A helység vadkeleti kalapácsa

Filmes workshopokon elhangzik néha – amikor az adaptáció témája kerül terítékre – az első ránézésre is érthető mondat: rossz irodalmi művet könnyű, jó irodalmi művet nehéz adaptálni. Mégpedig azért, mert a rossz irodalmi mű olyan, mint egy összetákolt fal: könnyű szétszedni, újrarakni, kiegészíteni, átszabni, ha a filmes lát némi fantáziát magában a témában. A jó irodalmi mű viszont olyan, mint az inka falak: kötőanyag egy gramm se a kövek között, mégse lehet egy pengét beszúrni a résekbe. Mert nincsenek. Tehát irdatlan nehéz dolga van a filmesnek, ha neki akar állni a bicskájával.

Mindezt azért írtam le, mert Petőfi Sándor A helység kalapácsa című vígeposza piszok jó irodalmi mű. A 19. századi magyar irodalom nagy punkja mindössze 21 éves volt, amikor 1944-ben odacsapta művét az asztalra: nesztek! Szegény Vahot Imre, aki a hírek szerint megrendelte tőle (no nem ezt, hanem valami mókásat, aztán ezt kapta), ki se merte adni, nehogy a félisteni Vörösmarty Mihály uramnak ráncba szaladjon tőle a felséges szemöldöke (végül nem szaladt, így a krónika). Viszont széles Magyarország értő pennanyalóinak és közönségének ugyancsak ökölbe szorult a kacsója a mű láttán. Mert ez a tejfelesszájú siheder mindent pennaélre hányt, mi annak idején szem-szájnak ingere volt. Egyrészt, jó tollával az ajtót berúgva hatalmas parasztsallert adott a romantikus, fennkölt, biedermeier poétikai stílus általa hullaszagúnak ítélt, ám a föld alá takarodni nem akaró szellemének. A második pofont az eposz műfajának adta (a rossz nyelvek szerint éppen Vörösmarty uram Zalán futása című eposzából ihletődött, többek között), mert ugye, az eposz az urak műfaja volt, Petőfi pedig a népies oldalról támadott. Na de a népiességnek is jutott a tasliból, hiszen a költő alaposan kifigurázta a népi élet kisszerűségeit is. Egy szó mint száz: nem marad ott semmi és senki a maró gúnytól mentesen. Nem akarok mélyelemzésbe bocsátkozni, de: hiába szórta szerzőjére mérgét a korabeli kritika, hiába fintorogtak az olvasó népek, A helység kalapácsa nem csak egy hormonoktól fűtött költőcske olcsó provokációja volt, ó, nem! Parádés mesterségbeli tudással megírt remekmű.

Na és akkor jön a kérdés: hogy a fenébe lehet egy ilyen alkotást megfilmesíteni? Nos, egyszer már megpróbálták: a magyar televíziózás egyik óriási alakja, Zsurzs Éva készített tévéfilmet a mű alapján, 1965-ben. Szépen, illusztratívan, hatalmas színészgárdával (Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Garas Dezső, Ascher Oszkár, Agárdi Gábor, Mészáros Ági, Gobbi Hilda), ahogy kell.

A következő kérdés: mit lehet akkor ehhez képest tenni, ha valaki 2023-ban (Petőfi-év van, 200 kerek éve született a lángtollú költő) ismét adaptálni akarja a vitriolos hőskölteményt (4 énekben)? Annál is inkább, mert, mint említettem, az adaptálandó alkotás eleve műfajparódia is. Tehát aki erre vállalkozandó, illusztrációt nem készíthet, mert már készült. Akkor mit tegyen? Próbálkozzon a paródia paródiájával? Úgy tűnik, éppen ez történt. Dombrovszky Linda filmrendező sem kezdő a pályán: elég, ha két díjnyertes filmjét, A kockaember című rövidet, illetve a Pilátus című tévéfilmet említem a sok közül. Ő nyúlt hozzá bátor kézzel Petőfi alapművéhez, mégpedig úgy, hogy egy másik közismert műfajt, a westernt pellengérezi közben.

Van itt még valami, ami fontos: a kor embere azért tudott annyira kiakadni Petőfi vígeposzán, mert ismerte, amit a költő művében kifigurázott. Aki járatlan volt a kor (meg a korábbi korok) magas irodalmában, az nagyjából annyit tudott mondani, amennyit a szemérmetes Erzsók vagy a Narrátor a kulcspillanatokban: izé! Nos, ugyanez a helyzet Dombrovszky adaptációja esetén is. Aki nem ismeri a westernt, továbbá a magyar nyelvterületen keletivé fordított-ferdített easternt, nagy eséllyel szintén csak izézni fog a film láttán. Mert hát mi a fenét keres a westernműfaj egy világvégi magyar faluban, ráadásul – ha ugyan hihetünk az egyik kocsmai figura által olvasott újság dátumának – egészen pontosan 1980. május 22-én? Ami történetesen egy keddi nap, holott a sztori vasárnap zajlik? Dombrovszky és csapata nagyon ügyesen kizökkenti a teret és az időt. (Itt a Hamlet is eszünkbe juthat, és nem csak azért, mert idéződik az eposzi sorokban.) És ha paródia, akkor a filmkészítők használják is a műfaj egyik fontos fegyverét, a karikírozást. Padlóig nyomják a pedált: ha giccs, akkor nagyon az. Ha betétdal (Ferenczi György remek szerzeményei), akkor csöpög a romantikától, a sóvárgástól, vagy épp a csoportos macsó dobbantós tánctól. Ha bíró, akkor nőkkel, piával, mercánnal, jacuzzival körített uradalom, amely sok mai falusi polgármester „rablóvárára” emlékeztet. Ha színészi alakítás, akkor túl van játszva: Pindroch Csaba, Szervét Tibor, Cserna Antal, Györgyi Anna, Hunyadkürthy István, Gubás Gabi, Nagy Viktor, mindenki (túl)teszi a dolgát. És valójában mást nem is tehet a csapat, ha egyszer paródiát épít a paródia köré. A kocsmai verekedést megjósoló égi és földi világvészjelek lángra lobbantják a képkeretet is.

Persze ha az ember képes figyelni a végsőkig vitt karikírozás „zaja” közepette, észreveheti az apró(bb) finomságokat is: a templomban megsokszorozódó széles tenyerű Fejenagy remek trouvaille, a nem éppen észkombájn kovács által kitalált menekülési terv műszaki rajzként történő konkrét bemutatása szintén, na és az amazontermészetű Márta mellkasán keresztben, töltényövekként átfutó hímzett öveknek tapsolni lehet… ja, és ahogy a feleségét verő falusi férfi képe bukolikus BDSM-jelenetté szelídül, az bájosan vérlázító.

És a vége. Nagyon kíváncsian vártam. Az, hogy jön a rendőrautó és intézkedés történik, nem lett volna elég. És erre is van megoldásuk a készítőknek: bevezetik az Apokalipszis négy lovasát – mert hát hiszen itt a világvége, legalábbis a vasárnapi (keddi) kocsmai (közösségi) élet nagy (kis és totál jelentéktelen) színpadán. A széles tenyerű Fejenagy találkozik velük korábban is, amikor a templomból szívének hölgye felé szalad, „mint a malacok a gazdasszonyaikhoz”, és nem veszi fel a teherautó, amelynek kétségbeesetten integet. Átlovagol a négy lovas előtte az úton, és látjuk, hogy nem érti ez a Fejenagy. De mi is fejenagyok vagyunk, mi sem értjük. Csak sejtünk valami baljóslatosat. Na, ők hozzák el a film végén – nem a világvégét ugyan, de a feloldozást. Ennek a „hősi történetvilágnak” itt tényleg vége, tágul a kép, szűkül, parányodik a szereplők kis világa, bele az univerzumba. Ennyit a hősi eposzokról, az Odüsszeiától a westernen és a Zalán futásán keresztül a saját kis, de mégis akkorának képzelt vitézi tetteinkig.

A helység kalapácsa, színes magyar tévéfilm, 55 perc, 2023. Rendező: Dombrovszky Linda. Író: Petőfi Sándor. Forgatókönyvíró: Somogyi György. Zene: Ferenczi György, Bolcsó Bálint. Szereplők: Cserna Antal, Pindroch Csaba, Ember Márk, Szervét Tibor, Györgyi Anna, Gubás Gabi, Nagy Viktor, Hunyadkürthy István, Zayzon Zsolt.

‍