A „finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság” írója

Kemény János pályakezdése és utóélete

1. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény János-hagyaték palliumait forgatva 2022 júliusában erre a kézírásos feljegyzésre bukkantam:

„Amikor 1944-ben az SS-ek a várkapura kifüggesztett rekvirálásmentességet igazoló honvédparancsnoksági rendeletre fittyet hányva anyámat, feleségemet, gyermekeimet, két idős nénikémet Marosvécs azonnali elhagyására szólították fel, annyi idejük sem volt, hogy bár kép- és szoborgyűjteményünk egy-két darabját szakszerűen pakolva valahogyan beszorítsák a gépkocsi valamelyik sarkába…”¹

Minthogy Kemény János 1941 májusától a Hunyadi téri Nemzeti Színház főigazgatója volt, alkalmazkodnia kellett Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter utasításához, aki a front közeledtével elrendelte a társulat és a színház anyagi javainak áttelepítését Budapestre.²

A háború végén Kemény Jánosné szembesült elsőként a marosvécsi állapotokkal. Arról értesítette Molter Károlyékat, hogy a vár teljesen lakhatatlan.³ A gyerekekkel beköltözött a gazdasági intéző üresen álló házába, idős hozzátartozói is odatelepedtek. A kastélyból a németek és az oroszok mindent kirámoltak. A könyvtárat is. Heine versei összetépve hevertek a földön, a mészáros (Creciu) antik kötetekbe csomagolta a húst.⁴

Kemény János csak nyár elejére ért haza, miután megindult a forgalom Erdélybe. „Nagyon kevés bútorunk van, egy szobában lakunk mindnyájan – írja Molternek –, de az ablakok egy része be van már üvegezve.”⁵ Ráadásul purifikációs bizottság elé kell állnia, földügyei okán tárgyalásokra kell járnia, egy ilyen alkalommal robotra is kényszerítették Szászrégenben.⁶

A leginkább azt fájlalta – ezt már a hagyatékában őrzött 1969-es feljegyzései között olvasom –, hogy könyvtárával együtt megsemmisültek kéziratai, nyoma veszett levelezésének. Ezért aztán mielőtt önéletrajzi regényének a megírásához fogott volna, emlékezetfrissítő adatgyűjtésbe kezdett. Már csak azért sem támaszkodhatott pusztán az emlékezetére – adja tudtára utókorának –, mert az ő irodalmi kapcsolatai nem az első marosvécsi Helikon-találkozóval (1926) kezdődtek, hanem jóval előbb, a középiskolás korában megjelent Költeményekkel (1918).

2. Az emlékezetfrissítésben szerkesztőségi munkatársa, Marosi Ildikó volt a legnagyobb segítségére. Együtt interjúvolták meg Kőmíves Nagy Lajost és Neményi Lilit a két világháború közötti kolozsvári színjátszás kulcseseményeiről, Molter Károlyné ugyancsak segítségére volt a letűnt korok embereinek a felidézésében. Mielőtt megnyugtató búcsút vehetett volna a Kolozsvári Református Kollégiumtól meg a Farkas utcától, két napon át faggatta Jancsó Béla öccsét, Jancsó Elemér professzort. Az erdőmérnöki diákévek eseményeinek a felidézéséhez kétszer is megfordult Bécsben. Adatrögzítéseihez és friss benyomásainak a megörökítésére egyébként magnetofont használt. Ezek szövegét leánya, Nagy Pálné Kemény Zsuzsa gépelte le.⁷

A Marosi Ildikó által készített utolsó beszélgetésből tudjuk, hogy Kemény János eleve három- vagy négykötetesre tervezte önéletírását. A Kakukkfiókákat követően a másodiknak az Aprószentek címet szánta, a harmadik kötetbe akarta sűríteni a házassága időpontjától gyűjtött élet-, illetve irodalmi tapasztalatait: a helikoni korszakot; a színházzal kapcsolatos emlékeit; a második világháború alatti és utáni éveket. A második kötetet épp csak elkezdte: epizódokat idézett fel a Remény és az Előre izgalmas történetéből, a Tizenegyek korszakos mozgalmából. Sajnos még a Kakukkfiókák megjelenését sem érhette meg. Írói indulásának a feltárása pedig halála óta várat magára. Egyedül a Tizenegyek mozgalmát tartja számon az irodalomtörténet, annak köszönhetően, hogy a Kriterion hasonmás kiadásban megjelentette a fiatal írók 1923-as antológiáját – mikrofilológiai adatfeltárást nyújtó „ikerkötetet” társítva hozzá.

3. A Kemény János nevéhez szorosan tapadó helikoni szellemi erőtérnek máig élő története van, konferenciák és újabb kiadványok emlékeztetnek a jelentőségére, de magának az író Kemény Jánosnak a „jelenidejűségére” elvétve találunk utalást. Mintha csak egy név lenne a mai irodalomtörténeti szintézisekben. Úgy tűnik, hogy az általa életre hívott irodalomtörténeti korszak elfödte saját szépírói teljesítményének értéktelítettségét. Pedig a börtönből szabaduló Páskándi Géza épp Kemény írásművészetében fedezte fel, hogy a szocreál korszakban is lehetett érvényes irodalmat teremteni, ha az íróban működött a tehetség korokon felülemelő életelixírje.

Meggondolkoztató, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékát előttem eddig csupán egyetlen irodalomtörténész tekintette át. Ő sem konkrét kutatási szándékkal – tájékozódás végett csupán. Miközben a palliumokat lapozgattam, arra gondoltam: Erdélyben két magyar színészképző intézet működik; az egyik Marosvásárhelyen, a másik Kolozsváron. Hallgatóiknak aligha lehetett alkalmuk megismerni Kemény János színházelméleti és -történeti tanulmányait, ha még mindig a kézírásos hagyaték őrzi 1945-ös kezdeményezését. Az 1945 júniusában kidolgozott Javaslat egy intézményes és állandó székelyföldi színház megvalósítására című indítványából tudom, hogy ő dolgozta ki a színház költségvetését, ő írta meg a Székely Színház születésének igaz történetét, ő tárta fel az intézmény és a román drámaírók kapcsolatát, ismeretlen adatokkal bővítette a kolozsvári színház történetét. Színházi műfajokról értekezett akkor, amikor Erdélyben nem volt ezeknek szaktekintélye, 1961 januárjában pedig Kié a színház? címmel tartott előadást Marosvásárhelyen. Mindez nem véletlenül történt ekképpen. Hiszen szépapja, Káli Nagy Lázár volt a kolozsvári magyar kőszínház első igazgatója. És abban az alsó­járai udvarházban nevelkedett, amelynek Káli ágon a nagyanyja volt az örököse.

4. Tizedik születésnapján íratták be a Kolozsvári Református Kollégiumba, 1913. szeptember 1-jén. Szálláshelye Nagy Jenő magyar–német–latin szakos tanárnál volt a Farkas utca 17. szám alatt – a kollégiummal átellenben. Ugyancsak Nagy Jenőnél lakott és kosztozott osztálytársa, a Marosújváron született Jancsó Béla is.

Az 1545-ben alapított Kolozsvári Református Kollégium a 19. század végén és a 20. század elején a virágkorát élte. Amihez nagymértékben hozzájárult az 1872-től működő kolozsvári egyetem szellemi kisugárzása. László Dezső szerint ez egyenesen rákényszerítette a kollégiumot „a történelmi gyökerű, egészséges modernségre”, következésképpen arra, hogy „a haladó modernség” alkalmazásában a többi kollégium élén járjon.⁸ Az első világháború kitörése azonban megakasztotta ezt a folyamatot. Sorra jöttek a katonai behívók.

Az oktatás folyamatossága érdekében fel kellett emelni a szolgálatban maradott tanárok óraszámát. Ám ez sem bizonyult elégségesnek. „A kollégium szerencséjére – írja az 1870 és 1948 közötti éveket áttekintő munkájában Gede Csongor kolozsmonostori református lelkész – az 1914/15-ös tanév megkezdése előtt számos kolozsvári egyetemi tanár jelentkezett, hogy készek voltak ingyenes órákat tartani a hadba vonult tanárok óráinak pótlására. Így Márki Sándor, a kolozsvári egyetem rektora, Buday Árpád egyetemi magántanár – Buday György világhírű grafikus édesapja – és sokan mások.”⁹

Jancsó Elemér 1916 szeptemberében került a kollégiumba. Hogy milyen volt a diákélet, arról tőle maradtak feljegyzések: „Tanáraink egy része a fronton lévén, 60–70 tanuló volt egy osztályban. Helyiség és tanár hiá­nyában az osztályok megosztására gondolni sem lehetett. Egy évben mindössze kétszer-háromszor feleltünk, és dolgozatírás is ritkán volt. De a hiá­nyokat és nehézségeket a kollégium őszülő derék igazgatója, a mindnyájunktól szeretett Kovács Dezső igyekezett a körülményekhez képest megol­dani. Áldott jó tanáraink – Kovács Ferenc, Seprődi János, Tárkányi György, Tompa Arthúr, Tavaszy Sándor, dr. Illés Gyula, Brüll Emánuel – szintén min­dent megtettek a mi emberi és magyar jellemünk kiképzésében.”¹⁰

Az ember- és jellemformálásban nagy szerepet játszott a jövőformáló akaratot megjelenítő – hatóságilag engedélyezett –nyomtatott diáklap, a Remény. Minthogy a kezdeményezés a végzős osztályban – évtizedek egyik legjobb évjáratában – született meg, később is a „Remény osztálya”-ként emlegették az akkori diákközösséget.¹¹ Hantos Gyula, Jancsó Béla, Jancsó Miklós, Klärman Manó, Róth István, Schwartz György, Szá­decz­ky Elemér nyolcadikos tanulók alkották az igényes – irodalmi és tudományos – folyóirat szerkesztőbizottságát.

Az 1918 utáni erdélyi magyar irodalom kezdeteinek kutatóját ma ugyancsak meglepi, hogy kiváló felkészültségük ellenére valamennyien magánúton érettségiztek. Jancsó Miklós, Klärman Manó, Róth István Désen; Hantos Gyula, Jancsó Béla a Kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban. Kemény János – egészen más okból – az Unitárius Főgimnáziumban.

A két szálon futó esemény hátterében az őszirózsás forradalom erdélyi eseményei állnak. Kemény János ugyanis 1918 őszén néhány társával együtt beállt polgárőrnek. Minden bizonnyal az késztette erre, hogy Alsójárában addigra átélte a polgári forradalom zűrzavaros, önkényeskedő, fegyverhasználattól sem mentes napjait. Mi több: nagyapja, Kemény Ödön jó emberei mentették meg az életét.¹² Miután bemenekültek Kolozsvárra, nappal tanult, éjszaka „a lakosság békés ál­mára” vigyázott. Ezt látta helyénvalónak. Bízott abban, hogy majd magánvizsgát tehet. A halála után megjelent Búcsú a Farkas utcától című önéletírás-részletből tudjuk: Kemény János élete végéig magában hordozta a sebét annak, hogy az alma materben is „kakukkfiókává” alázták. Az történt, hogy a Református Kollégium tantestületének többsége nem szavazta meg Kemény János engedélykérését. Hajthatatlanok voltak – írta visszatekintésében –,¹³  mert ki akartak „gyomlálni a fiatalság (és a felnőttek) emlékezetéből mindent, ami az őszirózsás forradalomra” emlékeztetett.

Szállásadó tanára azt tanácsolta neki, hogy használja ki a kollégiumok közötti versengést, és menjen át az unitáriusokhoz. Ezzel magyarázható, hogy a „Remény osztálya” 1919-ben élénk kapcsolatot ápolt a Kriza János Önképzőkörrel, illetve annak ugyancsak Remény című folyóiratával. Pontosan fogalmazott Jancsó Béla 1935-ben: „az unitáriusok akkori elnöke a Helikon gazdája: Kemény János” volt.¹⁴ Ennek előzménye, hogy Balázs Ferenc az 1918/19-es tanévben ismét rendes tanulóvá vált. Miután önképzőköri elnökké választották, jótékony változásokat indított be: a zenekultúra felkarolását, a népi kultúra értékeinek tudatosítását, a modern líra – Ady, Babits, Kosztolányi, Balázs Béla – kolozsvári szállásteremtését.¹⁵ Balázs Ferenc 1919 őszén bekerült az Unitárius Teológiára, ezt követően Kemény Jánosra hárult a szellemi építkezések folytatása.¹⁶

A rövid ideig tartó Remény-telenség után, 1922 januárjában megszületett az első nemzedéki kiállást megtestesítő folyóirat, az Előre, melyet Kemény János kezdeményezett. A szerkesztés Balázs Ferenc teológiai szobájában zajlott, a levelezést Ferencz József unitárius püspök unokája, az irodalmi érdeklődésű Végh József intézte. Miután az első számot kézbe vette, maga a püspök is a „merész vállalkozás” támogatására buzdított. Egyrészt azért, hogy a fiatalok ne veszítsék el munkakedvüket, másrészt azzal a reménykedéssel, hogy „ki tudja, melyikben minő költő vagy regényíró kezdi szárnyait bontogatni”.

Az Előre mindössze kilenc számot ért meg 1922 első felében. Fiatal íróknak akart fórumot teremteni – fejtette ki élete végén Kemény János a Marosi Ildikóval folytatott utolsó beszélgetésében –, hogy felrázzák a háborús évek sokkját kiheverni nem tudó irodalmi közéletet.¹⁷ A romániai magyarság hivatalos vezetői abban az időben Szabolcska Mihályban és a többi Petőfi-epigonban látták a „megbízható, családias, nemzetnevelő és erkölcsnemesítő irodalom” képviselőit – olvasható a hagyatékában őrzött egyik fogalmazványvázlatban. Azt hirdették, hogy aki Adyt, Kosztolányit, Karinthyt, Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, a Nyugat című folyóirat köré csoportosuló írógárdát vallja a magyar irodalom igazi képviselőjének, az „destruktív, erkölcstelen, nemzetáruló”.

Még két tanulságot sugall az Előre története. A folyóirat eleve reklámbevételekre alapozta működését. Nem az érdeklődés hiánya okozta korai „bukását”, hanem a pénzforrások váratlan megcsappanása. Ami összefügg a magyar pénzintézeteket sújtó román bankpolitikával.

Az átmeneti tanácstalanság után Balázs Ferenc hamar feltalálta magát: antológiát kell kiadni!¹⁸ Olyant, amelyik valóra válthatja az Előrében meghirdetett nemzedéki programot. Ez volt az 1923-ban megjelent Tizenegyek.

5. Kemény János 1921 őszén iratkozott be a bécsi Hochschule für Bodenkultur egyetem erdőmérnöki karára. Ami nem magyarázható csupán azzal, hogy nagyapja szűkös anyagi viszonyai eleve gyakorlatias életpályát indokoltak. Hiszen már kisdiák korától értésére adták, hogy „másodfokú várományosa” a Kemény János erdélyi fejedelemtől nemzedékről nemzedékre öröklődött várkastélynak és erdőbirtoknak. Ám amikor Balázs Ferenccel élére áll az útkereső fiatal író- és művésznemzedéknek, még nem számíthatott erre az örökségre. „Kölcsönpénzen utaztam le Bécsből a birtok átvételére – írja 1949-es visszaemlékezésében, amiből bécsi nyomorgásaira is következtethetünk. – Az volt a szándékom, hogy a rám szállott vagyont a kultúra és a művelődés céljaira fogom fordítani.”
Bécsi éveiben¹⁹ kapcsolatba került az emigrációban élő magyar írókkal és művészekkel, aminek a hatása jól kimutatható az Előre közleményeiben. Név szerint Balázs Bélát és Kassák Lajost említi, akikkel 1945 után is tartotta a kapcsolatot. Annál is inkább, mivel hatásukra ismerte meg az expresszionizmust, a kubizmust, valamint „az izmusok sok irányzatát”. Láthatta az osztrák, a francia, az angol, a német, az orosz expresszionisták műveit. Picasso „kék korszakából” arra jött rá, hogy nem az irányzat a fontos, hanem a tehetség.²⁰

A Tizenegyek tizenegyedik évfordulóján kiderült: ha időközben abba is hagyta a versírást – nem hagyott fel az irodalomteremtéssel. Elégtételben így sem szűkölködött. Egy erdélyi fa­lusi magyar ember szeméből feléje ára­dó bizalmas tekintet, egy kemény pa­rasztkéznek barátságos szorítása – vallotta meg bajtársainak – többet ér számára minden egyéb elismerésnél.²¹ Nem volt alaptalan, amit Dsida a Tarka-barka strófákban megörökített: „Kérlek, János, ne neheztelj, / ha ideírom, amit egy szikár / vén székely mondott rád a faluvégen: / »Báró ugyan, de abbahagyta régen.«”

6. Neve: fogalom. Sorsa: balzaci. Domokos Géza summázta ekképpen a 65-öt töltött Kemény János pályaképét. Az Előre című országos napilap főszerkesztő-helyettese nem ábrándképeket kergetett 1968 őszén Bukarestben: „Ha elkészül a teljes Heli­kon-felmérés, ha birtokában le­szünk a kolozsvári és marosvásárhelyi színház tudományos ala­posságú monográfiájának, ha megírja valaki a vécsi kastély történetét a második világháború napjaiban, ha kiadásra kerülnek a ma még ismeretlen írói, színészi le­velek és naplók, a ma talán még meg sem született emlékiratok, majd akkor tudjuk meg, mit kö­szönhet a kultúra és a humánum Kemény Jánosnak.”²²

Olyan nagy horderejű volt ez a születésnapi köszöntő, amelyhez foghatónak Domokos pályáján csak az országépítő Kós Károlyról elhangzott házsongárdi beszéd bizonyult: jövőbe látó, távlatnyitó.²³ Kutatóintézethez méltó feladatot vizionált Domokos Géza 1968-ban. Meglehet, hogy a fentebb idézett sorok ösztönözték Kemény Jánost is visszatekintésének megírására.

Tíz esztendővel később, amikor Domokos Géza immár Kriterion-igazgatóként idézte Kemény János példáját, már a szerkesztőségében volt A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládájának kézirata.²⁴ A kötet a Romániai Magyar Írók sorozatban jelent meg, hét esztendővel Kemény János életművének a lezárulása után. Amikorra beláthatóvá volt az írói/emberi pályakép: „Voltak világos írói és társa­dalmi eszményei, körülvették szövet­ségesek, és szembeszegültek vele el­lenfelek, de ő megmaradt minden körülmények között – akkor is, amikor erdőbirtokos báró volt, és akkor is, amikor meszet talicskázott – józan, figyelmes író társnak, a mások igazságát is meg­érteni akaró kultúrembernek.”²⁵

Akik közelebbről ismerték Kemény Jánost, azok elsősorban em­beri tartását, jellemszilárdságát emelték ki. Azét a mecénásét, aki tetemes vagyona nagy részét „Széchenyi-módra” a kisebbségi kultúra intézményrendszerének az életben tartására fordította.²⁶ Úgy tűnik, hogy az írói tehetséggondozást felvállaló Kemény udvariasan maga elé engedte pártfogoltjait. Holott volt amire szerénynek lennie. Hiszen nemcsak az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, a Korunk, a Szép Szó, de a Nyugat is megbecsülően írt novelláiról és regényeiről. Miközben bizonyos előítéletekkel is szembe kellett néznie, amelyekre Tamási is utalt: „a szellem rendjében hatástalan, sőt néha gyanút virágzik” a főúri származás. Be kellett bizonyítania – önmaga előtt is! –, hogy nem csak az ősök jogán fogott tollat.²⁷

A tanulmányíróként ma sem eléggé méltányolt Molter Károly a „finom érzelmesség és férfias tárgyilagosság” művészi ábrázolását ünnepelte a „vonzó és mind nagyobbra hivatott” elbeszélőben: „ Íme, a jó író és a jó ember találko­zása – írta a Kokó és Szokratész kapcsán. – Kemény János e könyve után bátran vághat neki a magyar megírnivalók irdatlan erdejének: éles fejszével és nyílt férfilélekkel áll útja ígéretes elején.”²⁸

7. Nem kétséges, hogy az irodalomtörténeti szám­bavétel tárgya mindenekelőtt a művekben megtestesülő életmű. Kemény halála után Kántor Lajos vállalkozott arra, hogy végigolvassa a leírt élet­művet. És az irodalomtörténész objektivitásával azt állapította meg, hogy bár a „történeti (szocioló­giai) és esztétikai értékek te­kintetében bizonyára nem éri el az erdélyi arisztokrá­ciát belülről megmutató s a Martinovics-drámát író ­Bánffyét, […] erkölcsi jelentésé­ben vitathatatlanul felülmúl­ja azt”.²⁹

Alighanem „a jó író és a jó ember találko­zásában” rejlik az életmű-értelmezés nyitja. Azok a jelenetek ajándékoznak meg a nagy esztétikai pillanatok varázsával, amelyekben a „szemlélődő megértés” tartós értékké, életfilozófiává nemesedik.

Tizenegyekbeli társa, Tamási Áron is hosszasan eltöprengett ezeken a kérdéseken: „Nem lehetetlen, hogy irodalmi szerepét néha teljesen a Helikon ápolásában látta; s nem lehetetlen az sem, hogy a toll és a vadászfegyver sokszor és sokat versengtek az elsőbbségért. […] Inkább a ne­mes magyar szolgálat jellemzi őt, mintsem a művészi hivatás égő és nyug­talanító hite. Ezt a szolgálatot két dolog teszi kiemelkedővé: az emberi magatartás a tarka és zavaros világban, és az együvé tartozás a föld ma­gyar népével, kinek örömét és baját lelkében mindig hordja. […] Az alkotás örök természete: az élet csupán ürügy és segítség arra, hogy a képzelet világot és belé hősöket teremtsen!”³⁰ Ami Kemény írói alkatának is megfelelt. „Regényhőseimet, novelláim szereplőit nem találtam ki, létező vagy létezett embereket formáltam tovább – fejtette ki élete végén Beke Györgynek.”³¹ Páskándi kiemelten szólt arról, hogy például a Víziboszorkányt „elejétől végig belengi a Kemény János mű­veiből oly jól ismert termé­szet- és tájszeretet, halak, va­dak és madarak, a havasok di­csérete: a természetben és ter­mészetből élő ember már-már veleszületettnek ábrázolt tisz­tasága. Ezek alkotják könyve legköltőibb lapjait.”³²

Kántor arra figyelt fel, hogy ez a természetszeretet Keménynél „nem lesz mítosszá, mint Nyirőnél, de költészetté sem igen válik, mint Tamási Áron novelláiban”.³³ „A hétköznapok hőseiben csak a felületes szemlélő láthat monoton szürkeséget, egyhangúságot. Az éles, a valóban az emberekre figyelő szempár elé más jellegű látvány tárult: »Váltakozó vonalakat mutatnak a hegyek, a Maros folyó egyetlen kanyarulata sem hasonlít a másik kanyarulatához, nincs itt két falu a völgyben, mely tökéletesen egyforma volna, a fák, füvek, virágok, az állatok, az emberek sem egyformák mind…«”³⁴

Semmiféle történelmi sorsfordulat nem ingatta meg emberszeretetét. Ezt bizonyítják azok a művei, amelyek a világfelfordulást követően méltánytalan körülmények között az irodalomellenesség tehetségszikkasztó éveinek légkörében születtek. „Mészégető” korszakában (1952–1954) az írás segítette hozzá ahhoz, hogy harmadízben is felülemelkedhessen kakukkfióka-sorsának történelmi megaláztatásain.

Fiatalkorában írónak készült, de egész életében mások művészi pályjáját támogatta. Halálának ötvenedik évfordulóján az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének hírlevele ekképp idézte emlékét: „Szerényen élt, de nagy tiszteletben, a marosvécsiek soha nem felejtették el »János urat«”, aki annyi mindent tett értük: a Jóság Emberének nevezték.”³⁵

Írásainak a múltból átragyogó embersége biztosítja immár Kemény János örök időszerűségét. Betöltötte „a jó író és a jó ember találko­zásának” küldetését.

Jegyzetek

¹              Kemény János feljegyzése a PIM-ben őrzött hagyatékban.

²              Vö.: Senkálszky Endre: Régmúlt emlékek között tallózva. In: Kötő József szerk.: Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház. Kvár, Korunk Baráti Társaság Komp-Press Kiadó, 21. 1.

³              Kemény Jánosné levele Molter Károlynéhoz. Marosvécs, 1945. június. Kedd.

⁴              Báró Kemény Jánosné Augusta Paton: Önéletrajzi emlékezések. Bp., Szépmíves Könyvkiadóvállalat, 218.

⁵              Kemény János levele Molter Károlynak. Marosvécs, 1945 nyara.

⁶              Lásd: Kemény János levele Molter Károlynak. Marosvécs, 1945. június 5.

⁷              A hagyatékban olvasható Jegyzetek bécsi életemre című emlékidézés például 29 szövegoldal terjedelmű.

⁸              László Dezső: Találkozásaim a kollégium szellemével. Ifjú Erdély, 1935. 89.

⁹              Uő.: Uo.

¹⁰           Uő.: Uo.

¹¹            Lásd: Jancsó Béla: A Remény osztálya. In: J. B.: Érték, erkölcs, közösség. Esszék, tanulmányok, jegyzetek. Gondozta és a bevezető tanulmányt írta Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021. 182–187.

¹²           Uő.: Kakukkfiókák. 305–310.

¹³           Uő.: Búcsú a Farkas utcától. Igaz Szó, 1971. 8. 212–217.

¹⁴           Jancsó Béla: I. m. I. h.

¹⁵           Vö.: Gaál György: A Kolozsvári Unitárius Kollégium kéziratos lapjai. Keresztény Magvető, 1982. 3. 144–150.

¹⁶           Uő.: Uo.

¹⁷           Marosi Ildikó: Utolsó beszélgetés Kemény Jánossal. Igaz Szó, 1973. 10. 656–660.

¹⁸           Lásd Mihály László cikkét a Zászlónk 1933. évi 4-es számában.

¹⁹           Kemény János 1949-es életrajzában olvasható: „Igen csekély anyagi támogatásban részesültem. Majdnem egész ottani diákoskodásom alatt fűtetlen kis odúban laktam, gyakran éheztem. Itt kaptam gyomorbajomat, amellyel sokat kínlódtam, és amelytől mind a mai napig teljesen megszabadulni nem tudtam.” Idézi Sándor Zsuzsanna: Mecénás és mészégető. Báró Kemény János, a Jóság Embere. MMA Fidelio.hu 2021. szeptember 18.

²⁰           Vö.: Kemény János diákévei Bécsben. Közzéteszi: Marosi Ildikó. Utunk, 1978. 37.

²¹           Báró Kemény János: Tizenegyek találkozójára. I. h.

²²           Domokos Géza: Kemény Jánosnak. Előre, 1968. szeptember 15.

²³           „Találóan mondotta Kós Károly koporsója mellett a házsongárdi panteonban Domokos Géza: fejedelmet temetünk. Valóban az országépítők közé tartozott – egy országveszejtő században.” (Cseke Péter: Kós Károly kisebbségi életstratégiája. Tiszatáj, 2001. 8. 67–73.)

²⁴           A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944) I–II. Közzéteszi Marosi Ildikó. Buk., Kriterion Könyvkiadó, 1979.

²⁵           Domokos Géza: Őszi sorok. A Hét, 1978. 39.

²⁶           Balogh Edgár: Helikoni kőasztal. In.: B. E.: Mesterek és kortársak. Buk., Kriterion Könyvkiadó, 1974. 441.

²⁷           Vö.: Tamási Áron: I. m. I. h.

²⁸           Molter Károly: Kokó és Szokratész. Kemény János novelláskötete. Pásztortűz, 1940. 4. 224–226.

²⁹           Kántor Lajos: A novellista Kemény János. Utunk, 1972. 24.

³⁰           Tamási Áron: Kokó és Szokrátesz. I. h.

³¹           Beke György: I. m. I. h.

³²           Páskándi: I. m. I. h.

³³           Kántor Lajos: I. m. I. h.

³⁴           Sas Péter: Kemény János, a költői lélek. In: Kemény János: Kákoc Kis Mihály. Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2010. 5–18.

³⁵           Sándor Zsuzsanna: Mecénás és mészégető – Báró Kemény János, a Jóság Embere. MMA Fidelio, 2021. szeptember 18.