A harag színei

Aki Lövétei Lázár László Miféle harag című kötetét fellapozza, annak nem csak azt kell látnia, hogy két ciklusból áll, amelyeknek címe Zöld zöld és Sivatag homokszínű betűkkel szedve, nem elég csak a Theokritosz által megteremtett ecloga műfajának hexameterekben írt, párbeszédes formájú drámai-lírai cselekvéssorát felfedeznie. S noha nem kis olvasói erőfeszítést és ennek megfelelő elégtételt jelenthet az, hogy miként folytatnak a kötet szövegei párbeszédet a műfaj vergiliusi hagyományával, nem beszélve arról a roppant gazdag, főként szintén az eclogához köthető intertextuális játéktérről, amellyel szintén dialógusba lépve gazdagodnak, és amelyet maguk is gazdagítanak ezek a versek, Lövétei Miféle haragja még ennél is jóval összetettebb közelítésmódot követel magának. Ugyanis olyan, a kortárs költészetben az utóbbi időben gyakran előforduló alkotói eljárást alkalmaz, amely a saját életmű korábban megírt opusait újrarendezve, át- és/vagy továbbírva, azokat új művekkel kiegészítve újraközli, arra késztetve a kritikai befogadást, hogy felülvizsgálja korábbi olvasatát, teret engedve új jelentéslehetőségek létrejöttének. Lövétei Lázár László új könyvénél szükség van erre az együttalkotó, nyitott befogadói magatartásra, ugyanis a Zöld című ciklus néhány darabja először az Árkádia-féle című kötet utolsó, címadó ciklusában jelent meg, majd pedig a tizenkét eclogára terebélyesedett sorozat ugyancsak Zöld címmel önálló kötetként látott napvilágot, amelynek a jelentőségét többek között Fried István tanulmánya, Kemsei István vagy Farkas Wellmann Éva kritikája is kiemelte.1 A Miféle harag által feltett kérdés megválaszolása, egyben egy majdani Lövétei Lázár-monográfia feladata lesz tehát annak láttatása is, hogy miként írja át/tovább az Árkádia-féle befejezésének és a Zöld című kötetnek a recepcióját az a tény, hogy a Zöld ciklus ebben a könyvben egy újabbal, a Sivataggal egészült ki.
Minden bizonnyal Fried Istvánnak van igaza, amikor úgy fogalmaz, hogy miután a Két szék közöttben Lövétei élethelyzetei „irodalmi egzisztencialista felhangokhoz jutottak, a költői századokba vetett individuum ironizáló reagálásait, deretorizáló idézéstechnikáját, szövedék-jellegét tudatosítva” és miután a „rendteremtés, egy zűrzavaros létben történő eligazodás vágya szembesült (…) a szubjektivizált szövegvilágokba (Aranyéba, Kosztolányiéba, József Attiláéba, Babitséba stb.) térés akarásával (…) a megritkuló Lövétei Lázár-versek a hagyományra reflektálás látványos gesztusai mellett a megnövekedett kísérletező kedvről kezdtek tanúskodni”.2 Majd tanulmánya végén felteszi Fried a kérdést, hogy vajon „folytatható-e ez a fajta poézis, kimerült-e a dialógus az antikokkal (…) fölmerülhet-e esélyként, hogy a pálya fordulójának egy közbülső, kísérletező, játékos megoldásokat prezentáló” állomásáról van szó.3 Az irodalomtudós felvetéseit – a „közbülső” jelzőt leszámítva – megválaszolja a Zöld című kötet megjelenése óta tovább íródott életmű: az időközben megjelent Alkalmiban tovább tart a kísérletezés, a formával és a megszólalás lehetőségeivel való, a korábbi életmű szövegeire (ön)reflektáló játék, a Miféle haragban pedig a Sivatag című ciklus azt érzékelteti, az antikokkal való dialógus folytatható, az ecloga modern hangszerelésében van még mondandója a költőnek. A kérdés az, hogy mit mond, de főleg: hogyan mondja.
A kötet 2019. április 17-én Budapesten tartott bemutatóján Lövétei úgy nyilatkozott, hogy „A Sivatag ciklussal olvasva a Zöld is más értelmet nyer. Nagyjából a rosszkedvemről szól, de ez nem új a nap alatt, hiszen az irodalomban elég sok mindenkinek volt rosszkedve. Ha van valami fontos ebben az új könyvecskében, akkor az az, hogy milyen nyelvet választ magának az ember, hogy el tudja dadogni a rosszkedvét…”4 Ezzel rejtetten, látszólag mintha azt is állítaná a szerző, hogy önálló kötetként a Zöld még nem a haragról, nem a rosszkedvről szól, hanem ellenkezőleg: a kedélyességről, az önfeledtségről. És a hexameterek ünnepélyessége, az ecloga bukolikus tája jó alapot is adna ennek az elgondolásnak, csakhogy a hexameterek verszenéje által teremtett megtévesztő könnyedséget, kedélyességet hol az irónia, hol a groteszk értékminőség ellenpontozza. Az, hogy a vergiliusi függetlenségi vágyból marad a lenti világ történéseinek a reflexiója, tehát az attól való elszakadás lehetetlensége, az idillből pedig az idill elérésének a kudarca, poétikai szükségszerűségként hívja elő, hogy az idill álcájából harag legyen, a látszatkedélyből komorság, az iróniából tragikum, az utalásból nyílt bírálat. A Sivatag című ciklus márpedig ilyen költői opusnak mutatkozik, a Zöldben megteremtett világ eltúlzásaként olvasható, elsivatagosodásának a lenyomata.
Ha a Zöldben gyakran szembesülhetünk is a modern világ trendjeinek a kritikájával, az embert determináló, a Költő törekvéseit ellehetetlenítő erők elleni, olykor szándékolt vulgaritásban megmutatkozó lázadással, de még van remény, aminek a kiküzdéséig számos, az irodalmi hagyományba ágyazott találkozáson kell átesnie a Költőnek, és úgy tűnik, sikerül kijutnia a zöldmozgalom túlzásai, szlogenjei általi eltévelyedettségének a labirintusából. A Sivatagban azonban nyilvánvalóvá válik: ami a Zöldben még perspektíva, az a Sivatagban már ember- és világundor. És ahogy haladunk előre a kötet olvasásában, a Költő és költészete sorsa egyre tragikusabbnak mutatkozik: mintha a Zöld című ciklus első felütésétől kezdve az embert középpontnak és ezért minőségnek tekintő költészettől, a költőlét nemesebb hagyományaitól fokozatosan haladna a költészetellenes világ, a nem-költészet poklának egyre mélyebb bugyrai felé, s mintha ez a folyamat a Sivatagban látványos módon fel is gyorsulna, megállíthatatlannak tűnne. Ennek láttatása viszont úgy történik Lövéteinél, ahogy jelentős költészetekben tetten érhető: az esztétikum tiszta közegében mutatja fel azt, ami az emberben aggasztó, ami az embert körülvevő szűkebb-tágabb környezetben tapasztaltak miatt a gondolkodóban bosszúságot, haragot okoz, ami kétségbeejti, tiltakozásra vagy éppen értékőrzésre készteti. A könyvben Horatius, Vergilius, Tibullus és Juvenalis mellett Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Babits, Weöres és más költők művei jelentik azt az intertextuális-motivikus és formai gazdagságot, amelyben lehetővé válik a költő, a szellemi ember poklának érzelemmentes, elégikus-tragikus tudomásulvétele, elviselhetősége, és felmutatható a gyötrelemből születő szépség. Ez a szépség megőrzéséért született harag pedig azért nem veszélyes, hanem katartikus, mert a szerepek oszcillálásában megragadható/megragadhatatlan én e pokoljáró, szellemi kaland után képes újra eljutni a Két szék között című kötettől datálható szemlélődő, a sztoikus életérzéssé szelídülő, az unalom fogalmával megnevezhető esztétikai magatartásig.


Lövétei Lázár László: Miféle harag.Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2019.


Jegyzetek1 Fried István: Lövétei Lázár László két kötete, Forrás, 2012/5., 34–45.; Kemsei István: Lövétei Lázár László: Zöld, Kortárs, 2013/7., www.kortarsonline.hu/archivum/2013/07/arch-lovetei-lazar-laszlo-zold.html (utolsó megtekintés: 2019. május 3.); Farkas Wellmann Éva: Felszabadult költészet, a kísérletezés nyitottságával, Bárka, 2012/2., 107–108.2 Fried István: i. m. 34.3 I. m. 43.4 Kovács Eszter: Bemutatták Lövétei új kötetét, www.eirodalom.ro/aktualis/item/4243-bemutatták-lövétei-új-kötetét.html (utolsó megtekintés: 2019. május 3.)