A herceg három halála

Ha történeteket szeretnék hallani, szívesen mesél egyet – mondta –, vagy akár többet is, fűzte hozzá, és azzal nekiállt megtömködni a pipáját.

A Priszloptól és a Csalhótól kicsit délre, egy bő fél évszázada, a nyolcvanéves mellett ültem a fűben, karnyújtásnyira az Aranyos-Beszterce alant folyó nyugtalan vizétől, mely annak idején, amikor még nem létezett a nagy duzzasztógát, vadul és a csendesebb helyeken olyannyira tisztán száguldott, hogy a köveket is látni lehetett a mélyén. A Priszlop és a Csalhó a Keleti-Kárpátok legmagasabb csúcsa. Alattuk nyomult előre a folyó a sötétkék erdőkön keresztül, a fatörzsek mélyen belenyúltak a vízbe. A felvíz hömpölygő habjai mögöttem voltak; időt hagytam magamnak, mielőtt a moldvai Szeret tágassága magával visz. Nem az első alkalom volt, hogy kajakkal indultam neki a folyónak.

Nos – mondta az öreg mellettem, miközben jól megszívta a pipáját –, a féktelen Sturdza herceg története ez, akiről biztos én is hallottam. Ott fenn – biccentett a folyón túlra –, ott állt a kastélya. Herceg volt, de tutajos is meg favágó, vadász és lovas, mikor mire volt szükség. Egy előkelő úr és mégsem az. Egyik nap a tutajosokkal és erdei munkásokkal mulatozott a falusi kocsmában, másnap pedig már magas rangú látogatót fogadott, olyan királyit, no. Nem, hajbókolni nem hajbókolt! A kertjéből integetett, míg a király fel nem ment hozzá. Szóval ilyen volt ez a herceg.

Háromszor kopogtatott nála a halál, uram – mondta az öreg közvetlenül –, három halált kellett a hercegnek halnia – hármat, mert Sturdza herceg erős ember volt, amilyen manapság már nem létezik, és ezt a halállal kapcsolatos dolgot sem fogta fel egyből. Vagy mégis? Ugyan ki akarná? És mindhárom halál közvetlenül egymás után érkezett. Ez volt tehát a történet, amit elmesélt nekem:

Először akkor halt meg, amikor Karácsonykőről elhozta az új kocsiját. Egy csillogó ördögi masinát nikkelből és üvegből, melytől a lovak megriadtak, amikor robogva megérkezett. A herceg már első nap felriasztotta vele az egész völgyet. Igen, a herceg mindig mindent a végletekig űzött, ezt meg kell hagyni. Ugye láttam a völgybe vezető utat – kérdezte az öreg –, nos, akkor tudhatom, mennyire keskeny. Egy kocsifogat szélességnyi, nem több. S minek is lenne nagyobb? Itt, a völgyekben és a hegyekben egész egyszerűen ilyen. És egyszer csak ott állt – pont a kanyarban a Moara Dracului, azaz az Ördögmalom-vízesés fölötti kanyarban, ahol a folyó hófehér – a süket Doro szekere. Egy lépéssel a herceg előtt bukkant fel, és Doro természetesen semmit nem hallott: már akkoriban süket volt. Isten kegyes volt vele, tisztességes emberként ismerték. Szeme hatalmasan kikerekedett az ijedtségtől. – Az öreg megrázta a fejét. – Balra, uram, a sziklák, jobbra három méter függőleges kőpart – és a folyó. A herceg, uram – mondta az öreg –, soha nem említette, mit érzett vagy gondolt akkor. Egy dolog azonban biztos: a kocsit jobbra rántotta – és a következő pillanatban az Ördögmalom máris elnyelte őt kocsistól-mindenestül. Mekkora szemet mereszthetett Doro! A hercegből immár semmi nem látszott. Aztán néhány méterrel odébb csuromvizesen kimászott a vízből, és ahogy ismerem őt, egyszer sem nézett vissza. Megrázta magát, és levette a vizes kabátját. Majd odalépett a lovaskocsihoz, ahol Doro még mindig a gyeplőt szorította. Megveregette a lovak nyakát. Aztán egy fejmozdulattal megkérdezte, a lovak megbokrosodtak-e, vele történt-e valami. Doro tovább remegett, a herceg pedig mellé ült, elvette a gyeplőt, és gyí, visszavitte őt a faluba, be egészen az udvarába, majd leszerszámozta a lovakat és bevezette őket az istállóba… És ez volt az első alkalom, amikor a herceg meghalt. Hogy ő tudott-e erről? Nem, hisz erős ember volt – ki is akarna mást gondolni.

Három nappal később, uram – mondta a tutajos, miközben hüvelykujjával jól betömködte a dohányt a pipájába –, csupán három nappal később halt meg másodjára. Velünk ült az egykarú Gavril kocsmájában. Ekkor esett be Sándor szörnyű üvöltözések közepette, megszállottként rángatva az ajtókilincset. A kastély, ordította, herceg úr, ég a kastély! Hirtelen belém nyilallt, mert ugye öreg vagyok és tapasztalt, és arra gondoltam, csak három nap telt el azóta… A herceg, mielőtt bármelyikünk is megfordulhatott volna, asztalokon-ajtón keresztül nekiiramodott, s kiszaladt. Mi pedig a nyomába.

A kastély srégen szemben volt a hegyen, ott a lejtőn, ahol most a szénakazlak sorakoznak, s úgy világított, mint telihold a Csalhó fölött. Mi csak álltunk és bámultunk, és semmi egyebet nem tudtunk, csak azt, hogy a kastély, ahol mi mindannyian megfordultunk, leég. A herceg pedig átszaladt a kerten, egyenesen a lángok közé – ez is úgy történt, mint az előző: nyoma veszett, csak az izzó gerendák látszottak, melyek recsegve zuhantak le mögötte. Amíg mi fent voltunk a kertben, s vízért meg lapátért kiabáltunk – egyszer csak megjelent a herceg, megperzselődött hajjal, koromfekete arccal, majd leporolva a nadrágját, ezt kiáltotta a lépcsőről: Hála Istennek, hogy már elutaztak, a feleségem és a gyerekek… Gyerünk, kiáltotta mellénk érve. Még egy kört, kocsmáros! Nem volt mit tenni, másnapig ittunk Gavrilnál. A reggeli napban a kastélynak már csak a tartófalai látszottak. Majd ott szemben építünk egy újat, mondta a herceg, oda sem pillantva arra a helyre, ahol az a szép régi állt. Vasárnap volt, Gligor pedig egy kabátot meg egy nadrágot adott a hercegnek, ha már ott állt előtte teljes életnagyságában. Templomba mentünk… És nehogy azt gondolja, uram, hogy vezeklésképpen amiatt, hogy leittuk magunkat. A herceg egészen elöl térdelt, imádkozott. Ekkor halt meg másodszor.

És újabb három nap múlva a herceg Karácsonykőre utazott egy csónakért, amelyet egy távoli országból küldtek neki, legalábbis így mondták – olyanért, mint a magáé, később láttam is. Mindannyian láttuk. Nem tudta kivárni, amíg a csónakkal a faluba ér. Lennebb, a Toancelén vízre tette és belemászott. Arrafele maga is szokott járni. Ott még a tutajosok is félnek. Ott olyan haragos a víz, mint sehol másutt a völgyben. Ott még a saját szavát sem hallja az ember, ha a parton áll. Akik akkoriban ott voltak, nem sokat láttak – csak annyit, hogy a kis csónak megingott, amikor a herceg belemászott. Minden nagyon gyorsan történt. A herceg, mondják, nem ment be elég mélyen a vízbe, márpedig itt a folyó mindenhol rettentően sebes. Még mielőtt az első vízesésen túli folyóközepet elérte volna, az oldalhullámok lenyomták. Elborították, és többé nem engedték szabadon. A parton állók hiába várták. Nem is fogták fel egyből, mert a herceg kiválóan tudott úszni… Három napon át kerestük. Mindenki itt a völgyben. Estefelé találtunk rá az első gátnál – acélkábelekbe gabalyodva, melyek egykor a tutajokról szakadhattak le és lelógtak a sziklákról.

És ez, uram – mondta az öreg tutajos, miközben a pipáját ürítvén a csizmaszárához kocogtatta –, ez volt Sturdza herceg harmadik halála. Háromszor kellett meghalnia, amíg rájött, hogy halálán van. Erős, jó ember volt, amilyen manapság már nem létezik, ezt elhiheti nekem.

Szenkovics Enikő fordítása

Hans Bergel (1925, Barcarozsnyó – 2022, Starnberg) erdélyi szász író, költő, újságíró. Az 1959-es brassói íróperben 15 év kényszermunkára ítélték. 1964-ben szabadon engedték, majd 1968-ban, Günter Grass közbenjárására kivándorolt Németországba, a München melletti Gröbenzellben élt. 1971–1989 között a Siebenbürgische Zeitung, 1990–2009 között a Südostdeutsche Vierteljahresblätter (2006 óta Spiegelungen) szerkesztője volt. Közel 50 könyvet írt, az 1972-ben megjelent Rennfüchse (Versenyrókák) című regénye 11 kiadást ért meg. Irodalmi munkásságáért számos díjat és kitüntetést kapott, a legfontosabbak: az NSZK érdemkeresztje (1982), Georg Dehio-díj (1991), Andreas Gryphius irodalmi díj (2013).

Az itt közölt gondolatok egy 2019 őszén készült beszélgetésből valók, ezekkel búcsúzunk az író, publicista Hans Bergeltől, aki idén február 26-án, kilencvenhetedik életévében hunyt el.

‍