A hivatalnok

Tara von Neudorf: Léna, 2017
Ivott, majd letette a bögrét. Az öreg íróasztal lakkozásán kopott karika jelezte a helyét. Fészkelődött kicsit a széken, közelebb gurult. Kupacba gyűjtötte, eligazította és maga elé fektette az asztalán felhalmozott papírlapokat. Milliméternyit sem lógott ki egyik sem.
Amíg a híg, kesernyés kávét kortyolgatta, átfutotta az aznapi címeket. A bonyolultabb esetek részleteit kétszer is elolvasta. Átlagos napnak ígérkezett: erkélyről kizuhanó macska, és pár kisebb koccanás. Megakadt a szeme az egyik tételen. Betöréses lopás. Úgy döntött, ezt utoljára fogja intézni, hogy egy kicsit felrázza a nap végét. Kezdetnek pedig jó lesz egy öregasszony csuklótörése. A részletes leírás szerint az alany 76 éves, és nagyot hall.
A papírokat bőrtáskájába csúsztatta, becsatolta, majd felvette a zakóját. Lesöpört egy szöszt a válláról.
Dohos külvárosi ház folyosóján állt az ajtó előtt. Csengetett. Várt. Újra megnyomta a csengőt, most hosszabban, míg végre mozgást hallott odabentről.
– Mit parancsol?
Alacsony, hajlott hátú asszony nyitotta résnyire az ajtót. A láncot nem vette le.
– Kezit csókolom! A Minisztériumtól jöttem – mutatta fel az igazolványát.
– Nincsen nekem semmi bajom! Hagyjon engem.
– Ne tessék megijedni, nem komoly. Bejöhetek?
– Ha muszáj…
A néni gyanakodva méregette, aztán leakasztotta a biztonsági láncot, és kitárta az ajtót. A sötét, kicsi lakás áporodott káposztaszagot árasztott. Egyből a zsúfolt konyhába lépett. Az étkezőasztalt kenyérmorzsa borította, a szék huzata zsírpettyes volt. Kihúzta és egészen a szélére ült.
– Azért jöttem, mert holnap lesz egy kis balesete – kezdte, miközben a táskájából előhalászta az ide vonatkozó papírt. Ránézett az asztalon álló foltos pohárra. – Holnap délután, mikor le tetszik majd menni a piacra, a lépcsőn meg tetszik majd botlani, és el tetszik majd esni. Nem nagyon, csak egy kicsit – tette hozzá. – Csak a bal csuklóját tetszik majd eltörni. Van valaki, akit felhívhat, hogy vigyék kórházba?
Az öregasszony szomorúan nézett maga elé, csontos ujjait tördelte.
– De hát úgy vigyázok a lépcsőkkel… Nem lehet, hogy csak félreértés?
– Ne tessék aggódni, megesik az ilyen. Egy csuklótörés még nem a világ vége, hamar rendbe szokott jönni.
– Nagyon fog fájni?
– Sajnos erről nincsen információnk.
Mély sóhaj.
– Intézkedjünk a mentő ügyében? – kérdezte.
Még egy sóhaj.
– Azt hiszem, a Marácska itthon lesz a kettő béből. Olyan kedves kis fiatalasszony.
– A biztosítása rendben van?
– Hát hogyne lenne! Fizetek én mindent rendesen.
– Jól tetszik tenni. Az ember sosem tudhatja, mikor jön a baj. Akkor én nem is zavarok tovább.
Megkönnyebbülten állt fel a székről, és lepöckölt egy morzsát a térdéről. Az öregasszony elcsoszogott vele az ajtóig, és elköszöntek.
– Tessék vigyázni magára! – mondta még a csukódó ajtó felé.
Mielőtt kilépett az utcára, elővette a listát. Kipipálta rajta Klapács nénit, majd kikereste a legközelebbi címet. A macskások lesznek azok. Elégedetten indult tovább. Egész simán ment a dolog. Hát, igen, a rutin, gondolta.
A nap folyamán többször is eszébe jutott a betöréses eset. Már alig várta. Az utolsó előtti egy taxis volt, egy kisteherautó fogja megzúzni a kocsija hátulját, ő pedig agyrázkódást kap, mert lefejeli a kormányt. A hír hallatára a sofőr arcát piros foltok csapták ki a méregtől, kiabálni kezdett, szidta az áruszállítókat, ahogy csak a torkán kifért. Hogy azok sosem figyelnek. Hogy azok nincsenek tekintettel másokra. Hogy azok nem tudnak vezetni. Csak úgy fröcsögtek a szavak a férfi szájából. Hátrébb lépett, aggódva pillantott végig a zakóján, nyálcseppeket keresve. Igyekezett rövidre zárni az ügyet.
A betörésesekhez a város másik felére kellett utaznia. A busz tömve volt. Közelebb húzta a táskáját, hátát az ablakhoz préselte, hogy a lehető legtávolabb legyen az idegen testektől. Majdnem a végállomásig ment, ahol a szürke paneleket kisebb kertes házak váltották fel. Kutya is lesz, gondolta. A kutyák hajlamosak megnyalni az ember kézfejét, gondolta undorodva. Leszállt, majd egy rövid séta után ott állt a lilára festett kertkapu előtt.
Negyedszerre csengetett, mire nyílt az ajtó. Fiatal nő sietett elé mosolyogva. Felmutatta neki az igazolványát.
– Jöjjön be! – mondta a nő kedvesen. – Kér egy teát?
Eszébe jutott az öregasszony konyhája.
– Nem, köszönöm.
Röviden felvázolta az esetet.
– Mikor fog ez történni? – kérdezte a nő.
– Holnap éjjel. Hajnali három és négy óra között, de pontosabbat sajnos nem tudok mondani.
A nő bólintott. Már nem volt olyan lelkes, de még mindig mosolygott egy kicsit.
– És mekkora lesz a kár?
Gyorsan átfutotta a papírt.
– Elsősorban az elektronikus berendezéseket fogják eltulajdonítani, az ön táskáját és a férje óráját. És néhányat az elől hagyott mandulás süteményből.
Elégedettséggel töltötte el saját jólinfor­máltsága.
– És azt mondja, az ablakon fognak bejönni?
– Igen, hölgyem, a kamrán keresztül.
– Pedig hányszor mondtam a férjemnek, hogy ki kéne cseréltetni rajta a zárat…
– Igen, hát, sajnos így nem valószínű, hogy fizetni fog a biztosító. De erről nem nyilatkozhatok. Majd ők kiértesítik önöket a döntésükről.
Észrevette, hogy a nő elszomorodik, de sosem tudott együttérezni az ilyen elővigyázatlan emberekkel.
Miután mindent megbeszéltek, hazaindult. Elfáradt. Nagyon várta, hogy végre beülhessen kényelmes foteljébe és megnézze az esti híreket. Mindig izgatott volt, ha olyan eseményt mutattak, amihez előzőleg őt küldték ki. A kollégáihoz képest ez gyakrabban fordult elő. De hát jobban is érti a szakmát, mint ők.
Csörgött az ébresztőóra. Hirtelen ült fel az ágyban, felhajtotta a vastag paplant, lábát az ágy mellé készített házipapucsba dugta, csak ezután kapcsolta ki az órát. Kiment a fürdőszobába. Pizsamáját levette, összehajtogatta, és a polcra tette. Ellenőrizte a kád csúszásgátlóját, nem engedett-e a ragasztó, aztán belépett. Zuhanyzás után megtörölközött, különös gondot fordítva a hajlatokra és a lábujjközökre. Szekrényéből vasalt alsónadrágot és inget vett elő. Zakóját ruhakefével óvatosan megtisztította néhány hajszáltól. Megfogta táskáját, majd kilépett a lakásból. A zárakat kétszer is ellenőrizte, mielőtt elindult a Minisztérium felé, a legrövidebb úton.
Fél órával később már az íróasztalán rendezgette az aznapi iratokat. Belekortyolt a kávéjába, és felülre rakta a listát. A címeket böngészte, majdnem mind a szomszéd kerületben volt. Az utolsó előtti tételnél megállt. A tárgy: gázolás. A részletes leíráshoz lapozott. Neve, életkora és társadalombiztosítási száma alatt ott volt az eset pontos leírása: délután fél három és fél négy között az alany szolgálatteljesítés közben áthalad a József körút 41-es számtól öt méter 12 centire eső zebrán. Sárga, típusú, üdítő, fékezett, ölébe ömlik, szélvédő, sorakoztak egymás után a szokásos kifejezések. A végén: halál. Átnézte újra az adatokat, hátha félreolvasott valamit, bár ez eddig csak egyetlenegyszer fordult elő vele pályafutása során. Név, cím, TB szám, minden stimmelt. Nem értette, hogyan kerülhetett hozzá. Az átlagosnál jóval nagyobb körültekintést igénylő eset, ez egyértelmű volt. Nyilván számítanak a rutinomra, gondolta. De akkor is, jutott eszébe azonnal, a szabálykönyv négyes pontjának hetes paragrafusa egyértelműen kimondja a személyes érintettségre vonatkozó kizárást. Azonnali revíziót igényel.
Felállt, és a főnöke irodájához sietett. Kopogott, kivárt, majd benyitott. Óriási fém iktatószekrények, középen hatalmas mahagóni íróasztal, rajta irattornyok.
– Elnézést kérek a zavarásért.
– Jöjjön – bukkant elő főnöke kopaszodó feje egy nagy kupac jelentés mögül.
– A mai dátum szerinti négyezer-harminchét per tizenkettes esetről van szó – nyújtotta a papírt főnöke felé.
Főnöke megtörölte verejtékező homlokát és elvette az iratot. Ujjáról egy izzadtságcseppet felszívott a papír.
– Ühümm… – dünnyögte, és megigazította szarukeretes szemüvegét. – Ez maga lenne, igaz?
– Igen. Kétszer ellenőriztem az adatokat. – válaszolta, és kihúzta magát.
– Azonnal vissza kell küldeni az iktatóba. A titkárnőm megírja a jelentést a felügyeleti szerveknek, majd jöjjön vissza aláírni.
– Értettem.
– Akkor ezt megbeszéltük. Küldje be a titkárnőmet.
– Igenis. Viszontlátásra!
Éppen befejezte az előző napi esetek összefoglalójának legépelését, mikor csörgött a telefonja, hogy mehet aláírni a jelentést. Még időben, gondolta. Az iratokat a táskájába csúsztatta, felvette a zakóját, hogy már ne kelljen visszajönnie. Gyorsan aláírta, amit kellett, és indult az aznapi első esethez; tizenkét éves, tornaóra, bordásfal. Rutinmunka.
Gyorsabban telt a nap a tervezettnél, már csak egy cím volt hátra. Nő, harminchét éves, férjezett, két gyerek. Tárgy: hirtelen felindulásból elkövetett súlyos testi sértés. Régi blokkház, sarkán játszótér, előtte szabályosan parkoló autók. Csengetnie sem kellett, egy öregasszony beengedte, aki épp a piacról ért haza nagy szatyrokkal. Az asszony ruhája dohos szagot árasztott. Tartotta az ajtót, amíg az öregasszony betotyogott a pakkokkal, a liftet is hívta neki, de ő inkább a lépcsőt választotta.
Foltos linóleum a folyosón, az ajtó mellett labdanyomok a falon. Két gyerek, jutott eszébe. Kopogott. A férj nyitott ajtót.
– Talán valami komoly? – kérdezte a férfi a bajszába motyogva.
Atlétát és farmert viselt, a félig nyitott ajtóban állva az ágyékát vakarta.
– Erről nem adhatok információt a felesége felhatalmazása nélkül.
A férfi végigmérte, bajsza fintorra húzódott.
– Jöjjön be. A konyhában van – lépett hátrébb, hogy utat engedjen. – Viola! – kiabált be a nőnek.
Szőke hajú, fiatalos nő, alig látszott többnek harmincnál. Szűk ruhát viselt, rajta kötény, kezében fakanál. Köszönt, felmutatta a jelvényt. A nő egy fejmozdulattal hívta maga után. Bementek a szűk konyhába, hogy négyszemközt beszélhessenek.
– A férje járatát holnap váratlanul törölni fogják. Este nyolc-tíz és nyolc-negyven között fog hazaérni, és rányitni önre és a szeretőjére, félre nem érthető helyzetben – darálta, hogy mihamarabb kiléphessen a zsíros ételszagtól tömött konyhából. – Szóváltásra kerül sor, majd tettlegességre, minek következtében eltörik az ön anyósától kapott üvegváza.
– Úgyis utáltam azt a szart – szűrte a nő a fogai között. Letette a fakanalat a tűzhely mellé, karba tett kézzel hallgatta tovább.
– Ennek egy törött darabjával fogja a férje megsebesíteni önt a bal karján. Előreláthatóan nyolc-tizenkét öltésre lesz majd szükség, de erről nincs pontosabb adatunk.
– És a Ferkó? Vele mi lesz?
– Bertolli úr ügyét egy kollégám kezeli. Biztosíthatom, hogy a legnagyobb körültekintéssel jár el.
Ahogy előre sejtette, a nő mindent tudni akart, főleg arról, mi lesz majd a házasságával. Kétszer átnézte az ide vonatkozó papírokat, még az igazolványát is elkérte. Úgy tűnt, a végtelenségig fog akadékoskodni.
Este a fotelben ült, a híradót nézte. Mellette az asztalon kibontott boríték, rajta a levél a Minisztériumtól az iktatási hibáról szóló jelentéssel. A levél szerint a jelentésben szereplő ügyet elnapolták az eset kivizsgálásának lezártáig. Azzal a tudattal feküdt le aludni, hogy a Felügyelőbizottság a jól ismert szigorral, jól végzi a dolgát, és mihamarabb pontot tesznek majd a vizsgálatra. Nyugodt, mély álomba merült.
Másnap, mint minden harmadik napon, a Minisztérium kantinjában ebédelt. Kezében alumíniumtálcával állt a sorban, ami kivételesen jól haladt. Valószínűleg főzelék lesz vagdalttal, gondolta, azt osztják ilyen gyorsan. Előtte hajlott hátú, ötvenes férfi állt. Látásból ismerte, a Születésfelügyeleti osztályon dolgozott. Egyet hátrébb lépett, a földet nézte, ha esetleg a férfi megfordul, ne kelljen szóba elegyednie vele.
A kantin távolabbi végében talált egy szabad asztalt. Sietett, nehogy elfoglalják. Ahogy letette a tálcát, poharából kilöttyent a víz, és eláztatta a szalvétát. Táskáját a mellette lévő székre tette, és elővett egy csomag törlőkendőt, hogy felitassa. Egy másikkal megtörölte a kanalat. Először kis, egyenlő méretű darabokra aprította a vagdaltat, és eloszlatta a híg főzelékben. Minden falatot negyvenkétszer rágott meg. Az utolsókat kanalazta éppen, amikor recsegve megszólalt a hangosbemondó. Figyelem! – harsogta egy torz női hang. – A Minisztériumi Főtitkárság rendkívüli közleményét hallják. A hetvenhárom per négyszázötös instakormányrendelet alapján a Minisztérium azonnali hatállyal felszámolásra kerül. Minden folyamatban lévő ügy haladéktalanul felfüggesztésre, majd a rögtönzött bizottsági ülés végeztével törlésre kerül. Minden munkaviszony azonnali hatállyal megszűnik. A végelszámolás és a nyugdíjazási űrlapok személyesen lesznek kézbesítve a lakóhelyükön. A kijáratnál ellenőrzést végzünk. Minden dokumentumot és irodai eszközt kötelességük leadni, és az épületet mihamarabb elhagyni. A Minisztériumi Főtitkárság ismételt rendkívüli közleményét hallják. A hetvenhárom per… – recsegte tovább a hangszóró.
Kezében megállt a kanál. Minden idegszálával a közleményre figyelt. Harmadszorra már nem hallgatta végig, az instrukciók egyértelműek voltak. Visszavitte a tálcát, felment az irodájába. Mindent kipakolt a táskájából, két, szimmetrikusan elhelyezett kupacba igazgatta az asztalán az iratokat, velük párhuzamosan a tollakat. Egyedül a bögréjét tette el. A kijáratnál igyekezett kifejezéstelen arccal tűrni, ahogy a nagydarab biztonságiak átkutatják a táskáját és megmotozzák a zsebeit.
Kilépett az utcára. Öntudatlanul vitte a lába a szokásos útvonalon hazafelé, de a körútnál megállt. Életében először nem tudta, mitévő legyen. Előtte volt az egész üres délután. Leült egy padra. A sivárság érzése ránehezedett, szinte összenyomta, úgy érezte, levegőt is alig kap. Nem csak a délután, de a következő napok, évek üressége is ott tornyosult felette. A forgalom hangosan zúgott a fejében. Gondolkozni kezdett, hogy mihez kezdjen. Eszébe jutottak a tervek, amiket nyugdíjazása utánra tartogatott; utazás, rokonok látogatása, a kései kelések, hogy kiolvassa a Száz év magányt. Igen, ezzel fogom kezdeni, gondolta. El is indult rögtön.
Hazaért, táskájából kivette a bögrét, felrakta a konyhaszekrény egyik polcára. Töltött egy pohár szűrt ásványvizet, és bevitte a nappaliba. A tévé felett az egész falat zsúfolt könyvespolc borította, de porszem még a legmagasabb polcon sorakozó köteteken sem ült meg. Méret, szerző és megjelenési év szigorú sorrendjében álltak a könyvek, szinte mind olvasatlanul. Levette a regényt, és beült vele a fotelbe. A lapok még friss nyomdaillatot árasztottak, de a papír széle már kissé megsárgult. Olvasni kezdett. Pillanatok alatt teljesen belemerült a történetbe.
Kopogásra riadt. Biztosan a nyugdíjazási papír, gondolta. Meglepte, egyben megnyugtató is volt a Minisztérium ilyen fokú hatékonysága és gyorsasága. Büszke volt, hogy nekik dolgozhatott.
Kinyitotta az ajtót. Magas, középkorú férfi állt előtte. Szemét napszemüveg takarta, hosszú fekete ballonkabátját pedánsan viselte. Fekete nyakkendője egy kis ezüstszínű, kasza alakú nyakkendőtűvel volt az ingjéhez csíptetve.
– Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte gyanakodva. Már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a Minisztérium alkalmazottja.
– Lenne egy ajánlatom az ön számára. Bejöhetek?
– Maga valamiféle ügynök? Nem veszek semmit, köszönöm – mondta, és már csukta volna az ajtót, de a férfi közbeszólt.
– Munkáról lenne szó. Ha az értesülésem nem csal, éppen ma nyugdíjazták.
Az ajtó megállt félúton.
– Elnézést, még be sem mutatkoztam... – mondta, és átnyújtott egy elegáns, mattfekete névjegykártyát.
A kártyán csupán egy név volt. Megfordította, a hátulján sem volt semmi más. Elképedve nézett fel a férfira. Egy pillanatig még hezitált, majd kitárta az ajtót.
– Jöjjön be.
– Köszönöm. Nem tartom fel sokáig.
– Erre – vezette a nappali felé – foglaljon helyet. Hozhatok valamit inni?
– Egy Bloody Mary jól esne, ha van, de egy pohár víz is megteszi, köszönöm.
Hozott a konyhából még egy pohár vizet, majd leült a férfival szemben.
– Két éve kiváló ajánlást kaptam a főnökétől, azóta követem az előmenetelét. Meg kell mondjam, kiváló munkát végzett, ezért kerestem meg most, hogy megszűnt az állása. Egy sokkal jobb pozíciót szeretnék felajánlani. Persze, a felelősség is nagyobb, de anyagilag is kerekebb lenne a történet. A Minisztérium felszámolása után járó nyugdíj fagyipénz ehhez képest.
– Miről lenne szó pontosan?
– Ne gondoljon semmi bonyolultra, az eddigi munkája után pillanatok alatt belejön majd. Engem kell majd helyettesítenie, egyelőre határozatlan időre. Tudja, nagyon rám fér már egy kis szabadság – mondta, és ellazulva lejjebb csúszott a kanapén. – Egy nappal előre megkapja a neveket és címeket. A sorrendet maga állítja fel, az idejével úgy gazdálkodik, ahogy csak kényelmes. Egyféle eseteket fog kapni, őket kell majd kiértesíteni, de ne aggódjon, nem lesz egyhangú. Valamit mindig kitalálnak. Fellebbezési lehetőség nincs. Hozzám sem jöhetnek reklamálni. Néhány esetnél, ezt majd látni fogja az adatlapokon – mondta, és előhúzott egy mintanyomtatványt –, látja, itt – mutatott egy rubrikára – be van ikszelve az Utolsó kívánság lehetőség. Ilyenkor a kérést felülbírálhatja, a végső szó az öné marad, de amennyiben lehet, teljesítse azt.
– És nem kell jelentéseket gépelni?
– Nem. Sőt, kérem is, hogy hagyjon ezzel békén. Szeretnék végre kikapcsolódni hosszabb időre.
– Betanítási időszak?
– Ha igényli, pár napig mentorálhatom.
– Veszélyességi pótlék?
– Nincs rá szükség. Meg ne is legyen telhetetlen. A fizetése több mint barátságos lesz. Vállalja?
Nézte a férfi rezzenéstelen arcát. Sötét napszemüvegében meglátta saját tükörképét. Hezitált. Ránézett a dohányzóasztalon heverő Száz év magányra, majd vissza a férfira.
– Vállalom.


Décsy Eszter 1987-ben született Budapesten. Azóta pultozott Londonban, körbestoppolta Indonéziát, alapító-főszekesztője a NOW magazinnak, FISZ-műhelyezik és prózát publikál. Tavaly jelent meg Ördöggerinc című zenés-novellás kötete.