.svg)
Benedek Miklós harmadik, Miközben halkan című kötetének versei sajátos atmoszférát teremtenek, látszólag külön síkon mozognak. De egészüket tekintve mozaikszerű, olykor hiányos történetkép bontakozik ki a kötetből, melynek olvasatában fontos szervezőelv a négy, narratív, nem kevés érzelmet feltételező, egymással szerves kapcsolatban álló tömbösített rész.
Ez az egymásra reflektáltság nem írja felül az egyes versek egyediségét, bár igaz, ennek az egymással párhuzamosan működő nyelvi és érzelmi szinten teremtődő világnak lehetséges egy sötét, fellegszerű vonulata is, mely ott bujkál még a kezdeti, könnyed, a szerelem rózsaszín ködét idéző klisés érzésben is.
Kezdetben ez nehezen megragadható, csak óvatosan jelenik meg: „Kastélyt akartam neked építeni / köréd építeni / hogy ne tudj kimenekülni.” (11.) Majd egyre inkább felfedi a versszövet a disszonanciáit, az idillikus köré olykor már-már fullasztó bezártság társul: „Amikor bementem forró tea várt / mézzel és egy szelet citrommal. / A szobák ablakait befalaztuk.” (15.) A nehéz vagy egyenesen tragikus témák a lehető legnagyobb természetességgel kezdődnek, majd az abszurd vagy épp groteszk felé csúsznak el, de a kötet nem válogat ennek a sötétségnek az ábrázolásában, annak eszközeiben. Az ősi és a mágikus a huszonegyedik században ijesztővé válik.
A kötet fokozatosan tematizálja a globális és az egyéni veszteségek végtelen variációjú tragédiáit, közben megőrzi a távolságtartást, elengedi a befogadó kezét, és egyszerű, tiszta mondatai a tárgy nélkül is megérthetővé, átérezhetővé, de nehézzé és töménnyé válnak. A cím félmondata jól összegzi az egész kötetet: a lassan felgyűlő ki nem mondások révén mondható ki a legsúlyosabb mondanivaló.
Benedek Miklós: Miközben halkan. Forum, Újvidék, 2019.
