A jelenben a legproblematikusabb Isten létezése – Visky András Kitelepítés c. kötetének bemutatója

‍Február 4-én, szombaton délután minden létező széket, párnát és egyéb ülőalkalmatosságot elő kellett szedniük a kolozsvári Kofferben dolgozóknak, ugyanis folyamatosan érkeztek az érdeklődök Visky András Kitelepítés című könyvének bemutatójára. A szerzővel Szabados Ádám teológus beszélgetett.

Szabados Ádám január elején elvonult kicsit a világ mindenféle zaja elől és elképesztően nagy élmény volt számára Visky kötetének olvasása ezen a „kitelepülős, elcsendesülős” héten. Irodalom és kinyilatkoztatás – nem irodalom vagy kinyilatkoztatás, nem is irodalom mint kinyilatkoztatás, és nem is kinyilatkoztatás mint irodalom. Szabados Ádám a beszélgetésnek adott címből indul ki: mellérendelő-e ez a viszony a valóságban, és ha igen, hogyan kapcsolódik egyik a másikhoz?

‍

Visky András Hermann Hesse Szent Ferenc-biográfiájáról mesél. A kötet két részből áll: az egyik rész Szent Ferenc élettörténetének az elbeszélése, a másik rész legendákat tartalmaz. „Én nem tudok különbséget tenni a kettő között” – jegyzi meg Visky. Az első rész építkezik a legendákból, ugyanakkor a második rész gyakran használ életrajzi elemeket. A kinyilatkoztatás is mindig szöveggé, vallási irattá, irodalommá válik. Rögzül, pedig valójában a maga természete szerint rögzíthetetlen. Izgalmasnak tartja, ahogyan egy nem-verbális természetű esemény képes szövegeket teremteni. Az isteni attribútum látása, a „fénylátás” például nehezen leírható, épp ezért másképp teszi ezt Chrysostomos és másképp Augustinus. Hasonlót láttak, de szövegeik eltérő világérzékelés közvetítenek: Chrysostomos teológiai leírása a keleti, sokkal szemlélődőbb, passzívabb kereszténykultúrát alapozza meg, míg Augustinus a nyugati, sokkal aktívabb kultúrát. Közben azt is látjuk, hogy a kinyilatkoztatás többnyire irodalmi műfajokban rögzül, ez a rögzülés viszont nem jelenti azt, hogy lezárulna. A kinyilatkoztatásnak nincs vége, mindig jelenidejű esemény. Bár van kapcsolata a múlttal, mindig be tud lépni az ember jelenébe, ha nem lenne képes erre, ha csak a múltban létezne, nem kellene hinni benne. Isten létezése pedig nyilván a jelenben a legproblematikusabb, mert kontrollálhatatlan, mert alapvetően benne van a formátlanság, és amint megnyilatkozik, formát ölt magára, amely formához gyakran az irodalom által fér hozzá.

Szabados úgy érzi, bár Visky András kötetében mindvégig a jelenidő része az Isten és az isteni hang, mégis mintha szinte minden alkalommal tökéletlennek próbálná mutatni őt a szerző. Végig érezhető a jelenléte, de mintha nem ismerné el Istent tökéletességében. „Szerintem Istenről tökéleteset mondani csak a fogalmak, a terminusok szintjén lehet” – válaszol Visky András. Végül hozzáteszi, ez is csupán posztulátum, hiszen a fogalmak csak saját történetük alapján értelmezhetőek, tehát tulajdonképpen fogalmi szinten sem állíthatunk Istenről semmit. Ha azt állítjuk, hogy Isten tökéletes, ez csak üreshalmaz. A fogalmak nem a valóságos Istenről beszélnek, csak valóságos fogalmakról szólnak. Isten akkor jelenik meg valóságosként, ha nem tökéletesként, hanem jelenlévőként értjük. Például a gyermek szempontjából Isten nem tökéletes, hiszen örökkévalóságával, mindenhatóságával, tökéletességével egy gyermek nem tud mit kezdeni. Számára Isten valaki, aki ott van, megszólítható, aki segít vagy aki magára hagyja. Állítható-e Istenről valami olyan, ami tőlünk függetlenül igaz? – teszi fel a kérdést Szabados. Ki lehet-e indulni abból, hogy Isten megismerésében és érzékelésében nem az a fontos, hogy én milyennek érzékelem, hanem hogy „mit mondott magáról”. Kimondható-e, hogy „boldog Isten”, vagy hogy „Isten kőszikla”? Ezek nem jelentik azt, hogy Isten tényleg boldog vagy tényleg kőszikla – válaszol Visky András. Ezek metaforák, amelyekkel azt állítjuk, hogy vannak pillanatok, amikor mi így érzékeljük az Ő jelenlétét a világban. A hangsúly az érzékelésen, személyes kapcsolaton van. A modernitástól kezdődően a kereszténység olyan Istenben kezd hinni, amely csak az intézmények és a megragadható dolgok által létezik. Szerinte ettől függetlenül objektív módon létezik az Isten, de minden, amit mi átélünk, megtapasztalunk, az teljességgel személyes világérzékelés.

‍

‍

Visky András megjegyzi, a könyv nem született volna meg, ha nincs a világjárvány és az ukrán háború. A tudomány, a politika, a világ uralmi rendszereinek totális tehetetlensége egy kinyilatkoztatás pillanata: egy kemény meghívás arra, hogy átgondoljuk eddigi életünket, és kitaláljuk, hogyan tovább. A könyv megírása Visky András számára lelkigyakorlattá vált, a világ jelenvaló érzékelésének megfogalmazása, amihez társul az Isten iránti bizalom. A szövegek szinte mindig egy-egy bibliai szövegtől indulnak, de ez nem mindig egyértelmű olvasás közben. Megjegyzi, húsz éve keresi ezt a hangot, most végre megtalálta, miért beszélhet egyszerre egy gyermek és egy felnőtt a regényben. A közös bennük a világ meg nem értése, a világ abszurditása. Visky András számára az irgalom fontos kinyilatkoztatás, édesanyja kulcsszava volt. Irgalommal lenni az állatok, a fák, a bogarak és minden ember iránt. Muszáj lenne gyakorolni ezt most. Borzasztó, ami Ukrajnában történik – jegyzi meg – de úgy borzasztó, hogy „ezek nem ők, ezek mindenestől mi vagyunk”.

‍

Fotók: Fazakas Réka, Tóth Emese