A jókedvű bús költő

Sziklarajz, mondja a cím barlangrajz helyett, és csúfhistóriák, mondja az alcím széphistóriák helyett. Ugyanígy mondta A nyitott könyv alcíme is – és hát kétségtelen, hogy semmi sem szépült meg a világban, pedig eltelt közben tíz év, Király László azóta a negyedik könyvét adja közre (a válogatott köteteket most nem számítva), és nem mellesleg most már nem hatvanöt, hanem hetvenöt éves éppen. Nem mintha nagyon ide kellene citálni életkorát – Király László régóta olyan fiatalos dühvel, vagy ha az kell, akkor már-már szarkazmusba hajló önkritikával alkot, mint az ifjabbak közül is csak kevesen.
Itt mindjárt a kötet első felében – az első ciklus gunyoros-csúfondáros, elsősorban önironikus versei után – az A tört. oktatás buktatói cím alá szerkesztett költemények a legdühösebbek. Az indulat oka ugyanaz itt is, mint előző köteteiben, s mint az e könyvben utána következő ciklusokban: megemészthetetlen, hogy az ember egyetlen életét megkeserítette a közép-európai diktatúrakísérletek rémálma. Megmészthetetlen – de szinte érthetetlen módon, az ember kínjában mégis elröhögi magát képtelen őrületétől. Király László elsősorban már jó ideje nem annyira a láthatatlan hatalmaskodókról beszél, hanem az ember életébe közvetlen beavatkozókról: a besúgókról, a feljelentőkről, akár a hatalom, akár a pénz vezérli őket – nem is feltétlen csak a kommunizmus időszakából valókról. Ebben a kötetben talán még engedékenyebb, mint korábban, hiszen például a Sókert. Időnként mindig első pillantásra a békévé szelídült emlékezés verse: a baka is áldozat, ő is fogoly, azért rúg, mert különben őt is rúgnák – másokban, mint A szursza címűben marad a harag, keserű gúnnyal.
És bár a legmarkánsabbak most is ezek a versek, azért az első ciklus még tartogat más meglepetéseket is az olvasó számára. Egyrészt a kettős tagadást jelző, nyakatekert cikluscímre (Ami nem nincs) mindjárt az Árszpoétika című vers következik. Ami persze, ahogy a mondott cikluscím jelezte, van is, meg nincs is – és ez egyféle platóni indulattal érthetővé is válik: amikor az ember életét kísérleti tereppé változtatják, vajon miféle értelme és értéke lehet akkor az ember saját (nyelvi) kísérleteinek? Meg tud-e védeni a vers, a nyelv, a költészet nyelve a világ ellen? Mikor és meddig és milyen feltételekkel? A kötet most mintha azt sugallná: nem, nem tud. És mintha nem keresné már, hogy miért, hanem elfogadja. Persze egy kritikában nem feltétlen jó ennyi ellentmondás, de ehhez mégis mindig odakívánkozik még, hogy Király László költészete most sem belenyugvó, beletörődő, megtört vagy megfáradt attitűdöt sugall. Mert ha nem is tud, mégsincsen más megoldás. Gunyoros és fanyar árszpoétikája egyszerre költészettan és anti-költészettan. Egyszerre tesz úgy, mintha éppen ellene mondana minden művészetnek, és fogalmazza meg a bátorság igényét, a szakadék peremén való egyensúlyozás szükségét: mindegy, hogy mit csinál valaki a versben, ha a vers veszélytelen, akkor az nem is vers. De ugyanezzel a gesztussal kineveti a „veszélyes” verset is. Mint az olyasmit, amiről beszélni nem lehet, nem érdemes. Csak csinálni. És megélni. Már ha van olyan egyáltalán.
S mint ahogy ars poetica úgy van, hogy nincs, emberek – barátok, társak – is úgy vannak, hogy nincsenek már, vagy: úgy nincsenek, hogy vannak. És ugyanígy terek, régi városok, falvak: Kolozsvár, Felsőbánya, Sóvárad – róluk szól ennek a kötetnek a jelentős része. Nem csak az első ciklusba/fejezetbe rendezett szövegek. A tört. oktatás buktatói a félmúlt történetének rendezetlen számláival áll elő. A repülő búcsúja ciklus rövid töredékei egyszerre személyesek és még a preperszonálisban kutatók: érzések, benyomások, mozaikok a világról. Itt is olvasni harcias költeményeket, mint amilyen Az „aranykorszak” ragályai, vagy gunyorosat, mint a Találós versike, benne a kötet egyik legfrappánsabb mondatával, miszerint ideje van a mindent megtudásnak. A Tündérbál ciklus javarészt még inkább személyes emlékezéseket tartalmaz, élőket és holtakat egyaránt hívva elő. Család, barátok, írótársak a költemények megszólítottai. Végül a Vendég a háznál ciklus, csakúgy, mint legutóbb, A Bethlen-bástya dallamának záró fejezete is, fordításokat tartalmaz. Ezúttal Adam Puslojič szerb, Ioan Flore vajdasági román, valamint Jiřina Hauková cseh költők verseinek átültetését.
S ha már vendégek és írótársak: Al. Nyezvanov és Csang Vej is szerepet kap a kötetben ismét – sőt, egymást is kihívják. Azt hiszem, utóbbi múlt századbéli „pajkos levele” az előbbihez e kötet egyik fontos kulcsverse. Bár a két alakmás nyíltan önironikus figura, iróniájuk nemegyszer mély üzenetet hordoz. A mi és az ezek szétválaszthatatlan egységbe forrt ellentéte ebben a jókedvű bús episztolában a természet legteljesebb rendjeként olvasódik: mindig vannak olyanok, akik ezekké válnak, akik odaállnak, akik átállnak, de nem állnak helyt és nem állnak ellent. Izgalmas poétikai megoldása a költeménynek az a féloldalasan is kiteljesedő párbeszédszerűség, melyben a levélíró Csang Vej látatlanban reagál Al. vélhető válaszára, sőt, levelébe bele is szövi annak szavait. Vagyis mindjárt két heteronímát (vagy ahogy a vers mondja: két hű pennás társat) is megszólaltat egyetlen költemény, félig-meddig vitázva, félig-meddig egyetértésben évődve. Aztán persze annak rendje-módja szerint külön-külön is szerepet kapnak egy-egy versben: Al. szerelmes-nosztalgikus költeményben, Csang pedig bölcseleti jellegűben.
Vanok és nincsek, üzenetek és emlékezések, megszólítások és szólongatások egyaránt a visszavonhatatlan hiány falába ütköznek. Talán ezért is a szikla az, amelyre a rajz kerül: a külső, a felület, ami mögött nem lesz barlang, nincsen rejtekhely. Amikor az ember megéli a mindent kifordító abszurdumot az életében, azelől sehova nem lehet elfutni már. Az „aranykor” ragályai talán a legkeserűbb sűrítménye mindannak a kilátástalanságnak, ami a közép-európai térben összesűrűsödött Király László életidejében – még pontosabban azokban az éveiben, melyeket együttvéve fiatalságnak szokás nevezni. Márpedig ebben a fiatalságban még a nyilvánvalóan hazug és hamis ígéretek sem tartattak be, rányomva bélyegüket életre, szerelemre – a világ minden dolgára, még az érzésekre is. Nem véletlen, hogy a kötetnek épp ebben a darabjában érezhető a legtöbb düh és elkeseredettség, és ezúttal semmi öngúny. Ennél már csak talán az Eltávozás. Könyvtárrendezés című, a költő felesége emlékének ajánlott költemény fájdalmasabb – a könyvek, talán közös olvasmányélmények (?) mint egy betegség stációi kerülnek elő a polcról. De lehet-e egy életet úgy rendezni, ahogy egy könyvtárat?
Király László új kötete most talán személyesebb és melankolikusabb hangvételű legutóbbi könyveinél, de ereje és lendülete töretlen. Vannak költők, akik pontosan tudják, mi áll jól nekik. Király László messziről kifigurázza azokat az olvasókat, akik bölcselkedéseket várnának tőle. De egyébként is ellenáll minden olvasói várakozásnak: meri a százszor elkopottnak látszó témát is újra elővenni – és mindig tud újat mondani róla. Hol a düh, hol a mindig a háttérben bujkáló irónia révén kötetről kötetre úgy tud megújulni versvilága, hogy végig önazonos marad: a jellegzetes Király László-i hang az, ami neki jól áll, és ami minden egyes kötetében mindig következetesen összeáll.


Király László: Sziklarajz. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2018.