.svg)
Angolkeringő 12.
„A krimi a rend megmentője egy rendetlen korban” – írja híres esszéjében Borges, miközben a műfaj és a krimiolvasás védelmében valami olyasmi körvonalazódik, hogy voltaképpen az olvasónak egyik legtiszteletreméltóbb típusa a sokak által lenézett krimiolvasó. „Minden regény kémregény” – állítja McEwan –, mivel minden író voltaképpen kém, aki kilesi a titkokat és megtalálja a rejtett összefüggéseket. Persze súlya, tétje, kockázata is megvan mindennek, amit az író (vagy az olvasója?) vállalni kénytelen.
Ian McEwan 2013-as regénye, a Sweet tooth (magyarul az „édesszájú” megfelelője lenne, de ez esetben akár „mézesmadzagnak” is fordítható), autobiografikus elemeket tartalmazó önreflexív „metaregény” a John le Carré-féle kémtörténetek stílusában, de akár azt is mondhatnánk, hogy a történetbeszélés vagy a történetértés mechanizmusáról szól.
A Borges által emlegetett, a Le Carré-n és James Bondon edzett krimiolvasó már az első bekezdés után veszélyt gyanít: „Nevem Serena Frome, és csaknem negyven évvel ezelőtt az angol titkosszolgálat megbízottjaként részt vettem egy titkos küldetésben. Nem tértem vissza rendben. Tizennyolc hónappal azután, hogy bekapcsolódtam, kirúgtak, miután csúfos kudarcot vallottam és tönkretettem szerelmemet, noha ebben azért neki is része volt.” (A McEwan-fordítások tőlem, V. J.)
Egy ilyen felütés után minden lapozásnál számítani lehet arra, hogy valaki testileg vagy lelkileg sérülni fog a következő bekezdésben, különösen, ha az olvasó kicsit is ismeri McEwan prózáját. Mindegy, hogy a húsz évvel korábban írt The innocent (Az ártatlan) című, Berlinben játszódó kémtörténet sötét folyosókon csetlő-botló hőse, vagy a Vágy és vezeklés egyetlen félreértett jelenet miatt súlyosan bűnhődő szerelmesei jutnak eszünkbe, a közvetlen veszély, a sérülés lehetősége mindenképpen adott, és voltaképpen az utolsó oldalakig ott leselkedik.
McEwan maga is tagja az angol irodalom negyvenes években született, hetvenes évek közepe tájt debütáló „nagy” nemzedékének (ahova olyan neveket sorolhatnánk, mint Julian Barnes, Martin Amis vagy kicsit távolabbról Salman Rushdie). Meglehetősen nyomott hangulatú (gyilkosságok, vérfertőzések, rémálmok) korai elbeszéléseinek megvolt ugyan a maguk lelkes olvasótábora, az átütő siker azonban az 1998-as bosszútörténetig, a Booker-díjas Amsterdamig váratott magára. Következő regénye, a 2001-es Vágy és vezeklés (Atonement) ugyan nem kapta meg a Bookert (rajta volt a rövidlistán, és meglehetősen jó visszhangja volt), de 2007-es megfilmesítésének, illetve a film Oscar-díjának köszönhetően egyértelműen ez lett az olvasók szemében „a McEwan-regény”.
A Sweet Toothban Ian McEwan visszanyúl írói indulásának világához, a hetvenes évekhez: zajlik a hidegháború, és az angol híradókban és címoldalakon napról napra olyan címszavak szerepelnek, mint sztrájk, szakszervezetek, IRA, Palesztin Felszabadítási Szervezet. A nyugtalanság korában vagyunk. A kora hetvenes évek, McEwan szerint, az az időszak, amikor „sok szenvedéssel és sajnálkozással még mindig azt próbáltuk felfogni, hogy elveszítettük a birodalmunkat és befolyásunkat. Hatalmas kormányzati válságban éltünk. Az egész ország egy, a szélsőjobb és szélsőbal közt vergődő virtuális csődtömeg volt, a szakszervezetek átpolitizálódtak, a hatalom és a társadalmi elit általában véve elzárkózott a hatalommegosztás minden formájától. (…) Ugyanakkor a zene, divat, dizájn, a művészetek és az általános társalgás területén izgalmas idők voltak. (…) Sokunk számára a levegőben volt, hogy az idők végét éljük, vagy a történelem kolosszális újraformálásának küszöbén vagyunk. Tévedtünk, de mindez olyan időszakká tette a hetvenes éveket, amelyben jó volt fiatalnak lenni. ”
A regény hősnője/narrátora egy anglikán püspök szélsebes olvasási technikájáról híres, de amúgy meglehetősen átlagos képességű lánya, aki angol irodalmat szeretne tanulni az egyetemen, de édesanyja meggyőzi, hogy „női kötelessége” a legtöbbet kihozni tehetségéből, ezért matematikaszakot végez a Cambridge-en gyenge eredménnyel, és néha megereszt egy-egy szellemes cikkecskét egy diáklapban. Viszont megismerkedik egy professzorral, akinek szeretője lesz, és aki az együtt töltött néhány hónap alatt beavatja a minőségi étkezés és borivás rejtelmeibe, valamint új alapokra helyezi a lány korábban meglehetősen improvizált és kaotikus műveltségét. Higgins professzor e kései utódja átszoktatja Serenát a bulvárlapokról a minőségi (highbrow) lapok politikai elemzéseink olvasására, Trevelyan és Churchill emlékiratainak tanulmányozására, és nem utolsósorban hajdani (noha áruláson kapott) kém lévén, beszervezi Serenát a titkosszolgálathoz. Szerelmi történetük gyorsan (és a lány számára váratlan brutalitással véget ér), a kémtörténet azonban csak ezen a ponton indul.
James Bond extravagáns világáról azonban szó sincs, a hírszerzés alapvetően férfivilág, ahol a tisztviselőnők számára az MI5 kötelékében (Military Intelligence) végzett munka nemigen jelent mást, mint unalmas, akták összeállításából és osztályozásából álló hivatali életet, meglehetősen alacsony fizetéssel. Fenn lehet tartani belőle egy albérletet, ahol a fürdőszobai csap alatt mossák a hajukat, a szoba egyetlen székének támlájára készítik ki esténként a vasalt blúzt, rossz minőségű szendvicseken és teán élnek, és reggelente a zsúfolt londoni metróval jutnak el rohanva a munkahelyükre. Alkalmanként, ha figyelmeztetni akarják őket valamire, akkor olyan komoly feladatokat kell nagy titokban végrehajtaniuk, mint egy konspirációs lakosztály kitakarítása.
Serena azonban könyvmoly hajlamának köszönhetően (vagy csupán azért, mert korábbi szeretőjének hírszerzésben játszott szerepe miatt „szemmel akarják tartani”) rövidesen a dossziék másolgatásánál és rakosgatásánál, illetve a porszívózásnál komolyabb feladatot kap. A hidegháborús propaganda olyan, nem kommunista, baloldali gondolkodókat keres, akik hajlandóak volnának műveikben pozitív megközelítésben ábrázolni a nyugatot és a nyugati értékeket. Serena feladata egy jótékonysági szervezet képviselőjének kiadni magát, és beszervezni az Edmund Spencer-szakértő fiatal tanárt és ígéretes prózaírót, Tom Haley-t. Serena előbb a lelkiismeretesen kijegyzetelt elbeszélésekbe szeret bele, majd az íróba, és kezdetét veszi a szerelmi történet, amelyben nem egyértelmű, hogy mikor ki a megfigyelő és ki a megfigyelt, ki árul el és ki csap be kit. Haley elkészülő regénye egyáltalán nem nyeri el a titkosszolgálat tetszését (Cormac McCarthy-t idéző, posztapokaliptikus utazástörténet lévén, ez érthető is), egy innovációra érzékeny kiadóét viszont igen, díjat nyer, és elindítja a szerző karrierjét. Elindítaná, ha a Guardian nem leplezné le, hogy az ünnepelt ifjú szerzőt a titkosszolgálat pénzeli.
Ámbár sok fiatal pályakezdő író álma lehet, hogy egy napon bekopogtat hozzá egy „meglehetősen gyönyörű” szőkeség, és úgy háromévi decens megélhetést biztosító jövedelmet kínál fel azért, hogy minden megkötés nélkül azt írjon, amit szeretne, az ötlet maga mégsem az álmok világából származik. Ma már tudjuk, hogy az értelmiség manipulálása, munkáinak propagandacélra való felhasználása a vasfüggöny mindkét oldalán bevett gyakorlatnak számított, ámbár a módszerek radikálisan különböztek. Angliában maradva azt is tudjuk, hogy többek közt George Orwell-t nemcsak megfigyelte az angol titkosszolgálat, de dolgozott is nekik (1949-ben átadott egy listát a „kriptokommunista” művészek nevével). 1961-ben kiderült, hogy a nagy presztízsű, világirodalmi nagyságokat publikáló kulturális folyóiratot, az Encountert a CIA pénzeli a hidegháborús propaganda részeként.
McEwan regénye az izgalmas fordulatok, a hírszerzés és kémelhárítás megannyi kérdése ellenére igazából mégsem ezekről, hanem az irodalom és a regényírás kérdéséről szól. Milyen mértékben használja ki az író azokat az embereket, akiket felhasznál történeteihez? Hol, mikor válik árulóvá? A szerelmi történetbe oltott kémtörténetet át- meg átszövik a korábbi McEwan-munkákra történő utalások, az önéletrajzi adatok. Haley korai novellái közt McEwan korai írásait találjuk, irodalmi díjat nyerő regénye McEwan egy félbehagyott munkáját idézi, karrierje McEwanéhoz hasonlóan alakul a sussexi egyetemtől az első kötettel elnyert irodalmi díjig. (McEwan első novelláskötete, a First Love Last Rites, Sommerset Maugham-díjat nyert 1976-ban.)
A regény néhány motívuma McEwan korábbi munkáiból ismerős, a halálos ellenségek az Amsterdamból, a megkérdőjelezhető autoritású női elbeszélő a Vágy és vezeklésből. Serena éppúgy nem kedveli a kísérletező, posztmodern prózát, mint a Szombat főhőse, az agysebész Perowne. Az orvos csupán imádott lánya kedvéért olvas, aki szerint az emberek képtelenek történetek nélkül élni, és meglehetős szenvedések árán próbálja átrágni magát az angol irodalom fontosabb művein. Tom Haley-vel könyvekről folytatott első beszélgetésükkor Serena John Fowles regényei kapcsán kijelenti, hogy „nem szereti a trükköket”, J. G. Ballardról pedig, hogy „elviselhetetlen, túl apokaliptikus”. Serena pontos elvárásokkal olvas: „Ösztönösen nem bíztam az efféle fikciós trükkökben. Szerettem volna érezni a földet a lábam alatt. Véleményem szerint létezik egy íratlan szerződés az olvasóval, és ezt az írónak tiszteletben kell tartania. Az elképzelt világ egyetlen eleme, egyetlen szereplője sem tűnhet el az alkotó kénye kedve szerint. A kitaláltnak éppen olyan erősnek és bizonyosnak kell lennie, mint a valóságosnak.”
A történet iróniája, hogy Serena végső soron áldozata lesz egy teljesen másként működő „fikcionális” valóságnak. Miközben Tom Haley-vel való kapcsolata szerelemmé mélyül, egyre jobban nyomasztja az árulás, amit ellene elkövet, minél sikeresebbé válik a fiatal szerző, annál világosabb, hogy diszkreditálása karrierjének megtörését is jelenti. Serena lelkiismeret-furdalások közepette titkolja azt, amit ő valóságnak tart (hogy a titkosszolgálat megbízásából voltaképpen „megvette” Haley-t). Eközben a témahiánnyal küzdő prózaíró egy féltékeny munkatársnak köszönhetően mindent tud, és titokban írja nagyregényét, amelynek hőse és elbeszélője éppen Serena. Nyomoz utána, felkeresi családtagjait, régi szerelmeit, barátait, felhasználja megjegyzéseit, szeretkezés után nem sokkal már a szomszéd szobában írja mindazt, ami fél órával korábban a hálószobában történt. Az olvasó a (meglehetősen hosszúra nyúló) zárlatból értesül arról, hogy a megfigyelő Serena Frome története helyett a megfigyelt Serena történetét olvasta.
Egy fiatal nőről olvasunk egy történetet, de nem azt, amelyet ő mondana el magáról, hanem azt, amit Haley ír róla. Van valami tündérmeseszerű abban, ahogy az egymás megfigyelésébe és az egymásról való jelentés megírásába bonyolódott pár kapcsolatában nem a csalás/megalázás keltette ellenérzések, hanem a szerelem győz. A regény utolsó fejezeteként olvasott levél biztosítja Serenát arról, hogy azáltal, hogy bőrébe bújva, múltját, szavajárását, gondolatait kisajátítva újrateremtette őt ebben a regényben, immár érti és szereti is őt. „Ahhoz, hogy újrateremtselek a lapon, azzá kellett lennem, ami te vagy, meg kellett értenem téged (mert ezt követeli meg a regény), és eközben, nos, eközben megtörtént az elkerülhetetlen.”
Végső soron a Sweet Tooth nem a hírszerzésről, a kémelhárításról és a hatalom aljas játékáról szól, amely kész titokban, finom eszközökkel vagy irgalmatlan kényszerrel korrumpálni, propagandává alacsonyítani a művészetet és a tudományt, hanem írókról és írásról. Arról, hogy mi konvertálható történetté és hogyan?
Briony, a Vágy és vezeklésben ellenszenves, de nagy autoritású elbeszélő, aki eleinte nehézkesen lavíroz a látott és kitalált, a fiktív és valós történetek között, hogy végül felismerje: „Nemcsak a gonoszság és az ármány tesz boldogtalanná, hanem a zűrzavar és a félreértés is, mindenekelőtt pedig annak az egyszerű igazságnak a fel nem ismerése, hogy mások ugyanolyan valóságosak, mint mi.” Serena Frome vele ellentétben semmiféle autoritással nem rendelkezik, nincs saját története, hangja, illetve a zárlat semlegesíti azt. Ahogy az olvasó dönti el, hajlandó-e elhinni Briony történetének happy endinges változatát, miszerint a sokat szenvedett szerelmesek egymásra találnak és boldogan élnek, míg meg nem halnak, úgy itt is végső soron az olvasó döntésétől függ, hogyan olvassa a regényt, mint Serena saját történetét, vagy mint Tom Haley történetét Serenáról.
Az irodalom, a pletykáktól az olvasástechnikákon át a könyvekről/írókról való beszédig az igazi tétje McEwan „kémregényének”, nem a hírszerzés és a kódfejtés. A mise-en abyme-technika, a tükörjáték mindegyre jelen van benne, a történeten belül mindig újabb és újabb történeteket olvasunk (Serena tanulmányozza Haley korábbi munkáit, majd titokban beleolvas az éppen készülő új elbeszélésekbe), motívumok, jelenetek, képek idézik fel egymást. A záró fejezetben a James Bond-történetek szerzőjének, Ian Flemingnek a neve is előkerül, méghozzá egy második világháborús katonai akció kapcsán, amely elősegítette a szövetséges erők számára a normandiai partraszállást, és amelyhez az ötletet egy 1927-es Fleming-regény adta a Katonai Hírszerzés egy regényfaló ügynökének. Egyetlen mondat sem marad felhasználatlan, a vacsoraasztalnál elhangzó beszélgetés visszatér novellaformában, az utcán látott indiai pár egy nyúlszájú csecsemővel a karjukban hirtelen kilép egy elbeszélésben ábrázolt hotelszobából, a taxi utasterét a sofőrtől elválasztó tolóajtaján Serena és Tom Haley egy reklámképet látnak, amely éppen azt a taxit ábrázolja, amelyben ülnek.
McEwan története végső soron tehát olvasókról és olvasásról szól. Arról, hogy milyen furcsa varázslatokon keresztül működnek a történetek, és arról, hogy az olvasásban végső soron mindig megpróbálunk önmagunkra, saját világunkra ismerni.
Ian McEwan: Sweet tooth. Vintage Books, 2013.
