A horzsolás kitartó feszítése

Bende Tamás: Horzsolás. Parnasszus Könyvek, Új Vizeken 45., Budapest, 2016.


Alig észrevehető szisszenés a bőr felsértésekor. Biztat, nyugtat, de közben ajkait harapdálja. Látszólagos banalitásokat mutat fel, melyekre mégis ránehezül a személyesség. Ezek a pillanatképek valaki másé, mégis pimaszul ismerősek.
Poétikai nyelve az élőbeszéd, mindegyre jelen van a kimondás lehetősége és a kimondhatatlanság közötti ingázás. És azért beszél halkan, hogy muszáj legyen jobban figyelni. Már a borító is jelzi, letisztult hullámzásra várhatunk. Egyszerűnek és tisztának mutatja magát, kiismerhetőnek és kézenfekvőnek, hogy annál több maradhasson takarásban. A patások vágtája, a piruló hagyma és a cigi sercegése, a korán kelők szótlansága. Olyan magától értetődőséggel próbálja megtanítani a lebegést, mintha „a földet érés ígéretéből bármit is érthetnénk” (Vonzás, 18.). Helyenként úgy morzsolja a közhelyeket és giccseket az ujjai közt, hogy az már végzetesen emberi. A magány rendszerbe ültetése, ciklusokba építése, a várostól a tengerig és a félretekintések út közben.
Öt ciklusra oszlik, az elsőben egy kapcsolat rojtosodásába merülünk („Nincs szavunk, ami kifejezhetné a távolságot két/egymás felé indított, majd hirtelen félbeszakadt/mozdulat között.” Hanyatt, 17.), a másodikban a megbocsátás és a felejtés visszavonhatatlanságát beszéli el, a harmadikban a Másikat figyeli, hogy jobban lássa saját magát („Körmöd alól csipesszel szedegeted/a megannyi vörös textildarabot.” (Görcs és harapás, 52.), a negyedikben a gyerekkor kinőtt kabátját próbálja fel, mintha utoljára, az ötödikben a bűntudat rácsait szorítja ökölbe szorított kézzel („A részvétlenség elől foszló paplanok közé menekül.” Bűntudat, 59.) Minden ciklus címadója a benne szereplő utolsó vers, ezeket A ház és a Sejtés versek zárják körül, mert a behatárolhatóság a megismerhetőség látszatát kelti, hogy ezáltal elhiggyük: „nincs ebben semmi tragikus.” (Sejtés, 99.)
Nem ütés, nem hasadás, a horzsolás kitartó feszítése ez a kötet. És nem fájni akar, csak folyamatosan emlékeztetni valamire.