A kedvenc gyerek

Szóltak neki, hogy várják a beszélőn, látogatója jött. Újra láthatja az anyja tekintetét az üveg mögött. Egy kis kezdeti bizonytalanság, várakozó félelem van a szemében, amíg meg nem pillantja őt, a nagy, látszólag egészséges, bár kopasz fiát, ahogy közeledik. Akkor ellágyul a tekintete, világosabb, kedvesebb, anyaibb lesz, az öregség rombolásától egyre markánsabb vonásai ilyenkor mintha megőriztek volna valamit a fiatalságukból.

Aita ritkán jön be a börtönbe, csak egyszer vagy kétszer évente. Az anyja arra hivatkozik, hogy nagyon fárasztó a hosszú busz­út, apád különben sem az már, aki régen volt, aztán szidja az államot (Miren sohasem mondja ki Spanyolország nevét), a távoltartási politikájukat. Joxe Mari azonban tudja, hogy az anyja jobban szereti, ha Joxian nem jön vele. Mert mindig elérzékenyül. Minden alkalommal, mikor eljön, sírva fakad: jaj, a fiam, milyen sok év, nem fogom megérni, hogy kiszabaduljon. Miren pedig úgy gondolja, hogy ezzel még jobban elkeseríti Joxe Marit.

Különben is egész úton vitatkoznak. Hülyeségeken. Már otthon, mielőtt elindulnának, kritizálja, hogy nem jól borotválkozott meg, hogy szőr áll ki a füléből, aztán útközben figyelmezteti, leszidja, szemrehányásokat tesz a többi fogoly rokona előtt. Ezzel teljesen aláássa az önbecsülését, Joxian pedig felkapja a vizet, egyre jobban begurul, és a végén kiborulva, ügyetlenül, durván visszatámadja. És visszafelé ugyanez ismétlődik. Szóval jobb, ha otthon marad.

Joxe Mari a szokásos műsorra számított: panaszkodásra az utazás kényelmetlenségei, a távoltartás embertelensége, az andalúziai hőség miatt. Miért kell minket, a foglyok hozzátartozóit büntetni? Aztán következnek a szokásos falubeli pletykák, a legutóbbi halálesetek, Arantxa lassú javulása a rehabilitáció terén.

Ma viszont valami másképp volt. Persze csak óvatosan, vigyázni kell, mit mondunk, mert figyelik őket. Baszkul beszélnek, de a börtönőrök titokban biztosan felveszik a beszélgetésüket, aztán valakivel lefordíttatják. Kényes politikai ügyeket ezért nem érintenek, csak ha feltétlenül szükséges, akkor is csak suttogva, körülírva, célozgatva, félszavakkal. Ennyi év alatt egészen profik lettek ebben a fajta kommunikációban. Értik egymást, egy húron pendülnek, elég egymás szemébe nézniük, hogy kitalálják, mire gondol a másik. És Miren, aki világéletében annyira fukarkodott az érzelemnyilvánítással, egyszer kezét a szájához emelve, az üvegfalon keresztül kimondta, hogy Joxe Mari a kedvenc gyereke.

Hogy mi volt a mai újdonság? Miren hirtelen, a beszélgetés nagyjából tizedik percében titokzatosan suttogni kezdett. Miről? Arról, hogy van egy problémája, aludni se tud tőle éjszakánként. Joxe Mari látja az aggodalmat az arcán, és rögtön megérti, hogy olyan ügyről van szó, amiről nem ajánlatos nyíltan beszélni. Aita? Arantxa? Miren a fejét rázza. Az az őrült nő? Bólint. Megint? Újra bólint, közben az üveghez szorítja a kezét, és felmutatja a tenyerén összezsúfolt szöveget: „Tudni akarja, hogy te lőtted-e le a férjét.”

– Küldd el a francba!

– Nem lehet levakarni.

– Miért hagyod, hogy odamenjen hozzád?

– Nem velem beszélt. Csak próbálná meg! De aitát ismered. Ő hagyja magát, a nő meg kilesi, hogy mikor kaphatja el a kertben. Meg Arantxa is mindenfélét írogat neki az iPadjén, mikor összetalálkoznak. Mondom Celestének: ha meglátod azt az asszonyt, menj el onnan. De rám senki se hallgat, fiam.

Aztán megtévesztésül egy lényegtelen dolgot csempész a párbeszédbe. Hogy jó-e a koszt az utóbbi időben.

– Túl sok sót tesznek mindenbe.

Közben Miren a másik kezét is felmutatja a fiának: „Mit válaszoljunk neki?”

– Mert ha nem, minket is megőrjít. Mondom neked, már nem is alszom.

– Nincs a faluban egy-két srác, aki elhessegetné ezt a legyet? Az én időmben ilyesmi nem fordulhatott volna elő.

– Már nem olyan a falu, mint régen. Most nincsenek se falfirkák, se plakátok, mint azelőtt. Egy kicsit halott az egész.

– Basszus, azért csak van valaki. Beszélj azzal, tudod, hogy kivel.

– Mióta bezárta a kocsmát, alig látjuk. Úgy tűnik, senki nem akar tudni semmiről. Most mindenki a békefolyamatról beszél, meg arról, hogy bocsánatot kell kérni az áldozatoktól. Egy nagy frászt! Mi talán nem vagyunk áldozatok? Egyre kevésbé számítunk, magunkra hagytak bennünket. Ha kinyitod a szád, jönnek és elvisznek azzal, hogy a terrorizmust véded.

Joxe Mari az ágyán fekve bámulta az ablak négyszögében látható égdarabot. Alkonyati kék ég, melyet egy repülőgép nyomának fehér csíkja szel át. Érzem, ahogy süllyedek. Ég a gyomra. Azt beszélik, hogy valami port tesznek az ételbe, ami lenyugtatja a foglyokat. Lehet, hogy neki, mivel kemény ETA-s hírében áll, dupla adagot adnak. Vajon erről van szó, vagy ennél is rosszabb? A legborzalmasabb kilátás: itt meghalni rákban, úgy, hogy soha nem mehet vissza a falujába. Sokszor gondol erre. Volt már rá eset.

A kék ég helyett most az anyja keze jelenik meg előtte az ablakban, meg a ráírt szöveg. Nekem ne jöjjenek itt a fájdalmas özvegyekkel! Ha vissza akarják keresni, mi történt, menjenek a levéltárakba. Ami megtörtént, megtörtént. Hogy vége a fegyveres harcnak? Pompás. Gora ETA az idők végezetéig, és nézzünk előre.

Aztán váratlanul, akarata ellenére, szakadni kezd az eső. Hogy hol? Az emlékeiben. Lassan, fokozatosan merül el benne. Ő, a kemény fiú, aki elsőként kezdte el az éhségsztrájkot, és az utolsók között hagyta abba, aki a gyűléseken mindig magához ragadta a szót, és megvetően nyilatkozott azokról a foglyokról, akik bekapták a társadalomba való visszailleszkedés horgát.

Mert az ember lehet olyan, mint egy hajó. Lehet olyan, mint egy acélvázas hajó. Ám ahogy múlnak az évek, rések keletkeznek rajta. És ezeken befolyik a magánnyal mérgezett nosztalgia vize, az a tudat, hogy talán tévedtünk, és a hibákat már soha többé nem lehet helyrehozni, és ez a víz, a bűntudat vize mindent felemészt, de a félelem meg a szégyen miatt, meg azért, hogy a társaid ne ítéljenek el, nem mondod ki. És az ember, a léket kapott hajó, így bármelyik pillanatban elsüllyedhet.

A cella ablakát hirtelen szürkeség borítja el. Tegnap délután óta nem állt el az eső. Az az előnye, hogy eltünteti az embereket az utcáról. Senkinek nincs kedve megállni beszélgetni, mindenki sietve megy oda, ahova mennie kell. A keresztutcától nem messze volt egy telefonfülke. Tényleg, mintha készakarva tették volna oda, hogy megkönnyítsék az ekintzát. Hogyhogy? Mert egyfelől, ha oda behúzódik az ember, akkor nem ázik el, másfelől a fülke felülmúlhatatlanul jó rejtekhelynek és megfigyelőhelynek bizonyul. És ha arra jön egy helybeli?

Akkor úgy tesz, mintha telefonálna. A kissé bepárásodott üveg is a segítségére van. Persze, mondani sem kell, hogy a kapucnit a fejére húzta. Ahhoz, hogy egy falubeli rájöjjön, hogy ő az, aki ott áll, be kéne dugnia a fejét a fülkén.

Látta, amint feltűnik a piros Renault 21-es az utca elején. Megdobbant a szíve. Ideges lenne? Na jó, igen, egy kicsit, de nem annyira, mint az első időkben, amikor a lába is remegett. A merényletek során megtanulta megőrizni a nyugalmát. Beszéltek is erről Patxóval, akivel, mint mondta, ugyanez történt, ahányszor csak elérkezett a cselekvés pillanata.

– Ez normális. Nem vagyunk pszichopaták.

Egy ösztönös mozdulattal megtapogatta a dzsekije zsebében lévő Browning markolatát. A legfontosabb, hogy ne hibázzon. Homályosan látta Txato profilját a kocsiban. Azokat a nagy füleket, amelyeknek legfeljebb három vagy négy percük van hátra az életből. Egy megnyugtató részletkérdés: a célszemély egyedül van. Azok alatt a napok alatt, amíg a faluban figyelte, sohasem látta, hogy akár oda, akár vissza, elkísérte volna valaki Txatót.

Miután Txato befordult a sarkon, Joxe Mari az órája nagymutatójára szegezve a tekintetét még várt fél percet, mielőtt kilépett a telefonfülkéből. Adott egy kis haladékot Txatónak, hogy gyanakvás és ijedtség nélkül ki tudja nyitni a garázs ajtaját. Úgy érezte, az óramutató most valahogy lassabban mozdul, mint egyébként. Gyerünk, gyerünk! A sarokra érve még látta, ahogy Txato visszamegy a kocsijához, és behajt a garázsba. A terv: mikor kilép, odamegy hozzá, és kivégzi. Egy lövés valószínűleg kevés lesz. Jobb biztosra menni, nehogy az áldozat felismerje, vagy túlélje a támadást. Aztán késlekedés nélkül, de nem rohanva, mint egy őrült, hogy magára vonja a lakók figyelmét, odamegy, ahol Patxo vár rá a kocsiban.

Txato azonban még mindig nem jött ki az utcára. Mire vár? Talán azt hiszi, hogy majd egyik pillanatról a másikra eláll az eső? Joxe Mari viszont bőrig ázott. Szorosan a sarkon lévő épület fala mellé húzódott, hogy minél kevésbé érje a lezúduló eső. Tudta, hogy a garázsnak nincs belső ajtaja, s így Txatónak előbb vagy utóbb ki kell lépnie az utcára, és elindulnia hazafelé. Ki is lépett, nem volt nála esernyő. Ott állt, utoljára szívta tele a tüdejét levegővel, tőle mintegy tíz lépés távolságra. És ahogy profilból elnézte, ahogy megforgatja a kulcsot a zárban, mintha kicsit mozogtak volna az ajkai, mint amikor valaki magában beszél vagy dúdol. De abban a pillanatban, ahogy elindult, meglátott. Marokra fogtam a Browningot a zsebemben, mit csinál ez, mi a fészkes fenét csinál, átjön erre az oldalra, egyenesen oda hozzám. Ez a jelenet nem volt betervezve a forgatókönyvbe.

– Szia, Joxe Mari! Hát visszajöttél? Örülök.

Azok a szemek, azok a hatalmas fülek, az a barátságos mozdulat! Az apja barátja, aki fagyit vett neki gyerekkorában. A templom harangja egy órát ütött. És az az ismerős, fémes, mindent eldöntő hang úgy hangzott, mintha azt mondaná: nem. Ne tedd! Ne öld meg! Némán álltak egymással szemben. Nyilvánvaló volt, hogy Txato arra vár, hogy válaszoljon a kedves szavaira. Az ETA tagja vagyok, és azért jöttem, hogy kivégezzelek. De nem mondta ki. Nem bírta kimondani. A harang a magasból újra nemet kongatott. De hát ez a Txato! A picsába! Az ő szeme, füle, mosolya. És Joxe Mari megfordult, és elment, nem futott, azt azért nem, de jól kilépett.

Beszállt a kocsiba, és bevágta az ajtót.

– Nem lehetett. Volt ott valaki. Indulj, elmegyünk ebédelni.

– Meglátott?

– Nem hiszem.

– Megpróbálhatnánk újra, amikor visszamegy a munkába. Mit gondolsz?

– Nem tudom.

– Már több napja nem csaptunk le senkire.

– Rendben, de akkor te állsz be a telefonfülkébe, és én maradok a kocsiban. Mára már épp eléggé eláztam.

– Felőlem…

Mirent figyelmeztették, lassan lejár az idő, asszonyom. Ő pillantásra se méltatta az őrt, aki szólt neki. A székéről felállva búcsúzni kezdett a fiától.

– Jól van, maitia, tudod, fel a fejjel! Egy hónap múlva jövök újra, vagy talán előbb is, ha a nővérednek nem romlik az állapota.

– Ne beszélj azzal az őrült nővel, ama. Ígérd meg nekem! Egyetlen szót sem. Ha meg akar tudni valamit, nézze át a Legfelsőbb Bíróság aktáit.

– Mindenáron bele akar avatkozni az életünkbe. Nem lehet levakarni.

– Ne törődj vele! Majd lekopik.

Imrei Andrea fordítása