A kafkai világ, amelyben élünk – Író-olvasó találkozó Manuel Vilasszal

„A világ, amelyben élünk, Kafka agyszüleménye – ha ma élne, ő is kafkai lenne.” „Az irodalom jó lehetőség arra, hogy megünnepeljük az életet.” Alig győzöm leírni a jobbnál jobb mondatokat, pedig kétszer is elhangzanak: először spanyolul, majd románul. A Poezia e la Bistrița (Besztercén a vers) nemzetközi irodalmi fesztivál tizenötödik kiadásának kiemelt meghívottja Manuel Vilas Femina-díjas spanyol író volt.

Manuel Vilas neve ismeretlenül csenghet a magyar olvasó számára, ugyanis még nem jelentek meg könyvei magyar fordításban. Román nyelven 2019 óta olvasható Marin Mălaicu-Hondrari fordításában, aki többek közt Dan Coman íróval együtt a Poezia e la Bistrița (Besztercén a vers) nemzetközi irodalmi fesztivál főszervezője. Nem véletlen tehát, hogy a fesztivál tizenötödik kiadásának kiemelt meghívottja Manuel Vilas spanyol író, akinek Ordesa című regényét a francia Femina-díjjal tüntették ki. A rendhagyó találkozásnak a Beszterce-Naszód Megyei Múzeum belső udvara adott otthont, a kistemplom és a fák árnyékában szép számmal gyülekeztek az érdeklődők.

Mint kiderült, Manuel Vilas jól érezte magát Besztercén: az álmatlanság és szorongás mintha alábbhagyott volna, ezt azzal nyugtázta, hogy „jó szellemek lakják a várost”. A jó szellemekkel kapcsolatban szóba kerültek a nagy íróelődök is: például F. Scott Fitzgerald, aki az egyik kedvence (humorosan megjegyzi, hogy jelölték is Fitzgerald-díjra, de Tarantino „lenyúlta” előle), Arthur Rimbaud, és az író, akinek az irodalmát köszönheti: Franz Kafka. A kafkai gondolkodás nagy hatással volt rá, és tulajdonképpen világunkra is. „Ha megfigyeljük, ez a világ olyan, mintha Kafka találta volna ki” – állította Manuel Vilas. Ehhez példaként az adminisztráció abszurditását emelte ki, amely különösen jól rezonált a kerek pecsétekhez és sínes dossziékhoz kondicionált olvasóközönséggel. „Amikor betelefonálsz valahová, és ember helyett egy robottal kell társalognod, de már kétségbeesetten nyomogatod a gombokat azt kiabálva, hogy te egy emberrel akarsz beszélni, valahol a túloldalon Kafka vigyorog.” (A Kafka-allegória később a fesztivál meghatározó motívumává vált, minden ledőlő pannóra és elromlott mikrofonra valaki rávágta, hogy ez is „Kafka műve”.)

‍

Ezt követően egy éles váltással komolyabb témák felé kanyarodott a beszélgetés: Manuel Vilas őszintén beszélt mentális betegségeiről és azok stigmatizálásáról Spanyolországban. A koronavírus-járvány ugyan felhívta a figyelmet ezek fontosságára, de még mindig nem beszélnek róla olyan természetességgel, mint egy csonttörésről vagy gyomorproblémáról – ahogy nálunk sem. „Az ember, aki eddig nem érzett depressziót vagy szorongást valamilyen fokig, valószínűleg pszichopata”, jegyezte meg az író. Egy kafkai viccel zárult a témakör: egy csontváz elmegy az orvoshoz, aki dühösen megszidja: hát most kell orvoshoz jönni?

‍

‍Mentális egészség és humor viszonyából kiindulva hamar eljutottunk Vilas első, Ordesa című regényéhez, amelynek központi témája a szülők elvesztése, az emlékezés. A regény 2018-ban jelent meg és több irodalmi elismeréssel is méltatták, ezt írója azzal magyarázza, hogy „az első regény megírásakor minden író tele van életkedvvel, vitalitással – akkor még nem hívogatják az ügynökök, hogy mikor jön a következő kötet.” Mint kiderült, Spanyolországban sem könnyű írónak lenni, ott is nagy dolognak számít, ha valaki meg tud élni az irodalomból (a megélést úgy értve, hogy a számlák mellett még napi két-háromszori étkezésre is telik). Az evéshez is kettős viszonyok fűzik a szerzőt, és hamar kiderül, nincs ezzel egyedül: édesapja gyakran szidta meg, ha akár egy szem krumplit is meghagyott a tányérjában, azt dünnyögve, hogy háborús időkben bezzeg nem pazarolná így az ételt. Ennek a nyomait még ma is őrzi az író – és előfordult a fesztivál alatt, hogy ösztönösen odaszólt az asztalnál Marin Mălaicu-Hondrarinak, egyen még, olyan vézna. Sokunknak ismerős ez a forgatókönyv, nem is kell a mellettem ülő Marko Pogačarnak részletekbe menően lefordítsam: itt a kommunizmus, Horvátországban a háború, mind „megörököltük” ezt a személyes ügyet.

Az evéssel kapcsolatos káros berögződéseknél talán az ivást még nehezebb leküzdeni, utóbbi kulturálisan kódolt és már-már természetes velejárója az irodalomnak. „Az irodalom drogja mindig is az alkohol volt” – állapította meg Manuel Vilas –, „innen is látszik, mennyire csórók az írók”. Ő maga már legalább kilenc éve nem fogyaszt alkoholt, azóta kezdi felfedezni, milyen szépek a reggelek. Ezzel kapcsolatban is fontos tanulságokra hívta fel a résztvevők figyelmét: sose erőltessék, hogy igyon velük az, aki először már visszautasította azt a pohár bort, mert nem csak egy poharat fog meginni, hanem az összeset, és az a mi hibánk lesz.

Az író-olvasó találkozó végére kinyílt a beszélgetés, többen kérdezték Manuel Vilastól, hogy milyen változásokat vél felfedezni a könyvpiacban, a spanyolországi és a latin-amerikai irodalmi hagyományban, az irodalom megítélésében. Volt olyan, akiket az író személyes olvasmánylistája érdekelte, mások megragadták az alkalmat, hogy másfél óra hallgatás után végre magukról is meséljenek egy kicsit. Az asztal előtt olyan hosszú sor kígyózott dedikációra váró olvasókból, hogy inkább feladtam a várakozást, nehogy kárba menjen az ebédem.

‍

Fotók: Poezia e la Bistrița