A filozófiaolvasás lehetőségei

Pusztai Péter: Térben

‍
Nem vagyok filozófus. Minden ember filozófus. Csak nem mestersége, hanem egzisztenciája, létben való jelenléte folytán. A filozófiai iránt teljesen közönyös is kifejti filozófiai nézeteit. Csak a keleti bölcsek hallgatástanát utánozza, és nem a nyugati bölcsek beszédtanát. A filozófiai iránt teljesen közönyös még nem biztos, hogy a gondolkodás iránt is teljesen közönyös.

A gondolkodás iránt teljesen közönyöst is utolérheti a léttől való rémület, mikor gyereke születik vagy fölmenője hal. Mikor szerelmes, vagy mikor belé nem szerelmesek. Akkor szüksége van valamire. Többnyire verset olvas. Vagy ha nem tud, giccses dalokat hallgatva sírdogál. Vagy imádkozik. Vagy ha nem hisz, akkor ráfanyalodik a filozófiára. Persze más utak is vihetnek oda. Pl. a gondolkodás szenvedélye.

‍
Nekem a filozófiaolvasás egyfajta, hogy is mondjam csak, belemerülés valami olyan nyelvi halandzsába, mely el van telve okosságától, ezért nagyon kiszolgáltatott, ami már érdekel. Ez érdekel Hegelben is. A filozófia beszéde azért más, mert a magas intellektuális fokon izzó szerzők bonyolult érzeteikre bonyolult nyelvi formákat kénytelenek keresni. Nemcsak a kicsavart terminus technicusokra gondok, melyek a gondolkodás eszközeiből könnyen válnak a gondolkodás akadályaivá. A fordítás során pedig könnyen műfajt váltanak, és Nietzsche vagy Heidegger bizonyos poétikai vehemenciával megfogalmazott szavaiból könnyen lesz szakszó, filozófiai lépés, mely a gondolkodás tánclépésénél nehézkesebb, döngőbb. Hogy az ilyen bakancsos léptekben mennyi költészet rejlik, azt József Attila példája mutatja, aki elképesztő vehemenciával emelt be marxi és marxista szakszavakat költői nyelvébe, és kapott így egészen új eszközkészletet. A Nyugat második nemzedéke virtuóz, de nem olyan cirkalmas forma- és nyelvkezelésén is keresztbe-hosszába járkált ebben a sáros cipőben, és a 20. század legeredetibb költői nyelvét hozta létre, mely előtt annyi, eddig még ki nem mondott tartalom támadt azonnal, hogy azt az űrt be kellett töltenie a költőnek, és forradalmian új költészetet hozott létre. A forradalmi szónak mind a két értelmében. Radikális. És a gyors társadalmi változásokat aktívan igenlő.
Engem ezen felül meglehetősen érdekel a filozófiai, esztétikai beszédmódnak nemcsak a szókészlete, hanem a grammatikája is. Mely grammatika összecsúszik a mondatok fölött átindázó gondolatmenetek összefüggéshálójával. Mely gondolatmeneteknek viszont már nem grammatikai, hanem logikai szabályai vannak, mindemellett az épp tárgyalt tudományterület szabályai is igyekeznek érvényesíteni hatásukat, így a létrejövő nyelvi alakzat azáltal kelt versszerű benyomást, mivel ezt is, azt is többszintű formai megkötések szabályozzák, így a kimondás szabadsága a mondandó parancsával kénytelen barátkozni. Vannak filozófusok, akik a nyelvi megformálást másodrendűnek tartják. Annál jobb! Annál erősebben engednek a gondolat présének. A gondolat présébe került nyelv visszahat a gondolatra is, az elgondolt gondolat amint tényleges nyelvi formát kénytelen fölvenni, az azt megelőző elgondolt, megelőlegezett nyelvi formához képest megalkuvásokra kényszerül, ezekből a megalkuvásokból erényt igyekszik csinálni, a gondolat átalakul, realizálódik, és szándékos vagy szándéktalan költészettel telik meg. Annyira bonyolult és rétegzett a gondolat, hogy a nyelvet fölgyűri, mint egy tektonikus mozgás, ami kötészetet eredményez, én legalábbis akként olvasom, ez persze filozófiai értelemben félreolvasás. Kár, hogy amiről eddig beszéltünk, mutatja, hogy a filozofálás maga a félre-beszélés, saját nyomvonala mellett való párhuzamos beszéd. Az igazság nyelvi formája kívül van az igazságon.

Ahogy a költészet sem az igazság kedvéért keletkezik, és nem is az őszinteségért, a filozófia, bár az igazság kedvéért keletkezik, de nem tudja megragadni, mert ha megragadta volna, véget is érhetne a története. Aki véletlen mégis megragadta, azonnal elengedte, puszta önvédelemből.
‍

Hegel olyan pontos igazságrendszerekbe rakta filozófiai építményeit, melyek a lehető legnagyobb találati aránnyal dolgoztak. Minél tökéletesebb rendszert dolgozunk ki, annál inkább látni véljük az igazságot magát, de a rendszerünknek mindig marad vakfoltja, érvényessége 95 százalékánál nem lehet nagyobb. Az igazság az igazságok rendszere. Mely talán igaz valóban, azonban a rendszert alkotó részigazságok magukban nem többek ténynél. Viszont a rendszer sosem lehet koherens. Semmilyen rendszer. Minél inkább az akar lenni, annál gyorsabban omlik össze.
Az igazság helyett másra vadászik a gondolkodás, a tévedésekre, és minden filozófus talál is tévedést a saját, de még a másik munkájában is. Ekkor válik tudománnyá. Ahová az én olvasói ízlésem csak zavartan követi, túl sok tudás, túl sok intelligencia kell az ilyen irányú dekódoláshoz, míg a költői olvasat élvezetté alakítja azt, ami sokszor keserű szembenézés logikai bukfencekkel, ellentmondásokkal, tévedésekkel és igazság-sejtelmekkel. Az igazság mellett megyünk, mint a sétáló a szerelmese mellett.
Hogy mi vonz Hegel közutálatnak örvendő személyéhez és borzongást kiváltó munkásságához? Nem az a gyanú, hogy rendszeretete és rendszerszeretete volt a táptalaja a 20. századi diktatúráknak és a bennük kiépülő gondolkodásnak. Bár már ez is elég vonzó gondolat volna. Persze nyilvánvalóan történelmietlen. Naná, mert a történelem visszafelé vizsgálódik, ellenben a költészet és a filozófia nem átall előre tekinteni, jóslatokra nem vetemedik, de javaslatokat tesz a jövőre. Hegel, amikor végre gondolatalapúként, tehát metaforikus értelemben fejenállóként mutatta be a francia forradalmat, sejthette volna, hogy jön egy nála kisebb filozófus, aki majd emiatt őt, Hegelt akarja a fejéről a talpára állítani. A denevért leszedve a barlang plafonjáról, a földön menetelteti. Ebből biztos csak baj lehet. Aztán máshol, a távoli periférián már a denevért is kihagyják a képletből, és csak a menetelés marad. Nem véletlenül mondta Lukács György bizonyos elvbarátairól, az a baj velük, hogy nem elég jól értik Hegelt. Nem nem-értik, nem is tudják, hogy gyakorlatukkal Hegelt nem értik. Azt hiszik, csak a világot (nem) értik. Hegel még gondolt a Világszellemre – kicsit jobban kellett volna rágondolnia. Belenézni a szemébe. Meglátni, amit a pillantásával mutat. Na de akkor mit tehetett volna? Már megjelent munkáit nem vonhatta vissza. És ha visszavonja is, visszaszerezve minden egyes példányt, már megíratott. Bár ő biztos nem hitte, hogy kézirat nem ég el, nyilván meg se próbálta volna elégetni.
‍

Hegel-olvasásra nem a klasszikusan unalmas, végtelen műveket ajánlom. Maradjunk az esztétikájánál. Nem a háromkötetest, hanem csak azt az egyszerűbb ősváltozatot, amit tanítványai jegyeztek le (a nagy esztétikai is ezekből lett összevágva és túlhegelesítve persze), azt a verziót javaslom, amikor konkrét egyetemi előadássorozat tanúi vagyunk (Előadások a művészet filozófiájáról, Atlantisz, 2004). Így utunk ezeknek a szavaknak a konkrét helyhez és időhöz kötöttsége miatt (a berlini egyetem, 1823, nyári szemeszter) nagyon biztonságos vidékre visz.

Még annyi minden nem történt meg, nem terheli a gondolkodást. Illetve most kéne terhelje. Igaz, az esztétika nem az a fővonal, melyen keresztül tönkre tehetjük a társadalmat. Az a jogfilozófia, amit ebben az időben öncenzúrának vetett alá a mester, a gazdaság (az majd a nem közvetlen tanítványok mocska lesz), logika, filozófia. De az esztétikában, még ebben a nem túlhajtott, eredeti változatban is ott leselkedik ránk a rendszerépítés réme. Olyan izgalmas, mint egy krimi, hogy sikerül-e győzelemre jutnia. És az olvasó döntheti el, hogy ki a gyilkos. Közben ugyanez az olvasó egy nagyjából kétszáz évvel és ezer kilométerrel odébb levő egyetemi diák bőrébe bújhat át. Egyetemi előadáson találja magát. (Kedvenc olvasóként műben benne levési szituációm.) Mindez tág teret és legitimitást ad a nemértésnek, a figyelés közben való nem figyelésnek, ami az én filozófiaolvasói stratégiámnak is szerves része.

Kell tudni jó helyen és pillanatban nem figyelni. Padra hajtott fejjel bóbiskolni az egyetemi előadóterem hátsó sorában. E két pont között folyik az igazi szellemi küzdelem: a hátsó sor alvója és a katedrán egy pillanatra saját magát is elhívő előadó között. Úgy kell írni, hogy fölébredjen a hátsó sorban alvó. Úgy kell olvasni, hogy a megfelelő pillanatban merjünk belealudni a szövegbe. Az előadó pedig elakadjon, és keresse a szavakat.