zenetörténész leveléből: „Martin György 1982-ben mesélte nekem, hogy Széken filmezett, és egyszer csak ismerős dallamot hallott. De valahogy másként szokta ezt hallani. A táncházban a banda a Himnuszt húzta, és a nép csárdást táncolt rá. Lassú csárdást, de csárdást. A felvételt hazahozta. Halála után szóltam, hogy keressék meg, de tudomásom szerint azóta sincs meg.”

2024. március 24.

Minek örüljek jobban?

‍

Hogy kinyílott a tulipán, viszont elfagyott – úgy, mint tavaly – a virágzó sárgabarack? De az őszibarack, a szilva és a meggy most virágzik, az alma is egy héten belül. És nem jósolnak további fagyokat. Vagy annak örüljek, hogy nagyon nehezen, de győzött a magyar válogatott a törökök ellen, vagy annak, hogy másnap már elfogták a moszkvai szörnyű mészárlást rendezett terroristákat, vagy annak, hogy véget ért az operaháziak sztrájkja? Viszont amit az úszó Jakabos Zsuzsa ma nyilatkozott, az tanulságos és örömteli: „Ma már sokkal inkább tudom értékelni az elért eredményeimet. Így az, hogy ott leszek-e Párizsban, csak azon múlik, hogy képes leszek-e még megúszni a szintet. De úgy vagyok vele, hogy el tudom fogadni azt is, ha itthon maradok. Az élet csak úgy történik, és mindig tudja, hogyan kell alakulnia.”

*

A szobánkban van egy régi szekrény. 1973-ban, amikor megházasodtunk, a kollégiumból kaptam, mert kiselejtezték. Én lefestettem szemnek nagyon kellemes két festékkel, és soha nem jutott eszünkbe, hogy ettől meg kell válni. Aki meglátogat, rögtön észreveszi a színe miatt is, de a tetején lévő régi, korondi bokályok miatt is. Ezeknek színe is, formája is szép, de hogy miért is lehetnek azok – a konyhában, szobákban lévő másfajta falitányérok és háziszőttesek, a hímzett és varottas párnák, a két tulipános láda is örömtelien szép! –, arra nem várt magyarázatot Ady Lajosné könyvéből kaptam. A szilágysági, az érmindszenti házak kapcsán tesz egy fontos észrevételt:

„Csak az ragadja meg mégis figyelmedet, mikor a háromsejtű kis ház bensejében körülnézel, hogy ilyen szegényes parasztszobát talán soha nem is láttál, ilyen csínnélkülit, amely a nagyváros kültelkének bérkaszárnya nyomorát idézi. Az Alföldön, a Dunántúlon, Du­na–Tisza közén, palócvidéken, a Csallóközön és maga Erdély sokféle tájain az ilyen bogárhátú kis házakban valami szép és kedves tárgy mégiscsak akad, és pihenteti a szemedet. Faragott vagy festett bútor, egy-egy terítő, ágyhuzat, függöny vagy miegymás – a szövőszék és a tű fehérnép-remekei –, hogy a fiókokban, menyasszonyládákban rejlő helyi viselet kincseiről ne is beszéljünk. És ha egyéb nem volna, ak­kor még mindig akad valamiféle régi tányér, tükörkeret, kendő, tö­rülköző, szuszék, falitéka, tálas vagy fogas, amely megakasztja a sze­med, mert szép, játékos, gyermekded és gyönyörködtető, hiszen sok század magyar álma öltött benne formát, vagy virágoztatta ki rajta a rózsát és kakast, kalászt és galambot, az egyszerű élet ősörömeinek jelbeszédét. Jeléül annak, hogy aki faragta, szőtte, festette, elgondolta, álmodta: élni, gyarapodni, boldogulni szeretne. Éppúgy, mint a népmesében, ahol mindig a legkisebb fiú – a társadalmi rendek leg­alsója és leggyöngébbike – diadalmaskodik minden vasorrú bábán és sárkányon, sőt még a király orra elől is ő szereti el Tündérszép Ilonát, mert okos, jóságos, becsületes és bátor, s ami ennél is több, hisz a kül­detésében. A nép a legkisebb, a gyenge-zsenge fiú képébe mindig ön­magát álmodja – joggal! –, és a mesében mindig kiosztja neki a bérek bérét, sikert és boldogságot. A népművészet épp ennél a természeté­nél fogva végeredményben nem is szomorú – bár gyakran kesernyés – megnyilatkozás, mindig megvan benne az élet szerelme, mindenen túl a boldogulás hite.”⁵

Igen, ezek a tárgyak – alkotások –, azokra festett, faragott, hímzett madarak, indák, virágok – mert nem sorozatgyártásban, géppel, hanem kézzel készültek, hagyományosak, mert Mesterek készítették – boldogságosak. Szemben a giccsel, amelyek álságosak, mert lélek nélkül készültek!

‍

‍

Jegyzetek

‍

1. Kárpáti György (1933–2023) magyar filmrendező, az SZFE tanára, Keleti Márton asszisztense volt. Az 1960-as években az ELTE amatőr filmklubját vezette, ahonnan profi filmesek is kikerültek: Jeles András, Gárdos Péter, Péterffy András, Ráday Mihály, Szirtes András, Pesty László stb.

2. Tennessee Williams Az ifjúság szép madara (1959) című drámája a legkegyetlenebb írások egyike. 

3. Alexa Károly: Magyar történelem, magyar mitológia – A Hollóidőről és a Hollóidő ürügyén.  Velence–Egyházashetye–Pestújhely, 2001–2002. 

4. http://hunzene.hu/mindenzene/mestereink/arus-ferenc/

5. Ady Lajosné Kaizler Anna: Az ismeretlen Ady. 1942. (Újrakiadás, 2017.)

‍