A futás

‍A települések körüli földek állapota rálátást nyújt az ott lakók hangulatára, jellemvonásaira. A mezőkön itt-ott ismeretlen eredetű árkok, kisebb-nagyobb mélyedések húzódnak indokolatlannak tűnő kanyarulatokkal, akár különleges sorsok és előre nem látható dolgok nyomvonalai. Senki nem tudja, hogyan és miért jöhettek létre ezek a gödrök. A látható és láthatatlan megnyilvánulásokra egyaránt fogékony gazdák nem szántják föl az ilyen árkokat. A földből kifordult nagyobbacska köveket dobják azokba meg egyéb nemkívánatos kacatot. Előfordul, hogy ők maguk is ott pihennek meg.

A domborzati viszonyok befolyásolják és erősen módosítják az uralkodó szélirányt és a szél átlagos sebességét a táj fölött. A mélyszántások megbolygatják a múlt egymásra rakódott rétegeit, és a mélyből eudzséniás papírok, hajgumik, cipőjüktől megvált talpak meg a munka szüneteiben olvasott könyvek, folyóiratok, újságok darabkái kerülhetnek elő. Ezeket aztán válogatás nélkül vonszolja a szél a legváratlanabb helyekre vagy egyenesen a települések utcáira, tereire. Az ott lakók csodálkozva ismerik föl rajtuk saját múltjuk kézírását. Mintha maga az emlékezet is a titkok egyike lenne, melynek homályba vesző kapaszkodói lehetetlenné teszik a történetek szálainak a fölfejtését.

Ugyanaz a szél olykor csuda dolgokra képes. A hőmérséklet hirtelen ingadozása és a nyomvonalakban kanyargó lehetőségek fergeteggé alakíthatják azt. Mesélik, egyszer a mutatványosok szekerét kapta föl egy ehhez hasonló képződmény csikóstul, emberestül, nádi hegedűstől. Aztán ott tette le őket, ahol semmi, de semmi keresnivalójuk nem volt. Máig nem tudni: ottmaradtak, továbbmentek, vagy épp visszafelé tartanak onnan? Megérkezni nem érkeztek meg, azóta sem.

Azokban az időkben két út kerülte meg a házsort. Az egyiken mentek, a másikon jöttek az emberek. Grandovján Emil Spielmeister nyilván az utóbbit választotta érkezéséhez, és a szomszédok talán hálásak voltak ezért. Kissé távolabb, a vetemény mögött húzódott az érkezés útja, mintha senkit nem érdekelne, ki az, aki jön, hányadmagával, milyen állapotban, miféle járművön, és csakis a távozót akarnák szemügyre venni és számontartani hosszabb, rövidebb emlékezetükben.

Másfél napot tölthetett el az árokban Spielmeister hol nyöszörögve, hol eszméletlenül. Ízelt szárú gólyahír, s pár százszorszép apró virága nyílt a sár buckái között. Amikor végre föltápászkodott, képtelen volt fölidézni, hogyan kerülhetett oda. Ez nagy szégyentől kímélte meg őt, tán holmi bűntudattól is. Ép testtel, bár a sánc piszkától meggyalázva indult hazafelé. Fejében kusza emlék lüktetett, nem hagyva kétséget létezése és annak satnya minősége felől. Ki-kivillanó szövete egy összehuzigált perzsaszőnyeg meg egy szilágysági párnahuzat eltorzult ábráira emlékeztették őt. Derűs nap ígérkezett. A macskák szőrén a kölyök tavasz kóborolt. Ember nem jött szembe, egyedül Gucuné leste az utat az ágyások mellé kitett sámliról, az elmaradhatatlan zoknik egyikét kötögetve, mintha csupa százlábúakból állna a családja. Reménykedve kapta föl a fejét a sárral bélelt csoszogásra.

– Merre járt, Emil?

– Kicsit aludtam a zsenge zöldben – felelte Spielmeister gyanútlanul.

– Látom, kedves volt magához a föld…

– Amúgy is mosni készülök.

– Hát persze. Szinte hallom is a dallamát. No, és álmodott valamit abban a nagy zöldségben? – kérdezte az öregasszony, és szemeit összeszorította, mintha a rések mögé bújva várna valami nagy igazságot szembejönni.

– Csikókról álmodtam.

– Sárgákról?

– Így utólag látom, valóban sárgák voltak.

– S az uzsedáré dallamára csatangoltak – kínálta föl Gucuné a folytatás közönséges medrét.

– Pontosan – hagyta rá Spielmeister, majd erőszakos fény lobbant szemében, amilyennel a dac kergetőzik kétségbe vonható állításokkal. Egy szekeret húztak – hadarta teljesen azonos rangra emelve a szótagokat, hogy egyik se tűnjön előkelőbbnek –, valami megvetemedett istráng kifakult szíjaival kötözték hozzájuk, egészen lazán, mondhatnám hanyagul, amit fürkész macska- és bagolyszemekkel rakott ki a jó kezű Hónig, és ott ültek a derékban a mutatványosok, énekeltek, figuráztak, vinnyogtatták nádi hegedűjüket, és összecsombolyított káposzta-, saláta- és búcsúlevelekkel dobálóztak, és mézes nugáttal kenték be a tengelyt, hogy édesebben csikorogjon, én nótázgattam, Wirtschafter meg fánkot sütött a Belze búbjából kiolvasztott zsírban, és maga ott gubbasztott hátul a cirokkal megrakott saroglyában Rákóczi Vilmával karöltve, vaníliaízű kalapot viseltek harmonikaszárú zoknival, s épp a cirkadián ritmust verték ki a tamtamok egyikén egy sárkányfejű bottal, közben egy dinnyét majszolgattak…

– Valamikor szerettem a dinnyét. A sárgát inkább… Tudja, kedves Spielmeister, a sok álomban a hiábavalóság is meg a beszéd is sok. Mosásnak, meszelésnek alig jut hely… Csókoltatom Vilmát!

– Tudja, lehetnék én a prédikátor vagy akár hegedűs a háztetőn. Csak valahogy kevésbé az, aki éppen vagyok. Na, látja! Az ilyen tényillatú lehetőségek közti ücsörgést nevezzük pusztán fájdalomnak, kedves Gucuné asszony. Átadom!

– Nevezzed, fiam. Majd küldök egy zoknit – azzal lezártnak tekintve a társalgást, a kötése fölé hajolt ismét, kevés meggyőződéssel mormolgatva magában: „egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított”.

Néhány perc múlva már takaros házában tett-vett Grandovján Emil Spielmeister, miután úgy-ahogy rendbe szedte magát. Két dombocska emelkedett közel egymáshoz, megtörve az út egyhangúságát. Az egyiken a temető, a másikon Spielmeister háza állt. Ráfért volna egy hanyag meszelés, valóban. Találomra ültetett szilvafák között fehérlett a ház. A Nap első és utolsó sugara térült meg azon. Sokan irigyelték ezért. Olykor lekváros vagy tehéntúrós rakott palacsintákkal kínálta a szomszédokat engesztelésül a kiváltságért. De akkor erős teát főzött magának orbáncfűből meg cickafarkkóróból, csak úgy, megszokásból, hisz nagyon jól tudta, hogy minden olyan tea fölösleges, amiben nem az örök élet lehetősége rejlik, s miután azt elszürcsölgette, fölseperte a fölbillent hamuzók mocskát, kiszellőztetett és összeszedegette, majd a fal mellé állította az elhajigált üres üvegeket. Szanaszét gurulva is hordoztak némi jelentést magukban, amit ezúttal nem igazán volt kedve tudomásul venni, de így, fölállítva, egymás mellé rakosgatva, sorba rendezve éppoly módon, hogy némi képzelőerő hathatós közreműködésével kedvenc mértani alakzatait vegyék fel, már egészen mást jelentettek. Spielmeister szerette, ha a dolgokból kivillanó kacsintások meg kusza félmondatok összefüggésekké tömörülnek, és ezek az összefüggések pillanatnyi hangulatát támasztják alá segédvonalaik hányaveti vakmerőségével. És még azt is szerette, ha ez a jelentés a múló idővel és a rálátás szögével változik. Az aprólékos üvegállítgatás megszokássá vált számára minden vadabb tivornya után, amolyan szertartássá, mellyel függőlegesen kötődhet a lét fölött szunnyadó misztériumokhoz, másfelől kissé rühellte létének azt a részét, mellyel alacsonyabb rendű dolgokról kellett gondoskodnia. Ezért csupán olyan teendők elvégzésére szorítkozott, melyekben föllelhetőek a szertartássá nemesülés csírái. Mint a teafőzés meg a macska és a tyúkok ellátása. A pókhálók eltávolításában meg az ablakpucolásban nem találta ennek legcsekélyebb esélyét sem, igaz, a keresésben nem fáradt el. Miután kicserélte, Flerimó elhasznált almát és gabonát meg korpát szórt a baromfinak, kényelmesen hátradőlt a díványon, lábait a dohányzóasztalkára koppantotta, és az ablakon át szemlélte mindazt, ami abban az órában magát látni hagyta. Jobb kezével az összegömbölyödött macska puha kis tömegét cirógatva élvezte a nyugalom kétirányú áramlásait.

Tizenhetedik K. Flerimó a három vidám szín macskája volt, és egy ásatag dinasztia génjeit és hetykeségét hordozta a vérében oldva. Úgy fogadta az ételt, mintha szentséges éhét kényszerülne ezért áldozatul fölkínálni, és csupán azért fogyasztaná el a tápot, hogy gazdája ne adja magát komoran búnak; hol dorombolt, hol meg nyávogott vagy karmolt dühében, és Grandovján Emil Spielmeister ezeket a hangokat és mozdulatokat az érzelmek legőszintébb kifejeződéseként értelmezte. Ám valahol messze kinyilvánított véleményének színfalai mögött húzódtak Flerimó igazabb gondolatai, és olyan dolgok lapjait pörgették elölről hátra, vagy inkább hátulról előre, melyekről fogalmunk nem lehet.

– Miféle egykedvűséget tenyésztek itt magamban? – dünnyögte Emil ültében kiegyenesedve, miközben tekintetét a függöny rombuszainak az egyikébe fúrta, mintha a tekintet bizalmas nyalábjába kapaszkodva húzná ki magát. Akkor a lemeztelenített egyedüllét sarkosan különváló ízének hatására az ablakból látszó bárányfelhők megszámlálhatatlannak tűnő pamacsai meg a függöny egyforma rombuszmintái fölfedték előtte az örök ismétlődésben rejlő csökönyös különbözőségeket, az azonosságban fölsejlő másságot. A magány oszthatatlansága, a mértékek egyezményessége és az órainga megbicsakló üteme segítették ebben, és már-már egy békülékeny színeváltozás burkaiban érezte tagjait könnyen lebegni, melyben az ember végre megtalálja önmagát, és az ízek egyediségét meghatározó molekulák imbolygásai mögül kilesve, a lehető legmodernebb pillanat örömével mondhatja, mekkora szerencse, kedves uram, asszonyom, hölgyem, hogy ön ön, én meg én vagyok!

Letörölve homlokáról a magány oly heves töprengéseinek verítékét, pár másodperc hosszáig megszédítő sötétséget látott, amelyben olykor mindnyájan elrévedünk, és ami semmiképp sem lehet más, mint az emberi élet bármely megnyugtató magyarázaton túl is kétséges és titokzatos végességében rejlő remény feneketlensége, minek kútjába lenézve nem láthatunk semmit, és mégis, éppen ez a jobb híján semminek nevezett akármi horzsolja föl a mulandóság csüngő hasú alkatát, és ami ennek a semminek a hívására válaszol, az fog visszatartani attól, hogy a kávát elengedve, valami szédült inogáshoz varrt lendülettel, magunkat a mélybe alázuhanni hagyjuk. Ekkor, házi ruhás természetességgel képzelte magát az intelligens faj, meg az Amerikába kitántorgott marslakók közé ékelt elméleti szakembernek, aki a végtelen ismétlődésből egy matematikai zsonglőrködéssel, talán egy zéróval megejtett szorzás vagy önmagával történő osztás során épp a végtelent ejti ki, mint szükségtelen vagy, horribile dictu, elégtelen tényezőt. Aki szerzett némi jártasságot a deriválásban meg az integrálszámításban, az rögtön ráérez ennek fölszabadító örömére.

Így ismert legújabb önmagára. Tökéletes pillanat, gondolta. Mint amikor csúcspontján lendül át a virág. Megsejtette, azzal a sejtéssel, ami előbb kissé eltávolodik az embertől, majd bizonytalan fellegjárással, de annál meggyőzőbb és élesebb cáfolhatatlansággal válik eggyé a tudás gyámoltalan szövetével, hogy hány év, hány hónap és hány nap van még hátra az életéből.

Fölállt, a faliórára nézett, majd közelebb sétált az ablakhoz. Általában ez idő tájt érkezett Tóni, Hónig meg Vilma. Megélt örömök és keservek borait, söreit nyitogatják nemsokára, a nap kisüt vagy elborul, majd lemegy a domb elköszönő oldalán. Már látta is a két férfit az úton fölfelé baktatni, de Vilma nem volt velük. Halk kopogás után beléptek, és otthonos mozdulatokkal helyezkedtek el a dívány melletti karosszékeken, melyek még őrizték testük lenyomatát. Emil ezalatt poharakat és teli üvegeket tett az asztalra, majd leült ő is. Ilyen alkalmakkor Flerimó a ház valamelyik távoli szegletébe húzódott, és a teljes érdektelenség kényelmes tudatában aludta át a nap hátralevő részét.

– Vilma?

– Köti a kereket – válaszolta Hónig, és maga elé tette az egyik poharat, majd ritkuló vörös hajába törölte a frissen elmosott pohártól nedves kezét.

– Add csak azt a telefont – szólt Emil kissé ingerülten, és megkereste Vilma számát.

– Szia, Vilma! Kötöd a kereket?

– Megjött az uram.

– Hozzad őt is.

– Nem az a fajta.

– S akkor mit csinálsz?

– Szenvedek.

– Tudnál itt is.

– Csendben szenvedek.

– Az más. Gucuné üdvözöl! – mondta, majd ledobta a telefont az asztalra, és kinyitott három sört meg egy bort.

– Töltsetek magatoknak. Aztán tudjátok, hol tartom a ládákat – kicsit elmélázott, mielőtt töltött volna magának. – Hát, így nő nélkül valamivel ocsmányabbak leszünk – mondta szótagonként fújva ki a levegőt.

– Csak az előtt szégyelled magad, akitől remélsz valamit. Mégis mit remélsz? Ebben a korban… – legyintett Bokor Tóni Wirtschafter, és egy hajtásra kiitta a sörét.

– Né, mit találtunk az úton – egy elsárgult újságfoszlányt dobott az asztalra.

– Mit ír?

– Mit tudom én… Gondolom, olyasmit, amit már réges-régen tudunk.

– Akkor minek vetted föl?

– Mert ott hevert az úton, a sárban.

– Akkor minek dobtad az asztalra?

– Látom, hiányzik Vilma. Bár itt lenne… Simogathatnád a térdét… – csóválta meg a fejét Bokor Tóni Wirtschafter, és a körmeit nézegetve próbálta elkerülni a piszkálódás fölösleges köreit.

– Egészségetekre! A haját simogattam.

Hónig eddig csöndben szürcsölgette a bort, a sört kerülte, mert attól rögtön elálmosodott, most az asztalra dobott fecnit betűzgette, közben némán mozgatta a száját.

– Milyen érdekes! – kiáltott föl Hónig nevetve, és eltolta magától a papírdarabot. – Figyeljetek csak, azt írja…

– Hagyd a francba – legyintett Emil, fölkapta a papírt, összegyűrte, majd a sarokba hajította –, már tudjuk!

– Igen, igen, de itt azt írja…

– Füstszagot érzek – szólalt meg Tóni összeráncolt homlokkal. – Ti érzitek?

– Nem érzem. Te érzed?

– Nem érzem. Tóni érzi.

Fölálltak, az ablakhoz sétáltak. Észrevették, honnan a szag. A cserepek közül kékesszürke füst szivárgott, előbb halvány és ritkás foszlányokban, majd egyre sűrűbben, vastagabban, mintha parázs izzana mögöttük, aztán egy sehonnai szél elevenebb lökéseitől fölcsaptak a lángok, és már égett az egész tető, onnan terjedt tovább a tűz fölfelé, jobbra, balra és lefelé. A gerendák csupasz végeit nyaldosta, ropogás hallatszott meg cserepek puffanása a padlaton, majd lefutott a láng a közeli szilvafák ágaira, a kérgen, át a kerítésre, lécről lécre, és szívta magába éltető elemét a levegőből, úgy vándorolt lejjebb és lejjebb, mintha csak ellentartana a természetes rendnek, ami fölfelé küldené, de hát a láng is valamiféle bűnös vagy nem bűnös, de mégiscsak szabadsága az anyagnak, és most ezzel a szabadsággal visszaélve tépázta meg a másokét.

Úgy álltak hárman a percbe faragva, mint Laokoón, Apollón papja két fiával, a Vatikáni Múzeum rombuszmintás lapjain, és a döbbenet lángkígyói szorították torkuk némára. Emil holtsápadtan nézte a megállíthatatlanul terjedő tüzet, szomorúságánál, félelménél csodálkozása tűnt erősebbnek.

– Hát ez meg hogy lett? – szólalt meg végül.

– Nem tudom.

– Nem értem.

– Mit tehetünk?

– Semmit.

– Semmit?

– Semmit.

– Akkor fussunk!

– Fussunk?

– Fussunk!

Kiszaladtak az ajtón, le a dombon, ki az útra, és nyargalt valahol Flerimó is egy másik irányba, szaladtak sebesen, rohantak hátra se nézve, hallották, hogy valakik a nyomukban ügetnek, kemény botokkal ütik az utat, ahol az imént elhaladtak, és amikor Gucuné házához értek, látták, az öregasszony még mindig ott kötöget a sámlin abban a nagyon gyenge fényben, és suhantukban odakiabáltak neki is:

– Szaladjon, Gucuné, fusson, fusson, mert vége az életünknek!

– De hát miért ezen az úton futnak? Ahhoz ott a másik. Nem láttam ilyet, amióta élek! – legyintett bosszúsan az asszony, és nagyot rántott a fonalon.

A gomolyag elgurult, ki a kapun, át az úton, föl a dombra, le a völgybe, majd vissza ugyanígy, s látta Gucuné, amint egyre kisebb lesz, és kis farkincával egyszer csak vége lesz neki: egy sima, egy fordított – hadarta még búcsúképpen, azzal szedte magát, és futott ő is a többiek után.

‍