A füttyverseny metafizikája

„Gudzsarát államban megrendezték India első fingóversenyét, ahol a leghangosabb, legbüdösebb, leghosszabb és legdallamosabb előadásokat díjazta a humoristákból és orvosokból álló szakmai zsűri.”

(24.hu)

Mikor Rajit Varadkar, India egyetlen említésre méltó ánuszfüttyművésze értesült a versenyről, két cuppanóst adott édesanyjának.

– Mamácska! Képzeld, a sok megalázó kocsmai hakni és utcazenélés végre meghozhatja a gyümölcsét! Nagyszínpadon, rivaldafényben, hozzáértő közönség előtt játszhatok, ami apunak sosem adatott meg. Azzal a népdallal indulok, amit tőle tanultam, tudod, az a lovas, és talán a Csillagok háborúja egyik betétdalát is sikerül begyakorolnom addig. Keményen rá fogok húzni: nagyokat eszem, korán fekszem, és folyamatosan csinálom majd a légzőgyakorlataimat. Ugye támogatsz?

– Jaj, csillagom – sóhajtotta meggyötörten a mama –, nagy fába vágod a fejszéd! Édesapádnak is mindent megtettem, persze, hogy téged is támogatlak. Emlékszem, fellépései előtt házi csokit készítettem szegénynek, és szódával itattam. Remélem, neked sikerül a nagy áttörés, hogy még az unokáid is büszkék lehessenek rád.

– Méltó leszek a Varadkar névre!

Elérkezett a nagy nap, és Rajit patyolatos kaftánjában belépett az ódon helyi színház művészbejáróján. A ruhatárból kialakított recepciónál kitöltötte a jelentkezési űrlapot.

– Maga ánuszfüttyművész? – heherészett a pattanásos, nyegle önkéntes. – Hát akkor én fingszobrász vagyok!

– Kikérem magamnak! Az ánuszfüttyművészet szakma, fingszobrászat pedig nem is létezik! – méltatlankodott vérig sértve Rajit.

– Jól van, öregem, nem kell mindjárt kiborulni. Itt a sorszáma, sok sikert!

A büfében fergeteges szellentő hadak melegítettek, ki káposztalével, ki hasizomgyakorlattal. Jó páran viccből jelentkeztek, vagy a tizenöt perc hírnévért, egyesek fogadást vesztettek, vagy csak szerencsét próbáltak, busás pénzdíjat remélve. A kloákák leheletétől nehéz levegőben tolongók közt elmosódtak a nemek, etnikumok és osztályok közötti határok. Már nem volt különbség kábultan dülöngélő diákok, melegedni vágyó hajléktalanok, hangosan telefonáló üzletemberek és csecsemőt szoptató családanyák közt. A füttyművész peckesen sétálgatott a sok amatőr között.

– Tiszteletem a zsűrinek! – köszönt kissé rekedten, ahogy színpadra lépett.

A grémium egy nyugdíjas proktológus professzorból, egy feketelistás humoristából és a helyi tűzoltózenekar szólamvezető trombitásából állt.

– Rajit Varadkar vagyok, negyvenéves, szabadúszó, de jobb szeretem magam ánuszfüttyművésznek nevezni.

– Kezdje el, kérem – morogta az orvos –, majdnem kétszász jelentkezőnk van, nem érünk rá egész nap!

Rajit mély levegőt vett, felvette az előadói pozíciót, és rázendített a népdalra. Árnyalt negyedhang-ugrásait olyan tisztán és kimérten szinkópázta, mintha szíve helyett metronóm dobogott volna. Merészeket hajlított a melódián, és olyan pontos arpeggiofutamokat pergetett, hogy azt egy gépzongora sem csinálhatta volna jobban.

– Nem létezik, ez a beteg állat tényleg zenél! – harsant föl a humorista, a verseny szellemi atyja.

– Eszem megáll! – hörögte a trombitaművész, aki negyvenévnyi láncdohányzás után viszonthallani sem merte már a saját hangját.

– Bo… bocsánat, de még nincs vége – köszörülte torkát koncentrációjából kizökkenve Rajit. – Folytathatom?

– Köszönjük, ez bőven elég és meggyőző volt – bólintott méltóságteljesen, hosszú szálú, ősz szemöldökét felhúzva az orvos.

– Én köszönöm a nagyszerű lehetőséget, további szép napot, uraim! – törölgette homlokát büszkén a füttymester.

A bélgázszagú termen feszült csend lett úrrá. A nagytiszteletű zsűri a következő versenyzőre várt, a közönség meg arra, hogy valaki megkezdje a tapsot. Egyedül Rajit nem várt semmire. Ott állt a színpadon remegő térdekkel, felpuffadt hassal, és lassan visszaszámolt, tíztől meghajlásig. Hatnál járt, mikor valaki ráunt és tapsolni kezdett. A bizonytalan tetszésnyilvánításból szempillantások alatt ováció kerekedett, és a füttyművész meghatódva hajlongott.

– Mama, mamácska! – üvöltötte a tömeg közé önfeledten. – Látod ezt? Látsz engem? Sikerült!

A taps lassan elhalt, és a főattrakció még hajolt egy mélyet a színpad végében, megkönnyebbülten kifújva a maradék beszorult levegőt. A lendületes mozdulat és figyelmetlen fellélegzés, mintha csak produkciójának folytatása volna, kipréselt belőle még egy utolsó, fröcsögős tonikát.

***

– Semmi baj, édeském, ne sírj! Tényleg nagyon büszke vagyok rád, és te is az lehetnél magadra – csitítgatta édesanyja Rajitot a kiürült büfében.

– Jól intonáltam, és még muzikális is volt! – hüppögte artikulálatlanul Rajit Varadkar, India utolsó igazi ánuszfüttyművésze. – Csak azért, mert kicsúszott egy darabka? Tudom, amatőr hiba, de hát izgultam. Mi köze van annak a produkciómhoz? Az teljesen hibátlan volt. Legalább egy rohadt különdíjat adtak volna!

– Bogárkám, sajnos el kell fogadnunk, hogy az objektív műbírálat pusztán mítosz, és a tömeg úgyis csak a szenzációt hajhássza, figyelmen kívül hagyva az individuális és kollektív esztétika manifesztációit.

Hermán Dániel 2005-ben született Kolozsváron. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.

‍