.svg)
Mindenesetre nehéz hét volt. Szerencsére jó régen történt. Hogy azt mondta a Jóisten az erdélyi magyaroknak: – Egy nép attól lesz nép, hogy közösen szenved: közös szenvedés, örök kötelék, mindig mondom. Ez olyan bajtársias dolog, tudjátok, mint a katonaság. Magyarkáim, kaptok ti is még bőven majd a történelemben, de most, mielőtt még kitörne a haddelhadd (mert ez még akkor volt), tatárok, törökök, Trianon, hogy csak a t-betűs szavaknál maradjunk, ha már történelem, kezdjük a legnehezebb próbatétellel. Ne egyetek levest egy hétig.
Az erdélyi magyarok ekkor már hírből tudták, hogy az az Úrral nem érdemes packázni. Kicsit hüledeztek, kicsit dohogtak, kicsit alkudoztak csak úgy a forma kedvéért, mint a kis népek általában (a Jóisten eközben atyaian, elnézően és várakozásteljesen somolygott odafenn), aztán úgy döntöttek, egy életük, egy haláluk, megpróbálják a lehetetlent: nem esznek levest egy hétig.
Már az eleje sem volt könnyű. El lehet képzelni. Úgy kezdődött az ebéd, hogy egyből a másodikkal.
Semmi nyugalom, semmi rákészülés, semmi egyensúly. Csak hirtelen a semmiből a második, kegyetlenül! Az erdélyi magyar gyerekek örültek persze, hogy végre senki nem mondja nekik, hogy előbb levest kell enni, legalább pár kanállal. De a felnőttek komoran ücsörögtek tányérjaik mellett. Valahogy másképp esett a második. És az ember jóllakott ugyan tőle, de mégsem úgy. Hanem olyan hiányérzettel. Csonka lett a világ tőle, nem kerek, ahogy ebéd után szokott lenni az erdélyi magyaroknál. Pedig desszert is volt, de mindhiába.
A hét közepe táján már csak szomorú, megtört erdélyi magyarokat lehetett látni mindenfelé. Vagyis hát, nem mindenfelé, hanem ott, azon a kis helyen, ahol ők éltek. Az arra járó vándorok és utazók folyton azt hitték, hogy meghalt valaki, egy nagy államférfi vagy egy közeli rokon. Gyászhangulat borult a transzilván hétköznapokra. Mind a háromra, ami addig eltelt. Mert még csak szerda volt.
A hét második felében az erdélyi magyar férfiak piactereken gyűltek össze, hogy megoldást találjanak a helyzetre.
Mindeközben az asszonyok – talán egy nyugati vándor beszélt nekik erről – kifürkészték, hogy van gyógyír a kínokra: leves helyett salátát tálaltak fel. Ízlett is a saláta az erdélyi magyaroknak, na, de csütörtöktől vasárnapig, nagy mennyiségben, bizonyos családoknál naponta kétszer! Hát az emberpróbálónak tűnt azért. Mintha valami mindig hiányzott volna: étel mellé, savanyúságként, kisebb mennyiségben tudták ők ezt elképzelni még akkoriban.
Szombatra az erdélyi magyarok elkezdtek nagyon fázni. Pedig szeptember volt, annak is az eleje. S mégis: cidriztek, vacogtak, dideregtek az erdélyi magyarok mindenfelé. Vagyis hát nem mindenfelé, hanem csak azon a kis helyen… de ezt már korábban is mondtuk. Falták a salátát, de fáztak tőle, el lehet képzelni. Azt mondták, fázik a gyomruk. És meg van sülve. Nem esznek levest, megsül a gyomruk, ilyenek az erdélyi magyarok. Legalábbis a gyomruk. Kicsit más gyomor, mint más gyomor. Az arra járó utazók és vándorok együttérzően hallgatták őket, de csodálkoztak: ők is ugyanazt ették, de nem fáztak, és remekül működött az emésztésük, az erdélyi magyaroknak pedig már aszalt szilvát osztottak a helyi segélyszervezetek, hátha elindul valami, ki érti ezt.
Közben, ahogyan válsághelyzetekben lenni szokott, rémhírek kezdtek terjedni:
például az, hogy a levestelenség csak a kezdet. Hogy újabb próbatételre lehet számítani, és akkor majd egyáltalán nem lehet meleg ételt enni. Nem lehet meleg ételt enni! Csak hideget! A hírérzékenyebb férfiak vasárnap már árnyékai voltak önmaguknak, összetört lélekkel és megviselt testtel szédelegtek, munkabeszüntetéssel fenyegetőztek, meghatározatlan időre.
Ekkor már a Jóisten is látta, hogy nem kell tovább feszíteni a húrt, az erdélyi magyarok hősiesen kibírták a hetet, meg lehet ezzel elégedni, készen állnak. Kis pihenőt nekik, aztán törhet ki a történelem.
Hát azóta van az úgy, hogy sok mindent el tudnak viselni az erdélyi magyarok, de azt elviselhetetlennek találják, ha hosszabb ideig nem ehetnek levest.
Na jó, legalább meleg ételt. A meleg étel az erdélyi magyarok biológiai életben maradásának elsődleges feltétele, a leves pedig a biztonságos kötődés az élethez. A meleg étel a jelen, a leves pedig a jövő. Ha nincs meleg étel, az biztos nemzethalál. A nem meleg étel, mint tudvalevő: száraz étel. A száraz étel, mint tudvalevő: kiszáradás. Nemzeti kiszikkadás. Végső elgyökértelenedés. Ha nincs leves, az pedig elhagyatottság. Beletörődés és kitettség a létnek, az elemeknek. Arról nem is beszélve, hogy egy forró levessel megküzdeni: diadal és önbizalom. Ha csípős paprika is van hozzá: dacos győzelem bármi lehetetlenen.
Látható tehát, hogy az erdélyi ember a történelmi idők kezdete óta tudja, nincs is élet meleg étel nélkül, leves nélkül pedig nem élet az élet.
Elutaznak az erdélyi magyar családok nyaralni, de bárhová is menjenek, elszántan küzdenek, hogy legalább naponta egyszer meleg ételhez jussanak. Apartmanok minikonyháiban főznek és sütnek tengerparti délidőben, instant tésztalevest készítenek sátrak előtt, all-inclusive hotelek roskadozó svédasztalai körül keresik a meleget, ha lehet, a levest, ami ha nincs… hát az nagyon rossz. Az ember befizet teljes ellátásra, és még egy jó levest sem adnak!
Nem is értik ezt a többi népek, ők nyáron hideg étkekre vágynak, eközben az erdélyi magyarok forró levest kanalaznak vendéglői teraszokon a negyven fokban.
Fújják a levest, verejtékeznek, kínlódnak… és örülnek. Felvidulnak. Engedékenyek és kedvesek lesznek. És nyugodtak. (És ugyanolyan nyugodtak lesznek azok az erdélyi nők, akik, ha ne adj isten, több napos elutazásra kényszerülnek, tetemes mennyiségű főtt ételt hagynak hátra az otthon maradóknak. Bokros teendőik mellett, a végkimerülés határán küzdenek a konyhában, hogy ez meglegyen, de mindezt abban meggyőződésben, hogy az életben maradás a tét.)
Az erdélyi magyar gyerekek persze azóta sem rajonganak a levesért, de mire fiatal felnőttek lesznek, megtanulják: a leves, az kell. Utaznak a levesek anyák és távolba szakadt gyermekeik közt autók csomagtartóiban és tömegközlekedésen, lötyögnek, kifolynak, vállakat húznak rendületlen. De sebaj, hisz anélkül sivár, kopár, kietlen a lét, szikkadt a test, másképp lélegeznek a pórusok. És hát a leves, az az otthon, a leves, az óvó anyaöl, maga a bársonyos biztonság.
Mert bárhová és bármibe is sodródjék az ember, érje őt bármi bú, ha van egy tányér meleg leves, mindig lesz valahogy.
