A fiú, amint írja önmagát

Egyetlen nap történései, melyeket az emlékezés tágít végtelenre, egyetlen elképzelt, a víztől elzárt erdélyi faluban, Medárdon. Nagyon leegyszerűsítve erről szól Láng Zsolt új regénye, amelynek címe játszik az olvasóval, részben félrevezeti azzal, hogy mesét ígér, a valóságtól elrugaszkodott történetet, amelynek olvasása közben akadálytalanul működtetheti a mesékkel kapcsolatos prekoncepcióit, másrészt vezeti is: látni engedi a párhuzamokat, például Bernard Mandeville A méhek meséje című bölcseleti munkáját. Olvasni könnyű és élvezetes, értelmezni viszont nehéz a kötetet a különféle explicit vagy rejtett kulturális referenciák figyelembevétele nélkül. Különösen azért, mert a kiindulópont egy 2012-es, a Francia-Alpokban történt gyilkosság, melynek sem elkövetőjét, sem pedig motivációját nem ismerjük. Legalábbis a mi valóságunkban, a regény természetesen magyarázatot ad rá. A feltételezés tehát az, hogy a fikció képes arra, hogy megteremtsen egyfajta valóságot, hogy szavakból új világot építsen, amiben nyomokban felismerhető az olvasó saját, valóságos világa is. Mindezek alapján nem csupán az ambivalens apa-fiú viszony révén kötődik ez a regény az öt évvel korábbi Bolyai című munkához, hanem a valósághoz való viszonyában is, miután mindvégig nyugtalanítóan függőben hagyja a kérdést, kinek a valóságtapasztalatát olvassuk, kinek a látásmódjával azonosulunk ebben a szövegben, vannak-e párhuzamos világok, vagy képesek vagyunk-e megváltozni, ha változik körülöttünk a tér. Abban, hogy miként tekintünk az irodalom–valóság–történet viszonyára, egyrészt az irodalmi utalásrendszer segít, másrészt a méhek társadalmának vissza-visszatérő, a legapróbb részleteket is komolyan vevő bemutatása.

A könyv címét analógiásan ráolvashatjuk a már említett Bernard (ez pedig a nevét többször változtató Zsombor–Étienne keresztneve is lesz) Mandeville 18. század elején megjelent bölcseleti munkájára. Az iróniát szatírába is változtató szöveg vitaszituációban keletkezett, amikor arról kellett gondolkodni, hogy a jól működő társadalmi rendszereknek szükségük van-e az erkölcsre, amit akkoriban megpróbáltak leválasztani a vallásról. Ha a méhek társadalmában mindenki ellátja a funkciójából eredő feladatokat, akkor nem lesz lényeges, hogy morális értelemben időnként bűnt követnek el, hiszen az szükséges az egész rendszer működéséhez. A regényben egy olyan falu képe bontakozik ki, ahol az emberek összhangban élnek a természettel, és bár történnek bűnök, ezeket a falu működési mechanizmusa elfedi, ebben a struktúrában a falu minden lakójának jelenléte szükségszerű, minden idegent befogadnak, és megtalálják számára a mind önmaga, mind pedig a hely számára fontos feladatot. Ilyen értelemben a kommunikáció akkor is működik köztük, ha egymás nyelvét nem is mindig értik, az pedig, hogy a kommunikáció elméletéből doktorált főszereplő, André Tavasz Sziditől cigányul tanul, inkább a rejtett összefüggések feltárása iránti vágyát jelzi, nem pedig azt, hogy enélkül a falu népével nem értenék meg egymást.

André fia, a Párizsban született Zsombor, aki miután megtudja, hogy az anyja nem halt meg, ahogyan az apja állította, hanem otthagyva őket lelépett Amerikába, nevet változtat, így a regény bizonyos pontjain Étienne Chaix, máskor pedig Bernard alteregóban bukkan fel. A regény tulajdonképpen az ő története, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy az ő történetei. Bolíviában a holland származású Gudival a méhemberek nyomába erednek. „A méhemberek egy tőlünk eltérő tudatformával rendelkeznek. A jelenben élnek, az örök jelenben, ezért maradnak fent. Nincsenek benne a történetükben. (…) Ez azt jelenti, hogy nem kötődnek sem a múlthoz, sem a jövőhöz. Nincs bennük sem félelem, sem harag, nem rettegnek és nem gyűlölködnek.” Zsombor elképzelhetetlennek tartja egy ilyen társadalom létét, a szöveg pedig azt jelzi, hogy az ő igyekezete folyton arra irányul, hogy beleírja/beleképzelje magát a saját valóságába. Vagyis létrehozza a saját történetét, mert a története, a múltja nélkül érző emberi mivolta is megkérdőjeleződhet. A regény tehát Zsombor önépítéseként is olvasható, az átváltozásokra ad magyarázatot. Ehhez Láng Zsolt a szereplő olvasmányait hívja segítségül: Ovidius arra tanítja meg, hogy az átváltozásokat mindig szenvedés előzi meg, csak valami nagy fizikai vagy lelki fájdalom hatására következhet ez be, Pascal pedig nyelvet ad neki az önteremtéshez, de a világlátáshoz is: „A Pascallal sokat vitázó Descartes a bősz kinyilatkoztatásaival lemerevíti a nyelvet, amely így képtelen párbeszédre lépni a világgal, Pascal nyelve a társkeresés örök gesztusaival szólít meg” – gondolja Zsombor/Étienne, és mintha már ebben az ellentétezésben is jelen lenne az apa-fiú viszony, az apához a merevséget, a fiúhoz a végtelen harmóniája iránti nyitottságot rendelve. Mert a pascali világlátás nemcsak a véletlenek történetalakító funkcióját hozza játékba, hanem a fenségképzetet is megidézi, és így az ehhez való vonzódás lesz Étienne személyiségének az egyik legfontosabb összetevője: „De leginkább maga a nyugalom, az öröklétet hirdető szépség volt annyira felkavaró. Az a megfejthetetlen harmónia, amely összekapcsolta a táj részleteit, és elénk tárt valami megnevezhetetlent…” Ha ezt valaki nem érzékeli, attól a szereplő dühös lesz, repedést érzékel a saját valóságának burkán. Ilyen valóságrepedések többször is előfordulnak a szövegben, amelyek talán ijesztően hatnak a szereplő számára, de mindig talál rájuk megnyugtató magyarázatot: „Mi van?, kérdezem, holott látok mindent. Előttem van. Szimultán látom az eseményeket és hallom a szavakat. Ugyanabban a pillanatban érzem az ottani szagokat, és érzem azt az ecetes erőtlenséget, ami elönt. Ismét megrepedt a valóság. A résen iszonytató események törtek be a jelenbe. Pascal az ijedtségtől eszméletét vesztette, és tizenöt napig kómában feküdt. Amikor magához tért, látomása támadt, ami életét új irányba fordította.” Zsombor egyik fő jellemvonása lesz, hogy egyrészt ő maga is képes szavak által új valóságokat teremteni, amit aztán vissza is tud vonni (például az apával közös elképzelt vacsora), másrészt a többi szereplő által elmesélt történetekbe is képes belehelyezkedni, például a Gudi gyilkosságleírásába: „Annyira hitelesen adta elő, hogy még az előkelősködő felföldi földbirtokosok makogó magánhangzóit is utánozta. Magam előtt láttam a gyomorban kotorászó férfit. Az én tekintetemmel találkozott az övé. A hajszálereket is láttam a szemében, láttam nedves ujjai közt a kékesen csillogó követ. A halántékán kidudorodott egy ér, szaporán lüktetett, a homlokán kivörösödő folt szinte sistergett. Élesen láttam mindent. Mert velem történt mindez.” De a Medárd nevű falu lakóit is kivétel nélkül felismeri Amara történetei alapján, pedig elismeri, hogy a szereplők Amara által megrajzolt furcsaságai egytől egyig hazugságok voltak. Ezeket a valóságtévesztéseket vagy akár látomásokat utólag képes reflexíven kezelni („Miben hibáztam? Képtelen vagyok szembenézni a realitásokkal? Történik valami körülöttem, beszippant, aztán kiköp máshol, és egy másik történetben találok magamra.”), de amíg a történetben vagyunk mi, olvasók, nem mindig tudjuk eldönteni, hogy az a valóság megtörténik, valaki meséli neki, vagy pedig beleképzeli magát a történésbe. Ez leginkább a gyilkossági jelenetnél válhat problémássá az olvasó számára, aki – a krimi műfaji kódja felől közelítve – szeretné megtudni, ki a gyilkos. Zsombor megmenekülő szemtanúként határozza meg saját jelenlétét ebben a szituációban, de tudatosítja, hogy abban a rettegéstől dominált időszakaszban még a fizika törvényei is megváltoztak, és a tőle távol levők reakcióját is egészen közeliként látta. Látta, hogyan halnak meg az áldozatok: „Mintha kukkert illesztettem volna a szemem elé, annyira jól láttam a férfi arcán a rettegés rángatózó hullámait. Láttam az egész autót betöltő, szökőárrá erősödő rettegést. Már nem is rettegés, hanem néma beletörődés, történjen végre meg.” Miután korábban több jelenetben is látta magát különböző szerepekben, mennyire tudunk hinni ennek a jelenetnek csupán egyetlen kifutási lehetőségében? Vajon Étienne egy másik pillanatban nem másképp hozná-e létre ezt a történetet? Ezek a kérdések a történetek lezárhatóságára irányulnak, vagy annak lehetetlenségét jelzik, hogy egy eseménysor mindenki számára megnyugtató magyarázatot nyerjen. Másfelől a valóságtükröződések problémájára is ráirányítják a figyelmet. A hetekig tartó esőben Zsombor még a víztől körülvett falunak is egy, a társadalomtól elzárt házában tartózkodik – elvileg ott írja apja jegyzeteiből kettejük történetét, miközben folyamatosan önreflexív gesztusokkal tekint a külvilágba: „Amikor a sötét esőfelhők egészen mélyre ereszkednek, az ablak maga is tükörként viselkedik. Nézek ki, közben látom magamat is, ettől elönt egyfajta végtelenségérzet. Ez annyira delejező, hogy egyszer csak megmozdul a lábam, felemelkedem, és görnyedt háttal elindulok az ablak felé. Érzékelem a mozgást, ugyanakkor az érzékszerveim arról értesítenek, hogy továbbra is egy helyben ülök. Mi ez? Ismét felhasadt a díszlet, és előlépett egy másik, nyugtalanító valóság?” Az a történet, amit megalkot, saját szenvedéstörténete, saját pokla, a pokol őreként pedig az apát, André Tavaszt építi fel. Kettejük konfliktusában mindenben az apát hibáztatja, ennek megfelelően igyekszik negatív figuraként ábrázolni, önmaga teljes ellentéteként. Ezt a munkát talán nehezíti az emlékeiből feltörő gyerekkori kérdezz-felelek játék: „André értem jött, fölfelé caplatva a lépcsőkön neki is feltettem a kérdést, mi lenne, ha tárgy lenne? Morcos volt, mint mindig, ennek ellenére meglepően készségesen válaszolt: tükör. Óvatosan haladok, nehogy összetörjem. Szedegethetném a szilánkokat.” A szövegrészlet, mintha azt jelezné, hogy a fiú ezt a választ elfogadja és tükörként írja meg az apát, ilyenformán nem csupán névvel nevezett alteregói lépnek színre a történetben, hanem az apa is alteregóvá válik, ahogyan egyébként Amara mindig is sejtette. Az önteremtés soha nem jöhet létre mítosz nélkül, ezt már a falusiak és az ő létmódjuk tanítja Andrénak vagy Zsombornak. A szenvedélyek sem mellékes tényezői az emberi történeteknek, Mandeville szerint a szenvedélyek harmóniába rendeződése is fontos. Az már az olvasó izgalmas feladata, hogy ezt a harmóniába rendeződést megtalálja a regényvilágban.

‍

Láng Zsolt: Az emberek meséje. Jelenkor, Budapest, 2024. 

‍