A Földanya szerelmese

Az újkeletű ember valamikor az ipari forradalom derekán száműzte életéből az idillt. Habár lelke mélyén sóvárog utána, mai élettervével és létberendezkedésével idillellenes. Mi az, amit megőriztünk belőle? Maradt-e még egy zsebkendőnyi hely, amire megpihenni vágyó szívünket lefektethetjük, vagy csupán a hajsza, a nyugtalan hely-keresés, a kilátás nélküli ki(fele)tekintés, a teremtett világ letarolása? Talán Corot az utolsó festő, aki még átélte a romlatlan idillt, és a maga teljességében ecsetvégre kapta a világban lakozás derűjét. Az impresszionisták már csak a cserepeit illesztgették, és harsány színek mázával takargatták a törésvonalakat. Utánuk a sóvárgók jöttek, akik mesterkélt fantazmagóriákkal próbáltak legfeljebb töredéknyit megidézni belőle. Manapság a festői idill ábrázolása számkivetett jelenség, valahol a bukolikus képzelmények és a szirupos turistagiccs között. Hiába vagyunk a betonbölcsők és LED-dadusok porontyai, néha mégis érezni szeretnénk az anyaföld illatát, az avar színes ropogását, a serkenő fű virulását, a mohák cirógatását, a folyton újjászülető szerves világ befogadó ölelését. Ezúttal el sem kell utazzunk értük messzi vidékekre, elég belépnünk Andrei Ispas tájképeibe.

Örökérvényű tájak ezek. Nem valamely topográfiailag meghatározott helyszínek ábrái, mégis hely-teremtő tájlátások, általos tájékok megidézése. Nem egy megálmodott vagy újraszerkesztett természetet tár elénk, sem egy monokuláris fotográfia kimerevített pillanatképét dokumentálja lenolajjal. Eme könnyűvérű, divatos eljárások helyett, ő az emlékezetéből kibontott tájakba hívogat, ahogy a klasszikus kínai festők is teszik. Tájfestményein a növényi tenyészet nem az elveszejtett Éden bujaságát idézi meg nosztalgikus színekkel, sem egy hajdanvolt eszményi aranykor réveteg emlékét. Képeit átjárja egy halovány idill rezignált sugalma. Nem naturalista. Nem mámorosodik meg a természet felderítésén. Habár emlékezetből fest, mégis valóságszemlélő. Szenvedélymentes, illúziótlan. Számára a természet nem fantáziaszülemény, nem hazug kelepce, melybe a kiégett posztmodern ember vágyódik, sem a rideg lencsék lucidan rögzített trófeája.

Habár festői nyelvezete prózai, vásznairól sugárzik a romantikusok elfojtott szenvedélye, Constable lappangó panteizmusa, a derű iránti rajongása. Emellett vaskos pasztáját átitatja még Andreescu keresetlen, szűkszavú méltósága, komolysága, józan látása, a földpátok súlyos színvilága, a rög lélegzete, anyai melegsége. Mivel Ispas is a Földanya szerelmese. Minden látóhatárán és minden fájának tövében eme szunnyadó lélek lakozik, amibe megszelídült tekintetünkkel mi lehelünk életet. Az ég és a föld találkozását, bűvös érintését rögzíti. Képein, ha van lét-esemény, az a látóhatáron történik. Nem irtja a világ titkait, de nem is szaporítja őket. Megelégszik a napvilág nyújtotta csodákkal, amit a belakható természet nyújtani tud. A valódi idill nem valami örökös napsütötte folyóparti tündértanya, nem egy geil képeslap-atoll, hanem a még leigázatlan, de művelés alá vont természet, ami őserőktől duzzadó, titkokkal átszőtt, első pillantásra túl ismerős, hétköznapi táj, ami valójában egy elíziumi berek, a mennyország egy sarka; „Plájnak lábjánál, Égi kapunál”.

A sztoikus bölcsek meglátását követve, Ispas úgy véli, a természetben mindenütt fellelhető a gondviselés jele. Átjárja ama titokzatos „világlélek”; ez lenne a világ mélyén rejtőzködő „tüzes őselem”. Hangoltságunk nyomán ennek szikrája akkor is fellángolhat bennünk, ha a természetet szemléljük. Így az ember teremtő tekintetével, tudati állapotával fel is emelheti, de el is veszejtheti a természetet. Az idill végül is bennünk kell újra megszülessen, tekintetünk, hozzáállásunk által, elcsöndesített szemlélődésünk nyomán, teljes mivoltunk éberségével. Ispas bármely táj-felvétele méltán lehet ennek a katalizátora, mivel ő a sztoikus idill festője.

Andrei Ispas: Despre loc și depărtări (A helyről és a messzeségekről). Relicvar Galéria, Kolozsvár, 2021.

‍