A keresztapa (Prózák)

A keresztapa

‍

A keresztapja sírját keresitek a temetőben. Melegen izzik a murva a talpatok alatt, még a platánárnyék alá is bemászik a hőség, hátatokra pállik átizzadt felsőtök. Mentek egymás mellett, de nem fogjátok egymás kezét, mert a barátod szerint az egy temetőben már sok lenne.

Aztán Ottó már egy lépéssel előtted halad – ő a sírok között próbál tájékozódni, te az érzései között. Mikor kérdezhetsz, mennyit kérdezhetsz, még ezekre sem tudod a választ, nemhogy arra, miben halt meg a keresztapja és miért nem mentetek el a temetésére. Fekete nadrágodba törlöd izzadó tenyered.

A keresztapja volt az, akinek a sörébe beleihatott Ottó hatévesen a vacsoraasztal mellett. Nyáron, ha meccset néztek és Ottó anyja kifordult a konyhába a kint felejtett kovászos uborkáért, kenyérért vagy már a mazsolás puncspudingért, a keresztapja gyorsan megitatta őt. Ottó egész látómezője egy aranyló búzamező lett, amíg a poharat a szájához döntötte. A sör ízére nem emlékezett, csak a szénsav gyöngyöző izgalmára.

Mikor nagyobb lett, a keresztapa elmagyarázta neki, hogy ez a CD-­história mennyire mulandó, tegyen fel bakelitet, ha a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin hangját akarja hallgatni, másét úgysem érdemes. Megtanította behangolni a kopott, nejlonhúros családi örökséget, és pengetőt vágott neki egy telekomos plasztikkártyából. Ezzel elindította a zenei karrier útján, ami odáig vezetett, hogy már zárt ajtók mögött sem játszott sokat, amióta összeköltöztetek. Azt gyanította, hogy hallgatózol a játéka után, pedig csak vékonyak a falak.

A keresztapa volt az a családi folklór, amit a barátod engedett megismerni. A szüleiről sosem mesélt. Amikor bemutatott nekik, nem beszéltetek róla, de mind a ketten tudtátok, hogy ez csak a főpróbája egy sokkal súlyosabb találkozásnak. A szülei nappalijában a legnagyobb lelki nyugalommal etted az aprósüteményt a csipketerítő felett, higgadtan válaszolgattál az érdeklődésükre. Hetekkel később már a lepukkant kocsmába belépve is égett a füled, pedig még megszólalnod sem kellett.

Ottó keresztapja aznap este a ti kedvetekért nagy színpadiasan megszakította a dartsozást, mint aki hatalmas áldozatot hoz, de értetek szívesen teszi. Ottó egészen addig szótlan volt, amíg a keresztapa meg nem csókolta a kezed és ki nem jelentette, hogy ilyen szép nőt még életében nem látott. Te átmentél a vizsgán, Ottó felengedett, a keresztapa pedig kikért három korsó sört.

Amikor megkérdezted tőle, mivel foglalkozik, a barátod arca sokatmondó grimaszba rándult, ő már tudja, mi következik, nevetett a keresztapa, és hosszasan beszélt üzletről, alkalmazottakról és vállalkozásról, léalmáról és tejüzemről, taxizásról és szellemi munkáról. Utólag nehéz lett volna megmondanod, kaptál-e választ a kérdésedre, de azt már értetted, hogy Ottóval ellentétben a keresztapának a beszéd a kenyere.

Jó hosszú ideje nem látogattátok már meg a keresztapát. Nemrég összefutottál vele, amikor keresztülsétáltál egy bevásárlóközpont parkolóján, intett neked, te pedig nem ismerted volna fel, ha nincs vele cseresznyepiros alfarómeója, úgy lefogyott, megszürkült néhány hónap alatt. Borostás volt az arca és karikásak a szemei. Mesélted a barátodnak, hogy beteg lehet, de ő csak rálegyintett – nála váltják egymást a virágzó és a lerobbant időszakok, mondta.

Amikor legközelebb szóba került, már a temetőbe készülődtetek és Ottó fintorgott, amiért a pöttyös szoknyádat szeretted volna felvenni. Aztán rázott titeket a szögletes, sárga villamos, izzadtatok a barnára kárpitozott üléseken és a keresztapa járt az eszedben, ahogyan arra panaszkodott, hogy bajban van a húsipar az áram ára és a vegánság miatt, de arra már nem, hogy ő maga ne lenne jól.

Most épp álltok a sír felett. Hallgattok mind a ketten. Nézed a nevet, nézed az évszámot, az elszáradt csokrokat. Adsz Ottónak öt percet. Aztán tízet. Utána úgy döntesz, hogy már elég ideje volt magában gyászolnia, eljött az ideje annak, hogy közösen gyászoljatok – de ő ellöki magától a kezedet.

Valami megtörik benned ennek az érintésnek a tengelye mentén, és a repedés messze visszaszalad a múltba. Miért nem mondta el, hogy meghalt a keresztapja. Miért nem beszéltetek vele az utolsó időkben. Miért nem jártok el többé közösen futni. Miért nem ehettek együtt reggelit, csak egy kicsit kéne korábban kelnie hozzá. Miért várt egy teljes évet, mielőtt bemutatott volna a keresztapjának. Miért nem játszott neked sohasem a gitárján. Az ajkadba kell harapnod, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeid.

Hazafelé ültök már a villamoson, amikor a sértettséged felülkerekedik a félelmeden és kikérdezed a keresztapjáról. A barátod csak ráncolja homlokát, rázza a fejét, ő ezzel most nem bír foglalkozni. Annak pedig, hogy te nem hagytad csendbe borulni ezt a villamosutat is, az a szósaláta lesz az eredménye, amivel előző este is be kellett érned: rák, ivott, apámék, alkohol, májzsugor.

Annyi újat tudhattál meg, hogy a keresztapa nem hallgatott a testvérére és a családra, nem műttette meg magát, vagy a kemoterápiát nem vállalta. Nem haragudhatsz rá azért, mert meghalt, mondod Ottónak, aki erre nekiáll hangosan lamentálni azon, miket feltételezel róla, hogyan bánsz vele, és nem ért veled egyet, amikor erősködsz, hogy nagyon sok teret hagytál neki mindig is.

Egyszerre dühében kiszalad a száján, hogy elveszítette minden pénzünket. Erre olyan csend lesz, amilyet egy robogó villamos biztosítani tud. Autóra gyűjtötök, és a távoli jövőben talán majd lakásra. Önerőre. Nyaralásra. Hónapok óta meg sem említette Ottó a keresztapát, már akkor minden elveszett volna?

Épp egy megállóban álltok, sípol már az ajtó, de te megragadod a táskád és leugrasz az utolsó pillanatban. A barátod a nevedet kiáltja, aztán elhúz vele a villamos. Sétálsz a villamossínek mellett. Tűz rád a nap. Nem veszed fel a telefont, akárhányszor csörget. Addig mész, amíg egy kocsmát nem találsz, ami már kinyitott. Rendelsz egy fröccsöt és a teraszon ülsz le, rágyújtasz; a keresztapa emlékének ajánlod a cigarettát.

Ülsz, borozol, nem mersz hazamenni. Otthon úgy hallgattok, ahogy ő fütyül, most legalább a te távirányítód némított le mindkettőtöket. Tanácstalanságodban csak kéred ki a fröccsöket és szívod a cigarettákat, amíg bele nem remeg a kezed. Felhívod. Dehát te részeg vagy, hallod meghökkent hangját a telefonban, gyere haza, most azonnal. Ezen újra felbosszantod magad. Mind a ketten tudjuk, hol szálltam le, feleled, és azt is, hogy te nem szálltál le a következő megállóban. Keress meg.

Ráírsz a legjobb barátnődre és elmeséled neki a helyzetet, ő pedig küldi a meglepett, a haragvó, a zokogó és a morcos emotikonok egész sorát. Ez a pasi meg van őrülve. Vérvörös, gyilkos tekintetű arc. Tényleg ne hagyd magad. Dühöngő macskafej. Azért ne, mert rajtad akarja levezetni a saját hibáit. Az egész róla szól. Egocentrikus geci, én mindig is mondtam.

Nem, írod neki, és ezt a három betűs szót sem vagy képes leírni hiba nélkül. Ez rólunk szól. Arról szól, hogy vehetek-e fel pöttyös szoknyát, ha ahhoz van kedvem. De még haza sem mehetek, mert ott neki lesz igaza. Miért, hol vagy most, kérdezi a barátnőd, te pedig leírod a kocsma nevét. Geez, az egy borzasztó lepra hely. Zöld arcú, okádó golyófej. Gyere ide hozzánk. Te pedig köszönöd, de csak akkor mész innen el, ha Ottó idejön érted.

Először hallgatás van, az egész városon átívelő csend, aztán Ottó taktikát vált, újra hív és ír, de nem felelsz neki. Dobogó szívvel simítod az üres üvegpoharat izzadt homlokodhoz – úgy érzed, mindent feltettél egy lapra. Már nem a dühöd szegez az összefirkált kerti székre, hanem a vérszegény reménység, hátha nem kell eldöntened, mit tegyél, ha mégsem jön el.

Nézed az út szélén álló fákat, az elhaladó embereket. Az épületek teteje felett kezd megritkulni a napfény. Elrobog előtted száz autó. Több tucat villamos. Egyszer csak meglátod Ottót, amint kijön a szemközti kínai étteremből, majd benéz a mellette lévő kocsmába.

Nyugtalanul követed a szemeddel, és akárhányszor eltűnik egy ajtónyílásban, azt hiszed, hogy csak elképzelted siető alakját. Aztán egyszer, amikor feljön egy pincehelyiség lépcsőin, meglát téged. Átjön az úton, a pultnál rendel magának egy pohár sört.

Ültök egymás mellett és hallgattok.

‍

A szobrász frizurája

‍

Nekem sosem volt szimpatikus az a nő. Miután ideköltöztek a falu határába, először csak a Hondát láttam, aztán Balázst az ikrekkel. Amikor megpillantottam a Coopban, már tudtam, hogy mire számítsak, de még így is meglepett, milyen göcsörtös apró koponyája. Valamiféle rozsdavörös, batikolt leplekbe csomagolta csontos, vékony tagjait, és sietségében nem vett kosarat, csak a karjaiba gyűjtötte az árut. Ha bárki más merészelt volna belépni kosár nélkül a birodalmába, Mari egyből kiküldte volna, de a nőt engedte lófrálni a szűk sorok között még zárás előtt is. Tapogatta a gyümölcsöket és sóhajtozott az üres péksüteményes polcok láttán, aztán a kasszánál képes volt megharagudni rám, amiért nejlonzacskóba akartam tenni neki az illatos zsebkendőt, a krémtúrót és a felvágottat.

Hülye picsa, gondoltam magamban, ahogy elindultam hazafelé, de épp csak felszállhattam a biciklimre, mert a parkolóban Terka néni már meg is állított – a nővel beszélgetett, akinek a keze már az autó ajtaján volt, a megvásárolt dolgok a bézs anyósülésre bedobva. Róla beszéltem, ragadta meg a karomat Terka néni, áldott jó lyány, okos is, gimnáziumba jár a szomszéd faluba. A nő vetett rám egy gyors pillantást, elmosolyodott, majd elköszönt. De hiába porzott el vele az autó, Terka néni szorítása nem enyhült a karomon, megy misére, mondta, kísérjem el őt a templomig.

Toltam mellette a biciklit és hallgattam, ahogy tételesen sorolja az újdonságokat. Két kisgyerek. Egészséges, hangos gyerekek. Az ura valami mérnökféle, számítógépen dolgozik. Sokat van otthon. Az asszony művész – már ettől megremegett karcos hangja, de csak akkor váltott suttogásra, mikor elértük a templom kerítését –, rákos! A kemó miatt hullott ki a haja, mint Jankának. Leműtötték a melleit. Mellrák. Édes Istenem. Két kicsi fiú, és az a nagy ház! Édes, édes istenem.

Nem sokkal ezután anyám összeveszett Marival valami hülyeségen, és nem engedte, hogy a Coopban dolgozzak. Amikor ezt megtudta, Terka néni beszervezett bébiszitternek a nő családjához. Esténként azért kellettem nekik, mert képesek voltak felautózni a városba színházazni vagy inni. Olyankor vacsorát adtam az ikreknek, segítettem nekik megfürödni és lefektettem őket aludni. Először furcsálltam, hogy délutánonként is kellek, mert a nőnek nem volt munkája – aztán kiderült, hogy szívesebben vonul el a sarat gyúrni, mint hogy a gyerekeivel foglalkozzon. Felhalmozott mindenféle műanyagszemetet és agyagból készített ormótlan valamiket. Ezek szobrok, mondta, amikor először körülvezetett. Ő szobrász.

Eljártam hozzájuk az iskolakezdéstől kezdve. Hétvégenként biciklin, ha pedig hétköznap este volt rám szükség, Balázs fuvarozott a Hondával. Ili néni házát vették meg, ami a felújítás után csak még nagyobb lett, a padláson tetőteret alakítottak ki, a verandára mintás csempét tettek le, és minden ablak előtt színes függöny, a falakon pedig furcsa képek lógtak. A gyerekszobában megszámlálhatatlan volt a játék.

A napnak nyári ereje volt még szeptemberben is, bogarak szálltak mindenfelé, sokat játszottunk az udvaron. Egy délután Balázs megjegyzést tett a hőségre, és megkért, hogy ne nyissunk ablakot, mert bekapcsolja a klímát. Néztem, milyen gombokat nyom meg, és amikor hármasban maradtunk a fiúkkal, a legalacsonyabb hőmérsékletre állítottam. Vastag pulóvert vettünk fel, és megmásztuk közösen a lépcsőfokok alkotta havas hegycsúcsokat.

Szerettem, ha Balázs otthonról dolgozott. Csak a munkához hordott szemüveget, és ha az utolsó meetingje után kijött hozzánk a konyhába, feltolta a hajába a fekete keretet. De jó dolgotok van Kingával, mondta ilyenkor, és elvett egyet az ikreknek felvágott katonákból, majd felnézett rám, tudnak ám ők kenyeret kenni, csak a bambuszspatulával szabad nekik. De én sosem adtam át a feladatot – öröm volt a petrezselymes vajkrémmel és a gépsonkával a magos kiflikből szendvicseket készíteni, aztán nézni a pusztulásukat.

Ilyen estéken a nőről akár el is felejtkezhettünk, mert mindig kint szöszmötölt a pajtában, amit műteremnek hívott. Egyszer, mikor hátramentem szólni neki, zacskókat tűzött egymáshoz egy tűzőgéppel. Megkérdeztem tőle, hogyan lehet ez szobor, amire azt felelte, hogy ezek lebomló zacskók, az elmúlásról gondolkodik az alkotás folyamatában. Erről eszembe jutott, hogy beteg, és újra dühös lettem rá, amiért teszkós zacskókkal tölti az idejét a fiai helyett.

Nem értettem, Balázs miért van még együtt ezzel a nővel, aki sohasem hordja az ékszereit és a szekrényben sorakozó szép ruháit, csak egy koszos kantáros nadrágban mászkál egész nap. Nem szeretheti – úgy tűnt, az sem érdekli őt, hogy meg fog halni. Még aznap sem volt túl szomorú, amikor azért hívtak át vigyázni az ikrekre, mert a nőnek orvoshoz kellett mennie.

Egy este, amikor Balázs hazavitt és megálltunk a ház előtt, intett nekem, hogy még ne szálljak ki, mert beszélni akar velem. Engedelmeskedtem, beleborzongtam az örömbe, hogy ez már talán az a beszélgetés lesz, vagy ha nem is az, legalább elindulunk azon az úton, amin el kell indulnunk…

Nagyon sokat segítesz nekünk, és ezért hálásak is vagyunk, kezdte, bennem pedig felderengett, hogy ez nem az a felütés, amire vágytam, de Balázs feszengése miatt még nem adtam fel teljesen a reményt. De az, amit tegnap csináltatok… Szerintem nem fér már bele ezekbe a keretekbe. Tudom, hogy mennyire szereted a fiúkat és hogy csak játszottatok, de ilyen ne legyen többet! Nem mehettek be a szobánkba, és nem veheted fel Andi ruháit csak úgy, kérdezés nélkül. És ha mi Kingának szólíthatunk, szólítsanak így a fiúk is, értve vagyok?

Bólintottam, de bocsánatot nem kértem. Megértettem, hogy másról már nem fogunk beszélni, ezért jó éjszakát kívántam, és a tekintetemmel elbúcsúztam az állkapcsától és borostáitól. Óvatosan nyitottam ki a kaput, hogy anyámékat ne ébresszem fel, és mire ágyba jutottam, már biztos voltam benne, hogy ez is annak a nőnek a műve, megsejtett valamit és el akar marni tőlük. Alig aludtam azon az éjszakán – egyszerre féltem attól, hogy ha eléri a célját, nem mehetek többé Ili néni házába, és örültem annak, hogy féltékeny rám.

Nyugodt napok következtek, majd néhány héttel a Balázzsal való beszélgetés után zajt hallottam az emeletről. Bújócskáztunk, ilyenkor voltak csak igazán veszélyesek a gyanús hangok, mert magukra maradhattak az ikrek. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy véget vetnek a játéknak, és gyorsan belekezdenek valami teljesen másba.

Akkor rémültem csak meg igazán, amikor felértem az emeletre. A fürdőszoba ajtaján át zümmögő géphang szivárgott ki, de nem hajszárítóé, és nem hittem volna, hogy fogat mosni támadt volna kedvük – mind a kettőnek elektromos fogkeféje volt, ilyet még nem is láttam korábban, a nyelükön autók és állatok képei sorakoztak, a fogkefe pedig dübörögve verte fel a fogkrém habját.

Sietve benyitottam a fürdőszobába, és miután rájöttem, hogy nem a rosszalkodó gyerekekre sikerült rárontanom, hanem egy felnőttre, fordultam is volna ki a szobából, ha nem akad meg a szemem azon a mozdulaton, ahogy a nő egy motoros borotvát húz végig a tarkójáig. Aztán egy öt centiméterrel elcsúsztatva, már a homloka felett indította újra útnak a borotvát. Ekkor a tükörben észrevett engem, és elnevette magát az arckifejezésem láttán.

Mi újság, kérdezte vidoran, nem láttál még a fejét borotváló nőt – én pedig nem tudtam felelni, nem tudtam volna megfogalmazni, mi bánt, de éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. De ha neki a rák miatt hullott ki a haja, kérdeztem elvörösödve, miért van szüksége borotvára.

A nő erre lerakta a borotvát a fürdőszobaszekrényre és szembefordult velem. Nincs semmi baj, simította meg a felkarom karvalyszerű kezeivel, nincs semmi bajom. Nem voltam beteg és nem is vagyok, mondta, majd elkezdett a falusiak és az öregasszonyok pletykás természetéről panaszkodni. Felnéztem a feje tetejére, ahol nagyon finoman áttetszettek a csontos varratok, és éreztem, hogy hányingerem lesz. Miért, miért, miért, dobolt bennem a kérdés, amíg ki nem csúszott a számon is. Ha nem kényszerűségből, akkor mégis miért kopasz?

Azért, mert nekem így tetszik, mondta a nő. Jaj, Kinga, így is lehetünk szépek. Sose engedd, hogy más mondja meg, miket hordj, hogyan vágasd a hajad, hogyan nézz ki, rendben?

Bólintottam, ő pedig visszatért a tükörhöz, sminkelnie is kell még, mert Balázzsal mindjárt indulnak. Hagytam készülődni és megkerestem az ikreket, akik épp a gyerekszobában vesztek össze azon, ki szeretett volna először elbújni a ruhásszekrényben.

Megvagytok, mondtam nekik a lelkesedés leghalványabb jele nélkül, majd leültem eléjük a szőnyegre. Nem szólíthattok anyának. Tudjuk, tudjuk, kántálták, mert apáék még itthon vannak.

Nem azért, sóhajtottam, hanem mert nem lesz már rá többé szükség.

Nem fogunk többé közösen beszökni a szülői hálószobába, hogy aztán nagy nehezen magamra erőltessem azokat a furcsa és szűk ruhákat, nem fogunk többé arról álmodozni, hová utazunk külföldre, családi nyaralásra, hogyan vásárolunk majd be közösen egy szupermarketben, hogyan ébresztem majd őket minden reggel tejszínhabos gofrival és eperrel, milyen süteményeket sütök majd nekik karácsonyra.

Nem keresem többé a lemondást és a könnyeket Balázs szemében, amikor csontsovány, kopasz feleségére tekint. Nem várom többé a veszekedésük hangjait, Terka néni híreit a válásról, nem keresem ki papa újságjában a gyászjelentéseket. Nem lesem majd a Hondát a nappalink és a volánbusz ablakából. Nem számítok majd minden esti fuvar végén az első csókunkra.

‍