A Hosszú utcai haláleset rejtélye, avagy: hogyan rejtsük el az aranyat vészterhes időkben? (Lövétei Lázár László fordítása)

Miután szembelocsolta magát, illetve helyére igazította a rakoncátlan hajtincset, kezébe vette a fényképezőgépet, és lement a hallba. Grün még nem érkezett meg, úgyhogy kiment a szálloda elé, hogy ott várja be, s hogy a zsibbadtság is végleg felengedjen a lábában, ide-oda sétálgatott. Mikor megjelent az öreg himbálózó lépteivel, elébe sietett, egy olyan gyerek mosolyával, aki ugyan nem fogadott szót, de teljesen vétlennek érzi magát. Grün azt javasolja, hogy először legyenek túl a promenádon.

– Ez mit jelent?

– Ez azt jelenti, hogy körbesétáljuk a főteret. Valamikor, főleg a háború előtt, mert utána ez a szokás lassan kiment divatból, ahogy az idősebb generáció kiköltözött a temetőkbe, vasárnap ebéd után a családok apraja-nagyja a korzón sétált, a férfiak a legfinomabb német kelméből készült ünnepi öltönybe öltözve, díszzsebkendővel a mellzsebben, az asszonyok vagy a férjhez menendő lányok által kifogástalanul kikefélt kalappal a fejükön, ezüst vagy elefántcsont fejű sétapálcával, a svájci óra ezüstlánca kilógott derékban szűk öltönyük oldalsó zsebéből, drága szoknyákba bújt feleségek karoltak a férfiakba, a család többi tagja meg mögöttük, a központ egyik végéből átsétáltak a másikba, ha ismerőssel találkoztak, szapora beszéddel üdvözölték egymást – vagy tüntetően hallgattak, ha haragban voltak –, megemelve a kalapjukat vagy szinte észrevétlenül biccentve a fejükkel, ahogy a jó modor, a kölcsönös tisztelet vagy a barátság megkövetelte, néha meg is álltak néhány szóra, hogy egymás egészsége felől érdeklődjenek, hogy megbeszéljék a város és a világ dolgait, egyfajta agora volt a főtér, ahonnan csak az ügyes-bajos dolgaik miatt távollevők és a betegek hiányoztak. A régi időkben…

De aztán nem folytatta. Az alkony senkinek a lépteit nem siettette, mindenen valamiféle nyugalom ömlött el, mintha mindenki időben elvégezte volna a dolgát. A régi idők nyugalma, amiről Grün beszélt, még mindig uralkodott a városon, senki nem noszogatta az életet. A főtér felső végéhez érve Grün azt javasolta, hogy forduljanak jobbra, a Sáros utca irányába, ahol Izsák háza állt. Amikor a ház elé értek, Dávid elővette a fényképezőgépet, csinált is két pillanatfelvételt, aztán a kovácsoltvas erkélyen megjelent egy szutykos nőszemély, Dávid bizonytalankodott egy pillanatig, végül mégse nyomta meg a gombot. A ház nagyon megváltozott, emeletet húztak rá, kicserélték a tetőt is, az új emelet erkélyét betonból öntötték, olybá tűnt, mintha teljes súlyával a kovácsoltvas erkélyre nehezedne, azt a benyomást keltve, hogy hamarosan mindkettő összeomlik. Mivel a nőszemély gyanakvó pillantásokat vetett rájuk, visszatértek a központba, ezúttal a főtér másik oldala felé véve az irányt. Grün tömören ismertette az épületek és építtetők történetét, Dávid viszont csak annyit jegyzett meg, hogy itt adott találkát egymásnak a környék arisztokráciája. Ami nagyjából fedte is az igazságot.

A jómódú rokonság házait, amelyek azelőtt a központ felső végéből induló és a folyó felé kanyarodó utcában álltak, a városrendezés alkalmával földig rombolták, hogy felépülhessen az új színház, az üveghutát is odébb költöztették. Mikor megérkeztek a főtér közepére, Grün javasolta, hogy Dávid bízza csak rá magát, be is fordult jobbra egy mellékutcába, s alig száz méter után egy kertbe érkeztek, rengeteg juharfa, hársfa és fenyő állt a kertben, majd egy sétány, szomorúfűzzel a két oldalán, egy oszlopos házig vezetett. Mellette tágas födött terasz táncparkettel, illetve emelvénnyel a zenekar számára. Ez volt a híres Hargita nyárikert. Abban az órában még nem volt zene, de a hangszerek már elő voltak készítve a székeken, a nagybőgő a falnak támasztva pihent. Szinte minden asztalnál ültek már, őket a terasz egyik szélső asztalához ültette le a főpincér, ahol már ült egy párocska, de ez nem számított újdonságnak a városban, az emberek szívesen osztoztak asztalukon idegenekkel is, gátlás nélkül szóba elegyedtek egymással, mint olyasvalakik, akik ugyanabból a célból ülnek az asztaloknál, vagyis hogy egyenek, igyanak, zenét hallgassanak és táncoljanak, ha kedvük kerekedik. Megrendelték az aperitifet, majd a híres kolbászt muzsdéjjal, aztán Bürger Antal-féle sört ittak rá, a sör neve nem változott, noha egykori tulajdonosa már rég nem volt az élők sorában, a sörgyára is az állam tulajdonába került. Idejük se volt meginni az első söröket, a zenekar (vagy ahogy errefelé mondták: a banda) máris rázendített a magyar románcokra, egyik szomorúbb-nosztalgiázóbb volt, mint a másik, a cimbalom úgy vibrált, mintha a húrjai az asztal mellett ülők idegeihez lettek volna kötözve, mormoló hangok hallatszottak mindenünnen, suttogva, önmagának, a saját lelkének énekelt a vendégsereg. Minden este ezekkel a „könnyfakasztókkal” indított a zenekar, a banda vezetője szerint ettől a zenétől jobbak, érzékenyebbek, egymással szemben megengedőbbek lesznek az emberek, úgy látszik, igaza volt, mert ritkán fordult elő kötekedés, s ha mégis előfordult volna, az csak olyasmi miatt történhetett, ami nem írható a vendéglő számlájára. Dávidék kellemes estét töltöttek a Hargitában, mintha ennek a városnak sosem lettek volna fekete pillanatai. Késő éjjel a szállodában, miután hazakísérte az öreg Grünt, aki a zsinagóga közelében lakott, Dávidnak ahhoz sem maradt ereje, hogy lefürödjön, megszabadult a ruháitól, aztán az ágyra rogyott. Valószínűleg már azelőtt elaludt, hogy feje a párnára hanyatlott.

Második nap reggel sokkal jobban érezte magát, mint gondolta volna, csak a szája volt kiszáradva, illetve iszonyúan szomjas volt a tegnap esti csípős muzsdéjtól. Mivel nem gondoskodott arról, hogy ásványvizet tegyen a hűtőbe, alaposan öblögetett a csapvízzel, aztán ismét telefonálni próbált a recepcióra. Ezúttal válaszolt is egy férfihang. Megkérdezte, hogy rendelhet-e egy kávét és egy palack ásványvizet, meglepetten hallgatta, hogy mindent rendelhet. És hogy pillanatokon belül a szobájában lesz minden. Két ásványvizet kért tehát és egy dupla rövidkávét, vagyis két rövidkávét egyetlen csészében. Miután letette a telefont, megengedte a vizet a kádba, előkészítette a borotváját és a saját törülközőjét, kinyitotta a bőröndjét, tiszta inget, alsónadrágot, zoknit vett ki belőle, de ideje se volt befejezni az előkészületeket, valaki máris kopogott az ajtón. Fiatal férfi állt az ajtóban, egy meglepően kedves modorú pincér, Dávid tekintélyes baksissal próbálkozott, de a pincér lefegyverző mosollyal, ami inkább volt nevetés, mint mosoly, visszautasította. Ragályosan jó kedve volt, mintha egyetlen dolga a világon csak az lenne, hogy Dávidnak szolgálhasson. Nem biztos, hogy léteznek ilyen emberek, de azon a reggelen Dávid látott egyet közülük, aki mintha csak akkor szabadult volna szeretője ölelő karjaiból, hogy két üveg ásványvíz és egy kávé felszolgálása után vissza is térjen azonnal a szeretője mellé. A pincér megjelenése beragyogta Dávid napját.

Sokáig lustálkodott a kádban, majd ugyanolyan ráérősen felöltözött, fogta a fényképezőgépét és leballagott az ekleres kávézóba, kért egy citromos teát és két süteményt, aztán ismét nézegetni kezdte a mozaikot. Mivel korán volt még, mindössze két pár ült a helyiségben, megkérte az egyik párocskát, akik a mozaik előtt ültek, hogy lefényképezhesse a műalkotást. A fiatalok szó nélkül odébb is ültek, úgyhogy csinált három felvételt három különböző szögből, arra gondolva, hogy ezeket is megmutatja otthon, elvégre ilyen remekmű nem sok akad szerte a világban. Ez a fajta művészet nem túl népszerű. Illetve nem sok művész akad, aki ilyesmire adná a fejét, habár igenis látványos művészetről van szó. Igaz, hogy rengeteg pepecseléssel jár, szerzetesi türelem kell hozzá, de megvan az az előnye, hogy kevéssé romlandó, és azok is láthatják, akik amúgy nem mennének múzeumokba műalkotásokat nézegetni. Mindazok közül, akik látták a mozaikot, talán csak ezerből egynek kelti fel a kíváncsiságát más művek iránt is. De már ez az egy is nagy nyereség lenne a művészet számára.

Miután elfogyasztotta az eklereket, amelyek semmiben sem maradtak el a tegnapiak mögött – sőt, ellenkezőleg! –, benyúlt a farzsebébe, hogy ellenőrizze, még mindig ott lapul-e a Hosszú utca vázlatos térképe. Ezúttal gyalog indult el szülei háza felé. Épp akkor pillantott az órájára, amikor a Dózsa utcai kereszteződéshez ért, aztán megtette az első lépést a Hosszú utca járdáján. Kíváncsi volt, hogy mennyi időbe telik normálisan gyalogolva megtenni ezt a távolságot. Ráérősen lépegetett, mintha időmilliomos lenne, nézelődött erre is, arra is, megcsodált egy-egy mutatósabb házat, a stukkódíszek hozzáértő mesterekről tanúskodtak, beleskelt a rendezett udvarokra is, szőlőlugasokat látott, vastag törzsű, öreg diófákat az udvarok végében, egy-egy alacsony, szegényes viskó is meglapult a villák között, mint megannyi seb a tájon. Minél tovább haladt, annál több volt a szerény külsejű viskó. Minél inkább eltávolodott a központtól, a régi és mostani idők szegénysége egyre nyilvánvalóbbá vált. Miután jobbról maga mögött tudta az egykori szegénykórházat, ami mostanra a polgármesteri hivatal raktárává változott, megakadt a szeme egy pompás, reneszánsz stílusú villán, amit magasan a domboldalba építettek, egyik oldalán emelettel, tornyocskával és félszobányi kiszögelléssel, a főbejárata azon az oldalon volt, amelyik vagy huszonöt méteren át párhuzamosan haladt a Hosszú utcával, egészen az utcára merőleges épületszárnyig, három hatalmas dupla ablakkal, ami arról tanúskodott, hogy szobából is három van mögöttük, a zománcozott cseréptető csillogott a napfényben, az épület mögött a domboldalban kapaszkodó diófák leveleit enyhe fuvallat borzolta. A főkapu tárva-nyitva volt, kockaköves út kapaszkodott az utcáról fölfelé, elhaladt az épület előtt, aztán lágy kanyarral leereszkedett a másik oldalon egy bezárt kapuig. Amennyire lentről meg lehetett állapítani, a tornyocskás oldalon az udvar gyaníthatóan elég széles lehetett ahhoz, hogy egy autó meg tudjon fordulni. Dávid jó darabig álldogált ott, az ízlésről és hozzáértésről tanúskodó épületet csodálta. A főkapu jobb oldali oszlopán, egy fekete márványtáblán felirat hirdette, hogy az épületben egy rádióstúdió működik.

Továbbindult az egyre szerényebb külsejű porták előtt, vissza-visszafordult még néhányszor, amíg annyira eltávolodott, hogy már nem látta az építészeti csodát a domboldalon. Már látszott a kanyar, ahol a Hosszú utca délre fordul a Solkop-patak felé, még vagy háromszáz lépést kellett megtennie szülei egykori házáig, amit már tegnap szemügyre vett. Valamennyi itteni ház szerény külsőt viselt, ami híven mutatta a tulajdonosok társadalmi helyzetét az építés pillanatában, valamikor a két háború között. Nagyjából úgy néztek ki, mint szülei háza is, akiket igazán nem lehetett elesettnek nevezni, igaz, közel sem voltak olyan gazdagok, mint apja idősebb, iparos, bútorgyáros vagy éppen acélimportőr bátyjai. Minderről azonban fölösleges beszélnünk, mert a bőség nem a javukra vált, sőt, először őket fosztották meg a vagyonuktól. Sámuelnek, a legfiatalabbnak a testvérek közül ideje sem volt megszedni magát, inkább eladósodott a testvéreinek, hogy felhúzhassa szerény házát. Ennek ellenére volt valami homályos a család történetében, valamit még előtte is eltitkoltak. Vagy már megfeledkeztek a dologról, ami nehezen hihető. Kollektív memóriájuk volt, igazi családi memória. (…)

*

Miután jókedvűen kilépett a bárból, megkérte a recepcióst, hogy hívjon egy taxit, majd közölte, hogy egy nappal kevesebbet marad, ha már ma sikerül elintézni mindent, amiért a városba érkezett. Elég sokat kellett várnia a taxira, aztán elindultak Grünhöz, aki már várt rá, jó mélyre eltemetve magában a tegnapi napot, ahogy kifejezte magát, de a Dávidból áradó jókedv őt is megfertőzte, ahogy be nem állt a szája, locsogott egyfolytában, mintha előírták volna neki, hogy percenként hány szót kell kiejtenie. Grün megadta magát a fiatalember szóáradatának, morcos képe is felvidult, míg a temetőig értek. Lukács valóban végzett már a kivállalt munkával, a sírkövek kifogástalan állapotban voltak, Dávid átnyújtotta neki a megállapodásban szereplő összeget, sőt, meg is fejelte „egy vacsorával a Hargitában”, csinált még néhány fotót, megköszönte a mesternek a munkát, mondván, hogy fejezze be, ami még hátravan, aztán megkérte Grünt, hogy vigye el a „szigetre”, hadd vessen legalább egy pillantást rá, ha nem tudnának átmenni a vízen. A családjának semmi köze nem volt a szigethez, de gyakran hallotta a szüleit beszélni róla, hogy alkonyatkor a Maros holtágában úszkáltak, hogy mekkora halak lebegtek a langyos vízben, állóvíz lett a holtágból, mióta betömték a medret, ahol kiszakadt a főágból, tavirózsa, nád, szomorúfűz nőtt a víz szélében, úgyhogy Dávid idilli állapotokat képzelt a sziget köré, igen, ez a legjobb kifejezés, alighanem szülei idilljéből maradt vissza ez a kitörülhetetlen nyom. Átvágtak a városon, átmentek a hídon, föl egészen a csatorna turbinaházáig, ahol a gát volt, az autó nem mehetett tovább, de onnét már csak alig háromszáz métert kellett gyalogolniuk, Dávid megkérte a sofőrt, hogy jöjjön vissza értük fél óra múlva s várja meg őket, ha még nem értek volna vissza, aztán lassan elindultak a folyó partján. Mély csönd volt a szigeten, sehol semmi mozgás. Köröskörül szomorúfüzek őrködtek, a sziget közepén néhány tölgyfa magasodott, egy cseréppel födött épület fölé pedig két kőrisfa borult dölyfösen. Elhagyatottnak tűnt az egész környék.

– Úgy néz ki, már senki nem jár erre. Valamikor acélsodrony volt kifeszítve a két part között, tutaj vitte át az embereket a másik partra, engedély kellett hozzá, akárki nem mehetett át a szigetre, nem tudom, miért zárták be…

– Nem fontos, nem akartam átmenni, csak látni akartam a szigetet. Az innenső partot nevezték, ugye, „betonlapoknak”?

– Igen, a fiatalság itt szeretett fürödni.

– S melyik részt nevezték „hét nyárfának”?

– Az fennebb volt, ahol az a facsoport van, de azt hiszem, nincsenek már heten, megfogyatkoztak ők is.

– Elég is lesz ennyi, mindössze ezekre voltam kíváncsi. Annyit hallottam róluk, hogy már-már az volt az érzésem, hogy én is itt éltem. Lerombolódott ugyan a bennem kialakult fantáziakép, de kárpótol a valóság az élénk színeivel és a távolság méreteivel. Úgy érzem, mintha bejutottam volna saját képzeletem terébe. Mint egy gyerek, mikor mesét hallgat. Ez a gondolat vonzott ide. Visszaszerezni egy olyan múltat, ami az enyém is lehetett volna, de ami csak a képzeletemben történt meg, szüleim nosztalgiázásait hallgatva.

– Jó neked, hogy ilyen könnyen tudsz játszadozni a gondolatokkal.

Elindultak visszafelé. Az autó még nem érkezett meg. Igaz, ők sem siettek sehova. Aztán Grünnek az az ötlete támadt, hogy menjenek el a „Sirályba”, a vízre épült vendéglőbe, egyenek meg ott egy pisztrángot. Dávid még sosem hallott erről a vendéglőről.

– Nem is hallhattál róla, hét-nyolc éve nyitották meg, miután felépült a szórakoztatóközpont. De lám, itt is az autó, megkérjük, hogy vigyen el a másik oldalra, a bejárathoz, körülbelül egy kilométerre van innen, aztán szélnek is eresztheted, visszamegyünk a városba busszal.

– Vagy meghívjuk őt is egy pisztrángra… ha beleegyezik.

– Szívesen beleegyezne, de megütheti a bokáját, ha meglátja valaki.

– Akkor ne is kérdezzem meg?

– Megkérdezheted, de csakis nemet mondhat.

És tényleg nemet mondott. A sofőr kitette őket a komplexum előtt. Nem voltak sokan, csak néhány törzsvendég, néhány átutazó idegen és egy-két munkaruhás melós, akik bizonyára a közeli gyárból lógtak meg. Egykettőre ki is szolgálták őket, mintha a pisztrángok kisütve vártak volna rájuk. A szakácsoknak gondjuk volt rá, hogy elő legyen készítve mindig néhány puliszkalisztbe forgatott példány, így a rendelés után azonnal forró olajba lehetett dobni őket. A sör rögtön izzadni kezdett, ahogy kihozták a melegre. Bármit mondtak is erről a világról, volt még (vagy ismét kezdett lenni) néhány „sziget”, ahol jól érezted magad, afféle aprócska mennyországok, amik kárpótoltak a fenekestül felfordult maradékért. Ilyen hal talán Sába királynő országában sem volt soha.

‍