.svg)
Bartha István munkája
Az írásnak ezernyi apró fortélya van. Babonák. Fóbiák. Műhelytitkok. Ki hogyan nevezi ezeket. Nem szívesen beszélünk róluk, mert a kimondásukkal az alkotás sikerét kockáztatnánk. Lehet azonban, hogy ez a titkolózásdi is csak egy az írói trükkök közül. A legravaszabb. Hogy még rejtélyesebbnek tűnjék, amit csinálunk! Mert az olvasókat igenis érdeklik az efféle furcsaságok. Nincs olyan író-olvasó találkozó, ahol ne szegeznének nekem ezekkel kapcsolatos kérdéseket. Hogy mivel írok? S milyen ruha van ilyenkor rajtam? Hallgatok-e zenét közben? S ha igen, milyent? Van-e valóságalapja a történeteimnek? S kikről mintázom a hőseimet? Kapásból válaszolok valamennyire. Jól ismerem már az olvasóimat, azt mondom nekik, amit hallani szeretnének. Arról, hogy az írás kemény és rendszeres munkát igényel, konok kitartást és pontos időbeosztást, hallgatni szoktam. Nincs benne semmi rendkívüli, ami felturbózhatná a fantáziájukat. Pedig azért, hogy egy jó történet kikerüljön a kezünk alól, tényleg kurvára meg kell dolgozni! Ezen múlik minden. Én legalábbis sokáig ezt hittem. Makacs, munkabíró típus vagyok, amibe egyszer belefogok, azt nem egykönnyen adom fel.
Reggelente hatkor keltem, az íróasztalomra készítettem egy csésze méregerős feketét s egy pohár jéghideg ásványvizet, majd dolgozni kezdtem. Lazításképpen újabb kávét főztem, s folytattam a munkát, amíg a napi penzumommal el nem készültem. Aztán sétáltam egyet. Miután kellőképpen kiszellőztettem a fejem, hazatértem, s javítgattam a szövegen, amíg úgy nem éreztem, hogy minden szó megfelel, s a megfelelő helyre került benne. Persze voltak rossz napjaim is – kinek nincsenek? –, amikor sehogy sem akart összeállni az, amiről azt gondoltam az elején, hogy már csak egyszerűen le kellene írni.
Tavaly télen is így voltam ezzel. Majd csak helyrekattanok, vigasztaltam magam. Már a tizedik könyvemnél tartottam. Kedvező kritikákat kaptam, rangos díjakat nyertem, egyre többen olvasták a könyveimet. Semmi okom nem volt azt gondolni, hogy ez az alkotói válság súlyosabb lesz az előzőeknél. Emlékszem, nap mint nap órák hosszat bénáztam a laptop előtt. A fénylő ürességet néztem, s ha közben be is pötyögtem valamit a gépbe, arról a visszaolvasáskor rögtön kiderült, hogy semmire sem jó, s azon nyomban ki is töröltem. A séták sem értek már semmit. Csak bolyongtam kedvetlenül a városban, anélkül, hogy egyetlen épkézláb ötlet is az eszembe jutott volna. Ha pedig afelől érdeklődtek, hogy min dolgozom éppen, a magam szánalmas karikatúrájává válva, rejtélyesen mosolyogtam, mint akinek kimondhatatlan titkai vannak.
Kitavaszodott, a fák zölden virítottak már, amikor egy napon elegem lett a laptop sivár hómezejéből. Megkerestem a padláson régi szerelmemet, Erikát. Letörölgettem róla a port, új indigót s frissen zizegő papirost fűztem belé. A billentyűk érintésétől kellemes bizsergés áradt szét az ujjbegyeimben. Erika határozott kattogása, sorvégi vidám csilingelése kellemes emlékeket ébresztett bennem. Vele írtam meg első sikeres regényemet. Most, hogy visszatértem hozzá, azt hittem, ki fog gyógyítani krónikus szellemi impotenciámból. A próbaként begépelt szavak után azonban, mint a haldokló szívverése, ijesztően lelassult. Csilingelése vészjelzésként hatott. Aztán halálos csend telepedett a szobára. Csüggedten hajtottam le a fejem: a fehér papírlapon feketéllő sorok árnyai voltak csupán hajdani, élettel teli mondataimnak. Végigsimítottam Erikán, s gyengéden visszatettem a táskájába.
Aznap séta közben a Szent György utca környékén betértem egy külvárosi kocsmába. Leültem egy sarokasztalhoz, és irigyen bámultam a füstös helyiségben iddogáló vendégeket. Ezeknek a lecsúszott alakoknak nem voltak kreativitásproblémáik. Fél szavakból is megértették egymást, s már csak az foglalkoztatta őket, össze tudnak-e kaparni még egy-egy féldecire valót, hogy lélekben kellőképpen föllazulva tántoroghassanak ki a szürke és reménytelen valóságba. Három konyak után én is meglehetősen oldottan távoztam. Csak mentem, mentem a girbe-görbe utcácskákon keresztül valami régi dallamot fütyörészve, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. A Sarkantyú utcában aztán lefékeztem egy régiségkereskedés előtt. Imádom ezeket a boltokat. Mindenféle haszontalan holmi van bennük. Horpadt gyertyatartók és hiányos kártyapaklik, üres ládikák és kitömött vadak, hamis ékszerek és homályos tükrök. Megannyi, hajdani gazdája titkát őrző ósdi kacat.
A karosszék a kirakat szélén állott. Meglepően jó állapotban volt. Fáját bordó lakkfesték borította. Fekete bőrhuzatán apró, csillagfejű szegek fénylettek. Karfáit sárgaréz tigrisfejek díszítették. Azt hiszem, ez a két művészien megmunkált ragadozófej volt rám a legnagyobb hatással. Annyira élethűek voltak, szépek és borzongatóak, amint résnyire nyílt szájukkal figyeltek.
– Jó választás volt, nekem elhiheti – áradozott az eladó. – Manapság már nem készítenek ilyen remekműveket.
A kopasz emberke elégedetten vigyorgott, amikor a kért összeget leperkáltam neki. Magamban én is mosolyogtam. Kevesebb volt, mint amennyire számítottam.
A széket az íróasztalom elé állítottam az ergonomikus forgószék helyébe. Hátradőltem benne, élveztem a bőr lágy érintését, a karfák simaságát. Aztán kitapintottam a tigrisfejeket, ujjaim elidőztek a szemek domborulatán, a szájak nyílásán. A konyak bódító hatásának múltával sem szűnt meg a karosszék varázsa. Aznap este, hosszú idő óta először, elégedetten feküdtem le.
Éjjel üvöltve riadtam föl. Azt álmodtam, hogy kezemben puskát szorongatva egy nyirkos lövészárokban lapulok. Apró szemű, jeges eső szitál. Körülöttem halott katonák hevernek az agyagos földön. Vérük összekeveredett a sáros esővízzel. Puskáikat előre szegezve tucatnyi katona rohan felém. Vállamhoz emelem a fegyvert. Célzok, lövök. Célzok, lövök. Leterítem valamennyit. Az utolsó a lövészárok széléig jut. Véres fejjel bukik előre. A golyó a bal szemüregén át hatolt a koponyájába. Látom, amint az agyvelő az arcára szivárog. Ekkor riadtam föl. Észre sem vettem, mikor ültem le az íróasztal elé, s kapcsoltam be a gépet. Még soha nem telt írás közben ilyen gyorsan az idő. Már derengett keleten az égbolt, amikor befejeztem. Ez a rémálom lett új regényem első fejezete. Három hónap alatt írtam meg a könyvet. Éjszakánként dolgoztam. Alig kellett javítanom a szövegen. A történet egy irodalomtanárról szólt, akit a háborúban a frontra vezényelnek. Jó családból származó, művelt, békeszerető ember, aki elítéli az erőszak minden formáját. Erre tanította a diákjait is. A harctéren azonban más a helyzet: ha nem öl, őt ölik meg. Egy idő után már nem is számolja, hogy hány emberrel végzett. A háború után visszamegy tanítani. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van. Egy éjjel azonban már nem bírja tovább: padláson rejtegetett pisztolyával vadászni indul az éjszakában. Ettől fogva kettős életet él. Napközben mintatanár, éjszakánként pedig könyörtelen gyilkos, aki szemrebbenés nélkül végez magányos áldozataival. A gyilkolás művészetét kedvezően fogadta a kritika. Volt, aki rendhagyó kriminek nevezte, mert a műfaj szabályától eltérően nem kapják el benne a tettest, aki a közösség megbecsült tagjaként késő öregkorában hal meg.
Pár héttel a könyv megjelenése után idős férfi csengetett lakásom ajtaján. Mintha egy társasági magazinból lépett volna elő: magas volt és szikár, rövidre vágott haja ezüstösen fénylett, elegáns, sötét öltönyt viselt s kék-fehér csíkos inget, a lábán márkás, fekete félcipő volt.
– A könyvével kapcsolatban bátorkodtam fölkeresni – mosolyodott el halványan, miután bemutatkozott. – Szeretném, ha meghallgatna.
– Az csak természetes – udvariaskodtam én is. – Nekem fontosak az olvasók visszajelzései.
A szobába tessékeltem, s hellyel kínáltam. Az öregember körülnézett.
– Hát persze! – kiáltott föl. – A karosszék!
Értetlenül bámultam. Tekintete eszelősen csillogott, ajkai hangtalanul rángatóztak, amint a sárgaréz tigrisfejekkel díszített karosszékre meredt. Adtam neki egy pohár vizet. Lassan lecsillapodott.
– A könyvéből egyből a bátyámra ismertem – kezdte. Szürkéskék szeme hidegen fénylett. – Igaz, a maga hősét nem úgy hívják, mint az én testvéremet, de hát ez a valósággal folytatott játék része az irodalomban. Minden úgy volt, ahogyan maga leírta. A háború. A kettős élete. A nyomozók fiaskója. Pedig erről rajta kívül csak én tudtam. Ő mesélte el nekem egyszer borzongató részletességgel, amikor már nem bírta magában tartani a titkot. Nem adtam fel őt. Ne kérdezze, hogy miért – meredt üres poharára. – Csak a regénye vége különbözik a valóságtól – folytatta rekedten. – A bátyám nem természetes halállal halt meg. Én öltem meg. Muszáj volt megállítanom.
– Hogy jön ide a karosszék?!
– Ez volt a kedvence. Ebben ült akkor is, amikor végeztem vele. Erre a gyilkosságra sem derült fény. Volt, kitől tanulnom – mosolyodott el halványan. – Hát nem érti?! – komolyodott el. – Ez a karosszék közvetítette azokat a tényeket, amelyeket maga fikcióként megírt.
– Miért mondta el ezt nekem?
– Hogy tudja a teljes igazságot. Ha már ebbe a különös játékba fogott – mosolyodott el újra. – Látom, nem hisz nekem, de hamarosan rájön, hogy igazat beszéltem.
Utánanéztem a látogatómnak. Jó családból származó, köztiszteletnek örvendő, nyugalmazott irodalomtanár. Fiatalon harcolt a háborúban. A karosszék tőle került a régiségkereskedőhöz. El kellene égetnem, de nincs szívem hozzá, idézte a szavait a kopasz emberke, amikor a szék eredete felől érdeklődtem. Soha nem volt azonban testvére. Felderítetlen gyilkosság a környéken viszont annál több az elmúlt negyvenöt évben.Látogatása óta visszasüllyedtem a tétlenségbe. Órák hosszat bénázom a laptop előtt, s ha be is pötyögök valamit a gépbe, arról a visszaolvasáskor rögtön kiderül, hogy semmire sem jó. Most már tudom, igaza volt a tanár úrnak. Ideje újból fölkeresnem a régiségkereskedést.
