.svg)
A mai világban arra már egyetlen szót sem kellene vesztegetni, hogy az író külső okok miatt nem vagy csak nehezen tudja megírni a művet. Márai Sándor mondja, hogy aki boldog, az nem ír. A mi vidékünkön, nevezzük egyszerűen Erdélynek, szenzáció az, ha valaki megír egy könyvet. Ha jó könyvet ír, az duplán szenzáció. Meg az sem úgy van, hogy valaki leül, és ír, hogy azt ír, amit akar, és azt ír, amit tud. Nem a cenzúrával van a baj, hanem azzal, hogy az író, minden író pontosan tudja, hogy mit igen és mit nem. A gond a rés az igen és a nem között. Mindig van rés. Mindig szelel. Amikor Bretter György megírja, hogy Szilágyi István minden bizonnyal regényt írt, akkor mindkettőjüket a Szekuritáte nevű baráti társaság el kellett volna vigye. Kő hull apadó kútba. Nem vitte őket el, hagyta. Az nem igaz, hogy nincs még egy ekkora regény a magyar irodalomban. Már hogyne volna. Ez az egyik. Ha jól belegondolunk, ekkora szövegnek a szocialista Romániában nem volna szabad megszületnie. Ez a nyelv kontrollálhatatlan poétikája. Ha egy ilyet lehet írni, akárhányat lehet. Még ki sem találták az elméletírók, hogy csak a szöveg van, mert nem kellett kitalálni, a szöveg mindig is volt. Más paradigma, tudjuk. És nem is erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy mi Erdélyben, mi erdélyiek nem így, és nem erről. Minket nem az irodalomtörténet és nem a tudomány köt össze, meg nem is a hatalom, az elnyomás, meg nem a kényszer, ádehogy! Mi szoktunk találkozni, mi ugyanabból a világból vagyunk, mi jól vagyunk egymásal, mi vagyunk mi. Már annyira kicsi a történet, hogy az már szép. Ettől függetlenül Pistabácsi egy titán. Tízévenként odatett egy akkora szöveget, hogy na. Nem tudtál vele mit kezdeni. Mondták, hogy bivalyerős ember, nagy fizikai ereje van. Ennek az irodalomhoz, a mai tudásunk szerint, semmi köze. De ha az ő szövegeit olvasod, akkor tudjad, hogy van. Ez egy erős ember. Mai tudásunk és ízlésünk szerint nem szeretjük az erős embert. A gyengék igaza vigasztal. Az erő viszont lenyűgöz. Pistabácsi könyveivel nem lehet vitatkozni. Én az Agancsbozótot nem szerettem, és letettem, ez az én szabadságom. De aki megpróbált kihúzni belőle pár mondatot, és megoldotta, az ember a talpán vagy szerkesztő. A próza nem úgy van, hogy mondatok egymás után, ádehogy, mondatok vannak egymás mellett, alatt, közben, után, fölött és mindenütt, tér és idő, amit az író hoz létre. Nem boldog, hanem ír. Megvan az írásnak a maga boldogsága, az őrülete is megvan. Amikor nem ír, élni próbál. Írni könnyű, élni nehéz. Az írás nincs tekintettel az életre. Többnyire az élet sincs tekintettel az életre. A maradék megmaradásának törvénye. Utóvédharc zajlik mindig. Ezért hát most az elejére ugrom. Az első könyv, amit Szilágyi Istvántól olvastam, a Jámbor vadak című elbeszéléskötet volt. A címadó elbeszélésben a hős összepakol egy hátizsákba, és elindul a hegyek felé. Folyópartra ér, amelyen vasúti híd, amelyet fegyveresen őriznek, azon nem lehet átmenni. Van egy kifeszített sodrony, azon a hős, aki nyilván rám hasonlít, át tud mászni, a lázadónak legyen jó a kondija. Félúton, a víz fölött egy puskacső keresi meg. Én azt is tudom, hogy csehszlovák gyártmányú (vz. 98/24), és öt töltény jár a tárba. Azt is tudom, hogy az őr általában részeg vagy csak mogorva, mint akit örökre ottfelejtettek, talán már vonat sem jár. A závár hangját tisztán hozza el a folyó, a híd acélszerkezete olyan, mint egy rezgődoboz. Aztán egy kis csattanás. A tár üres. Tovább lehet mászni. Gyermekkorom vasúti hídján a részeges őr egy éjjel mind az öt töltényt kilőtte, ez volt a ő lázadása, ki is rúgták. Nálunk az élet és az irodalom gyakran összeér. Ez a történet.
Ha látok olykor kifeszített kötelet haragos folyó fölött, kedvem támad átkúszni rajta, és közben mindig rád gondolok, Pistabátyám.
