A gályarabság éveinek termése

Győrffy László: Facefuck X.
Anni di galerának (a gályarabság éveinek) nevezte Giuseppe Verdi ifjúkora legtermékenyebb, nagyjából 1843 és 1850 közé betájolható időszakát. Egymás után találták meg őt az új és még újabb operákra vágyó házak direktorai, s még javában dolgozott az egyiken, amikor már a következőnek a terveiről kellett referálnia megbízóinak. Hatalmas nyomás nehezedett rá. Ezért is izgalmas fejlemény, hogy csupán egy évvel a Nabucco (1842) elsöprő sikere után egy következő, nagy ívű történelmi opera is elhagyta műhelyét, amely azonban ismertségben-kedveltségben messze elmarad a Nabucco mögött, jóllehet zenei anyaga bátran állhat bármely kritikus elé. Igazán kuriózumnak tarthatjuk hát, hogy a Kolozsvári Magyar Opera ímhol előrukkolt A lombardokkal (teljes címe: A lombardok az első keresztes hadjáratban, amelyet aztán Verdi maga 1847-ben Jérusalem címen átírt a párizsi opera számára).
A négyfelvonásos opera szövegkönyvét – a Manzoni zászlaja alá besoroló Tommaso Grossi tizenöt énekes, vadromantikus eposza alapján – a Nabucco librettóját is jegyző Temistocle Solera írta. A mű kétszeresen is milánói. Egyfelől a cselekmény jelentős része a Basilica di Sant’Ambrogio környékén játszódik, másfelől a zenedráma bemutatójára 1843. február 11-én ugyancsak Milánóban, a Teatro alla Scalában került sor. Magyarországon A lombardok csak 1974-ben jutott színpadra, Kolozsváron pedig az idén, a Bécsben élő Némedi Csaba rendezésében, Kulcsár Szabolcs vezényletével szólalt meg.
Bár többnyire nem szokás a „csúcsalkotók” sorába emelni, most mégis így kell cselekednünk a díszlet- és jelmeztervezővel, Gilles Gubelmannal. Némedi, Kulcsár és Gubelmann tudniillik két évvel ezelőtt a budapesti MüPában közösen dolgoztak – egyáltalán nem mellékesen a Kolozsvári Magyar Opera kórusával is! – Bellini A puritánok című operáján. Már akkor beérett a „triumvirátus” tagjai között az a barátság, illetve kölcsönös szakmai rezonancia, amely egy kórusközpontú operaprodukció megvalósítása felé nyitott perspektívát. Nem volt nehéz a kolozsvári intézménnyel szót érteni, hiszen a Magyar Opera idült Verdi-interpretátor (1851-től fogva mintegy tucatra tehető az országos Verdi-bemutatók száma, amelyeket a kolozsvári zenés színház valósított meg!), így került sor arra, hogy a Traviata, a Rigoletto, az Aida, az Otello, a Don Carlos s a többi „slágeropera” mellett ezúttal egy olyan kategóriájú zenedráma is a közönség színe elé jusson, mint amilyen A lombardok.
Mi tagadás, a belcanto-operák világában honos összes klisével megterhelt, bonyolult cselekmény, az eposzias hömpöly is oka lehet A lombardok visszafogott recepciójának. Ezen a nehézségen – a kolozsvári produkció alkotóinak egybehangzó véleménye szerint – egyfelől a zenei szempontból grandiózus Giselda-, Oronte- és Pagano-szerep tudja átlendíteni a néző-hallgatót, másfelől meg a kórus folyamatos és multifunkcionális jelenléte. A lombardok kórusai ugyanis jószerével egyenrangú társai a nagy szólószerepeknek. A rendező Némedi Csaba legalábbis úgy véli, az énekkar pillére nélkül amolyan „félkarú óriás” lenne A lombardok. És valóban, az énekkari részvétel egyáltalán nem pusztán aláfestő jellegű: a cselekmény továbbgördítésében, a cselekményszálak drámaegésszé szövésében, a kollektív emlékezés és megjelenítés kifejezésében és súlyozásában rendkívüli munka hárul a karra. Ennek felismerése nem kifejezetten nehéz, de hogy rendezőként (dramaturgként) mennyi és milyen teljesítmény húzódik meg az énekkar személyiséggé érlelése és az egyedi koncepciónak megfelelő finomhangolás mögött, az az operafogyasztó szeme és füle előtt rejtve marad – csak a szakmai bennfentesek tudják, érzik, értékelik e munka volumenét.
A csúcsra járatott énekkar mellett persze a fentebb mondott szólószerepek kiosztása is nagy körültekintést igényel. A lombardok „castingolása” mindig is nehéz volt. Most azonban a kolozsvári változattal (de a bemutatóra előkészített első szereposztással feltétlenül) elégedettek lehetünk. A Paganót megjelenítő Kovács István (budapesti Magyar Állami Operaház) a bariton és a basszus árnyalatait, drámaiságát és líraiságát egyaránt könnyed eleganciával produkálja, a Giseldát éneklő, iaşi-i születésű világsztár, Elena Moşuc pedig – aki szoprán kategóriában áprilisban elnyerte az Oscar della Lirica díjat – a drámai és a koloratúr profilok összeegyeztetésében a legjobbat nyújtotta. A Zsil-völgyi bányamozdony-vezetőből operaénekessé bontakozott kolozsvári Sorin Lupu (Arvino) és a helyi Magyar Opera közönsége számára jól ismert és szeretett Pataki Adorján (Oronte) méltó partnereivé váltak a nagynevű vendégeknek.