A fiam halála*

Márton Árpád: Itatás, tempera, karton, 1966

A fiam halálával haltam magam is. Csodálkozva tapasztaltam, hogy, mint máskor, reggel hatkor kelek, gépiesen megteszek mindent, mint azelőtt, este fáradtan dőlök ágyba, napról napra zsibbadtan folytatom taposómalom- életem. Addigi életemben valahogyan elkerült a félelem, a fiam halála után nem fogott rajtam, életemben nem következhetett nagyobb fájdalom. Élő halottnak hittem magam, akinek nem árthat semmi, megkönnyebbülés lehet akármilyen baleset, nem fenyegethet a hatalom, szíjat hasíthatnak a hátamból, rugdoshatnak, testem, lelkem darabokra hasíthatják, minden törvényen kívül állok. Álmatlan kínos éjszakák következtek. Éjfél után holdkórosként jártam a temetőt, órákig ültem a fiam behavazott sírjánál, töprengtem, mit rontottam el, miért nem voltam képes megelőzni a bajt. Nappal, fiam levelezésére építve, regényt írtam Az ismert katona címmel. Sírkövére, kérésemre, egy öreg kőfaragó rovással ezt gránitba véste. A szerkesztőség kíméletből megengedte, hogy otthonülő feladatként a viselkedésjavító rovatunkat lássam el anyagokkal. Ekkor jött az ötlet, hogy Illemszótárt alkossak. Évszázadokra visszatekintve felhasználtam ehhez az erdélyi nagyjaink szövegeit és a polgári illem minden fellelhető kézikönyveit. Segített ebben lányom és a rendszerezésben kitűnő Bendel Józsi is. A Feleki fivérek gyakran látogattak. A designer Károllyal lakásberendezéshez tanácsadó-, Istvánnal pedig másfél esztendőn át fotórovatunk szövegeit írtam.
Fiam regénye két évvel később csak cenzúrázva jelenhetett meg. Feleki Károly a fiam utolsó, stilizált fényképét másolta a borítón látható filmszalagra.
A mottóként választott Illyés Gyula- és Lászlóffy Csaba-idézeteket is törölték:

„Pedig mint kizöldült vetésmég te szorulnál védelemrenagy manőver ez – a jövőtidézik fenyegetvezabszemlelkű zupásőrmesterek a békébente vagy a hadisarc
ne hidd hogy az leszelami lehetnélszaros újonc vagy egy rühesreményű entellektüela képedre van írvaegy kis masírozáss a sarkadból genny robbanapád anyád mire megértibelerokkan”Lászlóffy Csaba: Rekviem T. Zs.-ért

„Higgyétek, hogy a halál legyőzhető, ha én, lám, elestem is.”Illyés Gyula

A tehergépkocsi a négy hátsó kerekével felhajtott a vasúti sínre, hogy közelebb kerüljön a tehervagon feketén tátongó szájához. Az apa felismerte a helyszínt: a vasúti csomópont állomásán. Járt fönn az irányítótoronyban, ahol villanyfényes vonalkák és mindenféle számok és betűk mutatják az állomásra érkező vonatok helyét. A barátja szólt a vonatirányítónak, hogy az állomásépület magasságába engedje a második vagont, és amíg a kirakodás tart, ne engedjen szerelvényt az első vágányra. Aztán visszatértek a váróterembe. Az apa nem érezte a váróterem hányásszagát. Fázott. Mozdulatlanul ült a fapadon. Mellette egy nyugdíjazás előtt álló őrnagy a felesége halálát mesélte. Az apa nem értette, miért éppen neki mondja el a szomorú történetet. Az asszony rákos volt, minden elképzelhetőt megpróbáltak, rengeteg orvosságot beletömtek, mégsem segíthettek rajta. „Valakinek csak el kell hogy mondja” – gondolta az apa, és nem a férfit, hanem az ismeretlen asszonyt sajnálta. Mielőtt az őrnagy részletekbe bocsátkozhatott volna, az apa felállt, elballagott az üveges ajtóig, és kinézett az éjszakába. Látta, hogy akár egy tartályhajó, lassan és megborzongtatóan egy szennyes tehervagon úszik be az állomás előtti térre. Idős vasutas nyitja az ajtaját. Lámpája ide-oda imbolyog a sötétségben. Fiúk jönnek, és óriási ládát emelnek le a vagonból.
– Csak lassan! – figyelmezteti őket a gépkocsivezető. – Csak lassan!
Az apa látta, hogy ezek a fiával egyidős fiúk erőtlenek, nyápicok. A láda valóban nagy volt, és nem nekik való. Indult segítségükre, de a barátja visszatartotta. Elébe tartott karral megállította. A láda ólomból volt. Körvonalai elmosódtak a sötétben. Barátja karja ólomnehéz. A láda a vagonnál is nagyobb.
Valaki kinyitotta a kocsi ajtaját, és besegítette az ülésre. Az apa csodálkozva vette észre, hogy nem ő vezet. Egy idegen kocsijában ült. Az idegen nagyon hasonlított az özvegy őrnagyra. Az időjárásról beszélt.
– Fekete karácsonyunk lesz… Fél évszázada nem volt ilyen enyhe telünk…
Az apa nem válaszolt. Befordultak a vasrácsos temetőkapun. Azt gondolta, jobb, ha az ember álmában sem beszél zöldségeket.

Fürösztgess álom, vasderes lovakszügye párállik télben.utolsó vágtakorfekszünk kiterítve, test mellett testegymást kézen fogva, s lámsehol a pap, sehol a siratóasszonyokjajongó hadacsak vasderes lovak vágtáznakfélreállni már nem lehet:előttük vágtázunk vagy eltaposnak

Az apa némelykor verset álmodott. Úgy álltak egymás mellé a sorok, mint magasodó téglafal a kőműves keze alatt. Lüktetett, hömpölygött benne a vers. Olykor csak miután felébredt, és próbálta emlékezetében felidézni a sorokat, döbbent rá, hogy fáradt agya olvasmányélményeiből vetített ki sorokat, valamiért fontos részleteket.

Lassan, méltóságteljesen kitárult a kapu. Tudta, hogy felfelé kapaszkodó lépcsők következnek, és az előcsarnokból kétfelé, folyosókra vezet az út. A kapu fölé írt latin feliratról, az ajtó vastag üvegéről ráismert az iskola bejáratára. De a nyitott kapu mögött nem a felfelé vivő lépcsőket, hanem a fia sötétkék ruhás képét látta. A tablójukon az ismert Ady-versrészlet:

Mi vagyunk: Jövő és Igazság,Engesztelés és nagy ítélet,És mi vagyunk, csak mi vagyunkJó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.

– Jó idézet – mondta az apa a fiának.
– Valamelyik tanárunk választotta – mondta a fiú, és látszott rajta, hogy unja, nem szereti a nagy szavakat. Minden távolinak tűnt: Jövő, Igazság, Engesztelés, Ítélet, Jó Sors és Végzet. Az apának kedve lett volna ebbe a sokismeretlenes egyenletbe behelyettesíteni egyet s mást. A jövő fogalmát csakis gyermekeinek boldogulásával értette meg, az igazságot a maga igazságaival. Engesztelés és ítélet hidegen hagyták, a sorsot formálhatónak, a végzetet elkerülhetetlennek tudta. Megmutatta a fiának azt a halálfejes fedőlappal készült könyvet, amelynek mottóját Simone de Beauvoir Szelíd halál című művéből választotta az író: „Világos lett, hogy a halál sehol, semmilyen életkorban sem valamilyen természetesség. Hogy mindnyájan halálra vagyunk ítélve, azt tudjuk, de ennek az osztályrészünknek elcsépelt általános érvénye és minden egyéni halál magányos tapasztalata közt nyomasztó ellentét van.” A fiú elolvasta a mottót, és utána elolvasta a könyvet.
– Jó könyv – mondta az apjának. – Egy apa haláláról szól. Szomorú könyv. De azért jó könyv. A fiú nem látszott szomorúnak. Komoly volt.
Az apa örült, hogy az ajánlott könyv elgondolkoztatta a fiát, és úgy érezte, sikerült még egy lépéssel közelebb kerülniük egymáshoz.
Becsukta a súlyos iskolaajtót, és rátapasztotta a kezét. Az ajtó kifelé nyílott, minduntalan kitárult. A kicsengetési kártyán látható ajtó volt. Készült összesen 8200 példányban. Ebből kétszáz jutott a fiának. Tizennyolc éves korban ennyi barát és ismerős: kerek számban kifejezett népszerűség. Mi sincs ennél távolabb, mint a halál gondolata.

Álmainkat nem válogathatjuk. Meg­lep­nek minket, fölemelnek és letepernek.

Valaki leemelte a koporsó fedelét. A koporsóban a fia feküdt, és lélegzetvétel nélkül aludt.
Az apa barátja, mozgékony, szemüveges ember, forgalomirányító a vasútnál. Állt a koporsó mellett, és a megdöbbenéstől nem tudott szóhoz jutni.
„Ilyen lehet a vasutas, amikor téved. Amikor megtörtént már a vasúti szerencsétlenség.”
– János! – rezzent fel a forgalmista, mint aki gondolatokban olvas. – János! Fel kell öltöztetni a fiút. – Szürke munkaköpenyes öregember mozdult, valahonnan a kápolna mélyéből jött, megállt az apa előtt, és mozdulatlan arccal, nagy lélegzetet véve, kijelentette:
– A nők jelenlétében nem tudom felöltöztetni…
– Menjetek ki – mondta az apa a nőknek, és sírva bontogatni kezdte a szíjat, amivel a fia kezét összekötötték valamiféle ismeretlen szertartás szerint.
Az anya átadta a szürkeköpenyes embernek a fiú galambszürke ruháját, kedvenc nyakkendőjét és mindent, amit a ballagáskor hordott.
– A nyakkendőjét én szeretném megkötni – mondta fojtott hangon B.
– Nyakkendőjét majd ez a lány fogja megkötni! – mondta az apa, miután végre sikerült kibontania az erősen összehúzott szíjat. Aztán szótlanul fia lapáttenyerét nézte.
A fiú húga dühösen belerúgott a fekete, ormótlan bakancsokba.
– Ha nem mennek ki a nők, hozzá sem fogok az öltöztetéshez! – mondta szigorúan az ember.
Az apa kikísérte a nőket. Átölelte őket és vitte, vitte magával. Sötétség és sajgó fájdalom áramlott a temető sírrengetege felől. A temető rácsos kapuján belül álltak összeborulva. Fölöttük csillagos volt a decemberi ég. Különös év, különös de­cember, különös látomás.

Az apa fölnézett a csillagokra, és arra gondolt, ha nem emeli ki a koporsóból a fia sebes bal lábát, melynek láttán szörnyülködve-nyögve elborzadtak a körülötte állók, akkor most és talán mindörökre elhiszik neki, hogy egy nagyon szép, egészséges fiatalembert láttak mélyen aludni.

– Láttad, milyen kék az ajka? – Láttam.
– A szívbajosoknak ilyen…
– A mi fiunk nem szívbajos. Viszont minden bizonnyal alaposan átfázott a jéghideg vízben.
– Fürdött.
– Átúszta a tavat. Oda-vissza lehet vagy másfél kilométer.
– Meggondolatlanok ezek a gyermekek.
– Egyedül úszta át. Próbára tette az erejét. Estére otthon lesz, beledugjuk a jó meleg vízbe…
– Szeret fürödni… Vajon mikorra érkezik? – Estére otthon lesz. Nem hagyhatta a többieket. Gyalogolnak vagy tíz kilométert, és elkapják az esti buszt…
– Jó, hogy ideadta a csomagjait.
Kanyargós úton jártak. Visszafelé jöttek a hegyekből. Az út bal oldalán, lenn a mélyben kéken csillogott a gyűjtőtó vize. Körülötte fenyvesek, patinás sziklák és üde zöld tisztások.
„Képeslap.” Az apa egy nyár végi vasárnap délutáni autós kirándulás emlékein kérődzött. Nem szerette a céltalan utakat, a csupán távolságért véghezvitt benzinfogyasztást.
Az anya a hátsó ülésen ült régi, gyerekkori barátnőjével. Az apa mellett a férj. Négyük barátsága házasságuk előtti. Kirándulásuknak kettős célja volt. Kocsikázni a barátok kedvéért, és közben meglátogatni a tóparton a barátaival sátorozó fiút.
Kanyar előtt álltak meg az út szélén, kiszálltak, és leereszkedtek a tópartra, ahol kilométer hosszan sátrak sorakoztak. A tó vizén motorcsónakok száguldottak föl s alá, vízi síelőket húztak maguk után. A táborozók kiültek a meredek partra felhúzott sátrak közelébe. Nézték a motorcsónakok futását, vidultak a kezdő vízisízők ügyetlenségein, amikor minden igyekezetük ellenére megmártóztak a pisztrángos lében. A naplemente szépnek ígérkezett, és az apa látta, hogy a tavat bámuló jómódú városi emberek áhítattal várják, hogy a nap aranykorongja a szemközti hegy mögé bukjék, és jóleső fáradtságukat, napközben felforrósodott testüket enyhítse a közibük lopakodó este.
A fiút sehol sem találták.
Felkapaszkodtak az útra, beültek a kocsiba, és tovább hajtottak felfelé a hegyi úton. A következő tábornál sem találták a fiút, hiába kérdezősködtek utána.
Visszafordultak. A csónakosok táboránál az apa lekiáltott az útról. Hosszan, elnyújtott hangon szólította fiát. A tó túlsó oldalán sötét foltként fenyves állott. Mintha minden kiáltása után nőtt volna a csend.
Aztán mintegy kétszáz méternyire, jobbra, az út és a tó közötti bokorsor alól szőke, szemüveges srác indult fölfelé. Csak egyszer intett. Kopott farmernadrágot és villámzáras pufajkát viselt.
– Ő az! – mondta tompán az anya.
– Ő az! – szólt kislányos örömmel az anya barátnője.
Elébe mentek. Aztán a fiú visszakísérte őket a kocsihoz, és átvette a műanyagzacskóba csomagolt süteményeket.
Kék volt az ajka, de nevetett.
– Estére otthon leszek.
– Az jó! – mondta az apa, és arra gondolt, hogy általában minden vasárnap este van meleg vizük a tömbházban.

Kissé szédült. Azt hitte, nyitott szemmel járkál, fátylak között kering. Valaki baráti hangon azt magyarázta, amit nem tudott megérteni.
– Zárt város – zárt temető! Hogy nem érted?!
– A régi köveket rendre kidöntik…
– Így is zsúfolt már ez a kert…
– Apám azt mondta, hogy legalább négyszáz éve élünk ebben a városban.
– Ez most nem számít!
– Most mit kell tennem?
– Majd mi elintézzük. Szólunk a barátunknak, ő az igazgatójának, és így tovább. Írd meg a kérvényt!
– Mit kérjek?
– Sírhelyet.
– Nekem nem kell a sírhely!
– Muszáj!
Az apa egy irodában állt. Jött az igazgató. Az apa barátja odanyújtotta a kérvényt. Az igazgató aláírta. Az apa megköszönte, és kifordult az ajtón.
Kocsiba ült. A zárt temető vasrácsos kapui maguktól kinyíltak a kocsi előtt. Felrobogtak a dombtetőre. A gondnok magyarázott.
– Ez itt egy száraz hely…
Az apa körülnézett, és továbbment.
– Itt források vannak. Nedves hely…
Az apa körülnézett. Úgy tűnt, a fák között látja a várost. Anyanyelvén írott sírfeliratokat látott. Ismerős, tiszteletet parancsoló neveket. Intett.
A sírásók sietős munkába kezdtek.

A szobában enyhe orvosságszag terjengett. A fiút estére befektették a húga szobájába. Már mind átestek a járványos influenzán, csak ő tartotta még magát. Lucskos ősz volt. Az edző kétnaponként felhajtotta a vízilabdázókat a város közepéig húzódó hegyre. Az erdő mellett kellett leereszkedniük, aztán átvágtak a folyó fölötti hídon, és kikötöttek a fedett uszodában.
– Nem fog rajta a betegség – mondta az apa.
Néhány nap múlva furcsán fénylettek a fiú szemei.
– Lázas – állapította meg az anya, és ágyba parancsolta. Lázcsillapítót adtak neki, de estére mégis negyven fölé emelkedett a hőmérséklete. Újabb adag gyógyszert kapott, éjfél után pedig az anyja hideg vizes borogatást tett a fiú bokájára és karjára. Addig cserélte a borogatást, míg vissza nem húzódott a láz.
A fiú tágra nyitott szemmel, szótlanul nézte a körülötte sürgölődő szülőket.
Másnap felkelt, és időnként titokzatosan mosolygott serkenő bajuszkája alatt. Az apa olykor azon tűnődött, miféle álmot láthatott a fia azon a lázas éjszakán.

Az idős tanító házából egyenesen a temetőbe lépett. Kicsi, kalotaszegi temető volt, tele korhadó kopjafákkal.
– Szépek ezek a kopjafák – mondta az apa.
– Szomorúságosak – szólt a barátja.
– De azért valamiért nagyon szépek – erősítette az apa, és kijelentette, hogy csináltat egyet, hazaviszi, és beállítja valamelyik szobasarokba.
– Nálunk faragják – sietett segítségére az idős tanító. Elvezette őket a beteg asztaloshoz.
– Diófából kellene.
– Azt lehet – mondta a mester, és közelebbről megvizsgálta a kopjafa rajzát, amelyet az apa barátja készített a temetőben látott sírfák mintájára.
Két hét alatt elkészült vele.
Az apa hümmögött. A mester földbe állítható kopjafát készített.
– Állnia kellene ennek a szobám sarkában – nézett a faragóra.
– Azt is lehet – mondta a mester. Szeme megakadt egy görcsös szilvafa kiszáradt törzsén. Két végét laposra vágta, felső részébe négyszögű mélyedést faragott, és beleállította a kopjafát. Aztán csendesen megjegyezte:
– Szobába valót még egyet sem csináltam.
A kopjafa nehéz volt. Szilvafából készült aljáról időnként lefeszítettek egy-egy kéregdarabot. A látogatók így is szépnek vagy legalábbis érdekesnek tartották.

A ravatal a kápolna melletti téren áll. Szól az ünnepélyes gyászzene. A nagytemplomban delet harangoznak. Felszállt a köd, fényes-hidegen ragyog a nap.
Az apa nyögve forgolódik. Előbb a kopjafát állítja a halott fejéhez. Aztán a fenyőfát, amelyet barátja küldött a Hargitáról.
„Most mit csináljak? Mihez kezdjek?”
Egymagában áll a betonlapokkal fedett téren. A lapok között fű nőtt.
„Nagyhét közepén, Viktória napján?”
Jönnek a rokonok, barátok, ismerősök, ismeretlenek. Elébük siet, aztán földbegyökerezett lábbal áll. Hozzálépnek, megölelik, megcsókolják. Pedig tudják, hogy nem szeret csókolózni.
Valószínűtlen minden. Gyűlnek a koszorúk, nő a temetéseken szokásos illat.
„Sohasem szerettem a temetéseket! Hogy kerülök én ide? Hányszor megígértem, hogy a saját temetésemre sem megyek el.”
Az anya szótlan és halottsárga.
Kisírt szemű lányok állják körül a koporsót.
„Mikor vették le a koporsó fedelét?”
A díszőrség mozdulatlanul áll. Patak­zik a könny a fővárosi fiú arcán.
„Ballagáson vagyok. Ott annyira ünnepélyes a csend.”
Az iskola igazgatója beszél.
„Ballagáskor szépen beszélnek az iskolaigazgatók.”
Az igazgató a fiúról beszél.
„Nagy megtiszteltetés: a fiamról külön szól az iskolaigazgató. Vajon mivel érdemelte ki?”
Szép búcsúbeszédet mondott az igazgató.
„Különben csöndes, halk szavú ember. Az ilyenek mind jó nevelők. Miért tett most mégis kivételt?”
Egy okos lány beszél, az első tanuló. Sírás fojtogatja.
„Ez mégsem a ballagás. Mikor ott beszélt, mi hatódtunk meg. Ő pontosan és szépen mondta a búcsúszót.”
Beszél a család barátja is. Máskor szabadon beszél, most szöveget olvas.
A fiú kinyújtózva fekszik a koporsóban. Mozdulatlan. Szeme félig nyitva.
– Le kell fogni a szemét… – suttogja egy tanárnő.
A fiú hangtalanul tűri ezt is. Fekszik mozdulatlanul. Körülötte legjobb, legkedvesebb ismerősei.

Homokos parton ütötték fel a két sátrat. Az apa, a fiú és a lány tíz perc alatt elkészültek háromszemélyes sátrukkal. Nem először sikerült a teendőket összehangoltan és szabályszerűen, rövid idő alatt elvégezniük. Külföldi útjukon volt alkalmuk begyakorolni a gyors sátorverést. Itt a homokon pedig minden egyszerűbb. A sátorkötelek sorra kifeszülnek.
Barátaiknak nehezebb a dolguk. Köl­csön­sátruk nem engedelmeskedik, nem találnak a merevítő cövekek. Az apa és a fiú segítségükre sietnek. Végre áll a sátor. Készül a közös vacsora. Mindannyian éhesek. Hosszú utat tettek meg a Duna-deltáig. Négy felnőtt és öt gyerek forgolódik a nagyobbik sátor előtt, ott terül a közös asztal.
A fiú is segíteni akar: konyhakéssel bontja a konzervet. A konzervnyitókat elnyelte a föld. Senki sem látja, mit csinál a fiú. A kés megcsúszik, és hüvelykujja tövénél a tenyerébe szalad.
A két család minden tagja összefut, nézik a sebet. A négy centiméteres vágás nyomán kettényílik a hús: látszik a csont.
Felkötik a fiú karját, kocsiba ültetik. Az apa beviszi a közeli faluba. A nővér összevarrja. A fiú szótlanul tűri. A fájdalomtól félig lehunyja a szemét.
Másnap indulnak haza. Hosszú az útjuk. Otthon a sebész kijavítja az elsősegély tökéletlenségeit. A seb összeforrt.
Az apa nézi a fia kezét.
„Erőskezű ember lesz belőle. Minden­hova kell az erőskezű ember.”

Olvassa búcsúbeszédét a család barátja. Az apa látja, hogy mindegyre felemeli tekintetét a fél oldalakra gépelt szövegről.
„Ez az őszinte, tiszta lelkű és kék szemű gyermek dolgos családban nevelkedett, ahol megtanulta szeretni a becsületet, az igazságot és az életörömöt nyújtó munkát. Szerette és tisztelte szüleit és húgát, akinek bátyja, barátja és bizalmasa volt. Szerette és tisztelte rokonait. Tiszta szívvel szerette a lányt, akitől szerelmet kapott.
Szerette iskoláját, tanárait, barátait és osztálytársait, akikkel együtt élte át serdülőkora legszebb pillanatait.
Szerette csapattársait és edzőjét, akikkel együtt szervezetét, akaratát és szellemét edzette.
Boldog volt, mert még nem ismerte a megvetés és a gyűlölet érzését.
Érettségizik, és merész terveket sző. A műegyetemre készül. Verejtékezve készül erre a próbára. És sikerül bejutnia. Győzött! Első és utolsó nagy győzelme ez az életben. Felhőtlen az égbolt, ragyogóan süt a nap. Diáktársaival együtt indul, hogy teljesítse kötelességét. Szorgalmas és komoly. Néhány hónap alatt érettsége kiteljesedik.
És ekkor egy kezdetben banális lábseb elindítja a tragédiát. Betegsége elhatalmasodik visszafordíthatatlanul. Távol szüleitől, távol a szülői háztól. Nem panaszkodik, bízik magában és a körülötte lévőkben. A tragédia felé vezető utat a jóindulat kemény köveivel rakták ki. Az ég felette végleg beborul.”

Márton Árpád: Jó reggelt, Nap, olaj, tempera, vászon, 1988

Az ifjú sas merészen ívelt a magasba, a fény felé, de a bősz, igazságtalan és kegyetlen szellemek szárnyát törték. „Akkor is, amikor az ember ügyel, és csakis jót cselekszik, a sors, amely szeret letérni az egyenes útról, másként határoz.” Időszámításunk előtt mondta ezt egy indiai bölcs. Az ókorban élő Plautus meg volt győződve arról, hogy „az, akit szeretnek az istenek, fiatalon hal meg”, de engedjétek meg, hogy Ovidiusnak higgyek: „Amikor a sors a jókat sújtja, engednem kell a kísértésnek, hinnem kell, hogy nincsenek istenek.”
Gyászoló gyülekezet!
A szenvedés a fájdalomból született, a fájdalom a halálból. Nem hiszem, hogy van ezen a földön nagyobb fájdalom a gyermekét elvesztő szülő fájdalmánál.
A fiatal sas merészen az égre tört, de a bősz, az igazságtalan, a kegyetlen és aljas szellemek szárnyát szegték. És a fiatal sas a porba zuhant. Tágra nyitott, ártatlan nagy szemében a kérdés: Miért? Tudja valaki, miért?”
Sit tibi tena levis!
Nyugodj békében.

„Nem igaz!”

Mielőtt befedték a koporsót, az anya, a húga, és a lány megcsókolják a fiút. Az apa a haját simogatja. A boncolás után összevarrt vágást is érzik ujjai. Amikor ajkával a fia hideg ajkát megérintette, hitte, hogy az egész csak álom. Még sohasem történt meg, mert soha nem engedte meg magának azt a gyöngédséget, hogy szájon csókolja a fiát. Így nevelte, így szoktatta. De azért engedte, hogy a rokonokkal szemben az anyja szokását kövesse. Ők minden találkozást csókkal kezdtek és csókkal fejeztek be. A fiú alkalmazkodott a szokásokhoz, és nem vált álszemérmessé, mert otthon nem titkolták testiségüket, kicsi gyerekkora óta úgy nevelték, hogy nem kellett kíváncsiskodnia.

„Másként szemérmes. A túlzásokat szégyelli.”
Az edzőtáborból küldött egyik képeslapon a következő megszólításon vidult a család: „Kedves Édesanya, -apa, -testvér!” Az aláírás: „Édes-fiú.

„Kelj fel, édes fiú”!

Csönd van. A szipogások is elültek.

„Ilyenkor csörög az óra. Élettel fröcsköli tele a csendet. Felébred az ember. Nyújtózik egyet. Vasárnap megenged magának egy indiánüvöltést. Vasárnap van? Mire kilépek a fürdőből, a fiam is nyújtózkodik. Ha fáradt, fejére húzza a takarót. Mi az? Miért hasítják fel arca fölött a szemfedőt?!

– Látod, fiam, azt a csoszogó öregembert és töpörödött feleségét? Éppen most vágnak át a téren. Ha kilépünk, utolérjük őket. Utol kell érnünk őket, mert azt szeretném, hogy közelről is lásd, észben tartsd, és unokáidnak is elmeséld, milyen volt Kós Károly. Különben bizonyára felismered. Ez az a bácsi, akinek a képe az íróasztalomon áll. Látod, csupa ránc az arca. Csupa szenvedés, csupa szenvedélyes küzdelem volt az élete. Most még kicsi vagy, később majd tanultok róla az iskolában, és olvasod a műveit, és majd eszedbe jut, hogy láttad ezt a tiszteletre méltó embert, akire büszke lehetsz. Mert ő is olyan ember, mint az, akit könyvére hajoltan ábrázolt a világhíres fametsző. Arról a fametszetről van szó, amelyet mi a könyvespolcon tartunk, és amely alá pirossal írtam a tőle vett idézetet: „Ha nagy állhatatossággal nem iparkodunk, hogy az időt hasznosan eltöltsük, dicsőség nélkül, barmok gyanánt fogunk az életből kimúlni!” Persze, hogy Apáczai Csere Jánosról van szó. Látom, elolvastad, és észben tartottad. Még sok embert kell megismerned, és észben kell tartanod okosságaikat, mert a mi útjainkat járták, tanácsaikkal mi majd ésszerűbben élünk.
Nézd, milyen lassan lépeget a két öreg. Feketébe öltöztek. Az idősek mind feketébe öltöznek, és ünnepélyesek. Te is ilyenné válhatsz, ha akarsz, és ha konokul kitartasz elveid mellett nyolcvanötödik életéved után is. De erről majd máskor. Most csak az a lényeg, hogy nézd meg jól ezt az embert, és tartsd meg jól emlékezetedben. Híres városban születtél, mindennap találkozhatsz ilyen híres emberekkel, és te magad is híres lehetsz, ha tanulsz, ha igyekszel…
Add a kezed. Álljunk meg egy pillanatra ezen a téren. Régen itt volt a piac. Hóstátiak árulták itt a zöldséget. Majd megmagyarázom egyszer, kik a hóstátiak. Nézd, készülnek az alapok: itt áll majd a város harmadik lovas szobra. Az első a leghíresebb. Az a kisebb, persze. De azért még lehet a leghíresebb… Erről majd máskor.
Most menjünk, mert lekéssük a focimeccset. Akarsz egy fagylaltot?
Vasárnap volt. Az apa és a fiú átvágtak a téren. A fiú nagy kék szemekkel figyelte az apját.
„Mondják, én is ilyen szótlan voltam gyermekkoromban. Most pedig mindent összehordok, egyetlen vasárnap délelőttön akarom neki megtanítani a múltat és a jövőt. Pedig erre van még idő bőven! Még elriasztom. Legyen hát a foci! Lám, a fagylaltról is lemondott, csakhogy idejében kiérjünk a vasutas csapat pályájára.”
Az apa elnapolta az idős írótól átvett tanulságok magyarázatát. De tudta, hogy egyszer majd eljön az idő és az alkalom, amikor Kós Károlyt idézi, és a fia szótlan figyelemmel szívja magába a sokszor elgondolt gondolatot:
„És lám, mégis megmaradtunk és együtt vagyunk újra, hogy kidűlt a mi keresztünk, hogy temetünk valakit magunk közül. Mert ilyenkor tudjuk, hogy itt a helyünk, itt kell maradnunk, és tovább kell harcolnunk azt a harcot, ami örök. Ilyenkor tudjuk, hogy a jövendőnk is csak, miként a múltunk is – harc, örök tusakodás, és tudjuk, hogy állam fogjuk ezt a harcot, merthogy ez az élet, a mi egy örök életünk… mind, akik élünk folytatásai vagyunk csupáncsak egy sokszázados életnek, hogy egyek vagyunk, egy tőből valók, akárkinek hívnak is… mind egyfajta: egymással örökké tusakodó, egymást mindig marcangoló, de ha egyszer-egyszer történik valami igazán nagy dolog, ha kidűlnek a keresztek, ha nagy halottaink vannak, akkor a toron mégis összekerülünk mind, hogy megemlékezzünk a közös múltról, és csináljuk a közös jövendőt.”
Ébren is arról álmodott, elolvasott könyveit rendre úgy adja át a fiának, hogy leszűrt tanulságai kárba ne menjenek, mert minden elolvasott könyv a kenyértésztához hasonlatosan nő az alapos dagasztás-olvasás után, az író szándéka szerint is több lesz, karéjok és dúcok kerülnek ki belőle, amelyből az éhes ember jóllakhat. Az éhség pedig eredendő tulajdonságunk… Álmában is folytatta a jegyzetelést könyvei margóján.

„Amikor majd nem leszek, a fiam leemel egy könyvet a polcról, és elolvassa a nyomtatott szöveg mellé írt megjegyzéseimet. Talán bosszankodni fog a telefirkált könyvek láttán. De lehet, hogy egyetért velem, és tetszik majd neki egyik-másik sebtében odavetett gondolatom. Ilyenkor szótlanul bólint, vagy magában vitatkozik velem, de érezni fogja, hogy nincs egyedül, mert én érte voltam, és őneki is lennie kell valakiért.”

Az apa hosszú sorban állott. Nem tudta, hosszú vagy rövid-e ez a sor. Az előtte állókat látta, és a maga után következőket figyelte. Az időnként felnagyított pillanatokban megöregedtek és fogytak az előtte állók, felnőttek és gyarapodtak az utána következők. És közben már nem bánta, hogy nem érti a fia felsőmatematikai példáit és elméleti fizikáját. Öröme telt benne, hogy nála három centivel magasabbra nőtt a fiú, és nem lötyögött rajta a fehérnemű, az öltöny, a rövid bunda, amikor néha kölcsönkérte őket.
Ismerősök és ismeretlenek álltak, néha tülekedtek a sorban. Egyetlen jel sem mutatta, hogy valamilyen oknál fogva felborulhat a kialakult sorrend. A sor maga az állandóság, a mindig előbbre igyekvő élet. Álmában sem képzelhet mást az egyszerű ember.

– Valami seb volt a lábán – mesélte az apa barátja. – Egy banális seb. És bevitték a kórházba. És ott tartották, nézegették, kezelgették. És amikor a nagyvizit volt, mint rendesen, összegyűltek az orvosok, és úgy vonultak kórteremről kórteremre, akár egy jól megtermett, hófehér csörgőkígyó. És a fiúnál is megálltak egy percre. Volt ott egy fiatal orvos. Nemrég végzett, és lelkes volt meg naiv, ahogyan ez a fiatalokkal még mindig előfordul. És mert előzőleg tanulmányozhatta a beteg kórlapját, nagy bátran a főorvos elé lépett. Elmondta, hogy szerinte a fiú betegsége vérmérgezés. A kígyó fejét és az utána következőket is meglepte, de lehetséges, hogy sértette a diagnózis, hiszen a vérmérgezés nem betegség, hanem a gondatlanság következménye. És lepisszegték a fiatal orvost. Amikor pedig tovább kardoskodott, kiküldték a kórteremből. De a fiatal orvos a folyosón is orvos maradt, és elrohant telefonálni. Felhívta azt az egyetemi tanárt, akitől a legtöbbet tanult, és akivel jó viszonyban volt. És elmondta neki, micsoda kellemetlen helyzetbe került, és azt is, hogy amennyiben ő tévedett, nem történik semmi, de ha nem téved, akkor meghal egy ember. És a tapasztalt orvos-tanár biztosította, hogy nem tévedett, és megígérte, mindent megtesz azért, hogy megmentsék a beteget. És gyorsan intézkedett. Mentőkocsiba tették a fiút, és elindították az egyetem székhelyére, arra a klinikára, ahol a tanár gyógyított. És közben a mentőkocsiban mindegyre vért vettek tőle, mert a vérmérgezéses betegnek olyanformán erjed a vére, mint ősszel a must, és végül is végzetes rohamban legyűri a szervezetet. És megérkezett a fiú a klinikára. Az orvos három hétig vigyázott reá, erős antibiotikumokkal, vérátömlesztéssel kezelte. Kritikus pillanatokban eret vágott rajta. Egy tizenhat éves fiúról van szó, fenn él valahol a hegyekben.
Ezt a történetet a szomszédomtól tudom. A szomszédom ugyanis az az egyetemi tanár. És a felesége is orvos. Az este átjöttek hozzánk. És rólatok beszélgettünk. És sírtak. Azt hiszem, tehetetlenségükben sírtak, mert nem tudnak mindenkit megmenteni, aki megmenthető…
– Az orvos is ember – sóhajtott az apa, és a fal felé fordult. De nem látta a falat. Csak valami gomolygó fehérséget látott, és valamiféle kozmikus ürességet érzett maga előtt, amelybe beleszédült.

Kós Károlyt idéztem fennebb, akinek máig őrzöm dedikált könyvét Erdélyről. A rendszerváltozás utáni napokban is őt idéztem a magyarok demokrata szövetségének gyalui alakuló ülésén, amit a megyei szervező bizottság előjárójaként vezettem. És a kultúrotthon zúzmarás termében cselekvésre buzdítóan forró volt a hangulat. Úgy éreztem, mérnök fiam áll mellettem és vigyáz reám. De aztán teltek a változást követő örömmámor-napok, özönöltek a magukat mentő sunyi akarnokok, a kaméleontermészetűek, akik a mindenkori hatalomhoz simulva, örökké a saját pecsenyéjüket sütögetik. Azok, akik a közért, netán eszményeinkért soha semmit sem áldoznak, és hirdetett lelkiismereti önvizsgálatom elöl menekülve, hadjárattal folytatott rágalmazással, ujjuk mögé bújva lapultak és lapulnak a maguk lelkiismerete elől ma is, amíg a feledés homálya végleg be nem takarja őket. A fiam nélkül nehezebb volt a harc, értelmetlen a védekezés ellenük.
A világ megy a maga kiszámíthatatlan útján. A nép pedig az örökletes nyájszellemtől elbambulva társadalmi divatoknak él. Odasereglik ösztönösen, ahol, úgy véli, védettségre talál. Évtizedek telnek el, amíg újra feleszmél, elszürkült életén érzi a kiszolgáltatottság terhét, bőrén a tereléséhez használt propaganda ostorának csapásait, szemrebbenés nélkül ismételt hazugságaikat, a sokféle kizsákmányolás akarnokainak vizet prédikálását, a hatalomban kövesedettek pöffeszkedését és mértéktelen harácsolásaikat. És új bátor profétákat szül a nyáj, lázadásának elöljáróit, ahhoz az újabb változtatáshoz, amely reményteljesen kivirágzik a lélekben fiatalok tetteiben.
Az én jövőmnek befellegzett a fiam halálakor. Amikor sikerül az öregségemmel járó közönyt leráznom magamról, a fiam életre kel bennem. Furcsa fordítottság éltet, apaként fiam dolgát végzem minden lázadásomban. Emlékirataimat is neki köszönhetem.

Társaságunk valahol a Bihari havasokban egy mesterséges tó partjára épített nyaralóban szállt meg. Alattunk kéklett a tó vize. A szokásos szalonnasütés, flekkenezés, italozás vidámsága nem ért el hozzám, lepattant rólam az ismerősök kíméletes előzékenysége, mint kopogó esőcseppek az átláthatatlan ablaküvegről. Üvegkalitkámban megszűnt az idő, a nappalok összekeveredtek az éjszakákkal, hangtalanul úsztam a szomorúságban, gyermekkorombeli ájulásaim előtti percek dagadtak végtelen űrré, amelyben súlytalanul lebegtem. Valakivel, talán az unatkozó nagyobbik Bodea kislánnyal csónakba szálltam és messze eveztem lassan az erdőkkel övezett hosszúkás völgytó vizén. A távolból romos templom körvonalai tűntek fel. Látomásként lebegett a vízen. Célnak megfelelt. Gépiesen, szótlanul eveztem a derékig vízben álló templomig. Kíváncsian körbecsónakáztuk a siralmas voltában is tekintélyes romot. A megbontott fal tátongó oldalán beláttunk az épület hajójába, a padok helyén szellő fodrozta a vizet. Szomorú, gyászhangulatomnak megfelelő látvány volt. Döbbent hallgatásba burkolóztunk.
Évtizeddel később ez a lány Kolozs­váron ritkaságszámba menő agyműtéten esett át, egyik felére kissé lebénult, de elvégezte a gyógyszerészetit, és megpróbálkozott a családtól távol, a hegyvidéki Visó vadregényes környezetében saját életet élni. Sajnáltam, hogy kiújuló agydaganata miatt ez nem sikerült. A műtétre vállalkozó orvost halva találták a Garibaldi-híd mellett a Szamos parton. Gyászos hangulatú csónakázásunkra gondolva, barátsággal táncoltattam a náluk rendezett összejövetelen a fél felére béna lányt. Gyönyörű, szőke lány volt. Megmagyarázhatatlan tragédiája a fiam fondorlatosan kitervelt halála fölötti gyászt tetézte bennem.
Együttéreztem az apjával, de nem értettem zavarodottságát. Azt, hogy miképpen volt képes rövid idő alatt átállni büszkén hirdetett és családi örökségeként vallott kommunista elveiről a pompázatos külsőségeiben szemfényvesztő, középkori primitívséget árasztó ortodox templomi ájtatosságra. Évekkel később értettem meg, hogy könnyen változtatott elvűségére bármikor kész volt hamisan esküdni karrierje érdekében. S mert a románok társadalmi életében nagyhatalmú ortodox egyház híve lett, a nemzetköziséget egyházi sugallatra magától értetődően, gyorsan felcserélte azzal a ferde román hazafisággal, amely a nagyromániás ultra nacionalisták sajátja. „Hazánkban megoldottuk a nemzetiségi kérdést, biztosítottuk az egyenlőséget!” – szól az ilyenek nyilatkozata. De a valóságban folytatják az erőszakos beolvasztás politikáját. Az egyenlőséget pedig folyamatosan úgy értik, hogy a dákorománok őseiként ők mindenkor és mindenütt „egyenlőbbek”.
Hálát éreztem társaságunk iránt, hogy nem hagytak magamra, de képtelen voltam velük együtt hancúrozni, szomorú képemmel jókedvüket venni sem akartam, ezért elvonultam a közös hálóba, magamra húztam egy csergét és feküdtem nyitott szemmel besavanyodottan. Később, valószínűleg, mert megesett a szíve rajtam, mellém feküdt az egyik, az italozástól a szokásosnál vérmesebb feleség, csókolózás helyett megharaptam, mert hirtelen nem találtam a visszautasításnak más elviselhető formáját. A szavak, mint a ragadozó madarak nagyra formálódott köpetei, nem találtak utat bennem a kiöklendezésre. Fájdalmat okozva elhallgattattam hívatlan ösztöneit. Később arra ébredtem, hogy az italtól mámoros férj támaszkodva álldogált a többszemélyes széles ágy lábánál, választ keresett arra, hogy mi történt, történt-e valami? Nem segítettem. Társaságainkban az egymás feleségeivel szembeni viselkedésben nem mentünk tovább a nyílt szimpátia beismerésénél. Egyszer, éppen nálunk, a Györgyfalvi negyedi lakásunkban tartott egyik összejövetelen, levegőre vágyva az erkélyre igyekeztemben, gondolkodás nélkül hirtelen szájon csókoltam az egyik barátunk mindig vidám, örökké mosolygós és kedves asszonyát. Nem tiltakozott, nem lelkendezett. Később baráti hangon nyugtázta, hogy szimpátianyilvánításomat természetesnek találta. Ezzel úgy zártuk le a történteket, hogy nem közeledtünk, de nem is távolodtunk egymástól. Megnyugtatónak éreztem akkor, hogy lehetséges férfiak és nők között testiség nélküli barátság is.

Akkoriban csökönyös naivsággal az Ifjúmunkás hatvanadik évfordulójára készültem. Arra gondoltam, ha sikerült Bodeát megnyerve, a fél évszázados évfordulót elfogadtatnom a hatalommal, a sablonokhoz szokott pártvezetés évtizeddel később gondolkodás nélkül szabad utat enged a lapunk hagyományaira támaszkodó elismertetésünknek. Erre azért volt nagy szükségünk, mert sokasodó jelek mutatták, hogy fokozatos megszüntetésünk tervezik. Apró lépésekben egyre több anyagot kellett átvennünk a Scânteia tineretuluitól, amit testvérlapunknak kellett neveznünk, pedig hetilapként lehetetlen volt követnünk az országos napilap koncepcióit. A szokásos sablon szerint lapunk ellehetetlenítésének egyik lépéseként főszerkesztőnket meneszteni kellett. Hiába volt főnökünk minden lépését meggondoló jófiú (a fiam temetésén sem főszerkesztőként, sem barátként nem mert megjelenni, és a lapunknál szolgálatos szekus év végi intézményes ajándékkonyakját is, vonakodva, de elfogadta), mégis, érdemei elismerése mellett, szép lassan mennie kellett.
Helyébe, más magyar lapokhoz hasonlóan, olyan pártaktivista került, aki az újságíráshoz semmit sem értett. A sors kegyetlenségéből már évekkel azelőtt találkoztam Brassóban azzal az aktivistával, aki bár magyar volt, a „könnyebbség kedvéért” kéréssel románra fordította a szót. Jó előmeneteléért vitték fel az ifjúsági szervezet Központi Bizottságába. Előmenetelét pedig gátlástalan asszimilációs készségének köszönhette. Egyetemet végzett román felesége mellett eszébe sem jutott anyanyelvét megtartani. A fővárosba kerülve a „nép szeretet fiának” fia barátságával dicsekedett. Nálunk alkalmazkodóan meglepően szerényen kezdte: magyarul tanult, dolgaink iránt érdeklődőnek, velünk barátságosnak mutatkozott. Bemutattam neki Bodeát, úgy tűnt, évfordulónk elismertetése sínen van.
Egyik, ezt beharangozó írásomban így fogalmaztam:
„Lapunk egész történetéből kikövetkeztethető: az Ifjúmunkás nem akart úgy olvasmányos lenni, hogy csupán szellemi rágógumija legyen a fiatalságnak. A tudatos nevelés az első lapszámtól, amelynek fejléce fölött A tudás hatalom felirat állt, meghirdetett célunk. Gondolatokat közölni és kelteni az olvasókban, vitára késztetni a megközelíthető igazság nevében, ha másként nem, hát akkor a sorok között, még a cenzúra törlései nyomán fehéren maradt foltokkal is. A jópofáskodás, az üres szenzációhajhászás, a magazinok pehelykönnyű hangvétele nem volt és soha nem lesz igazán kenyerünk. A lap eredményessége, íróinak és szerkesztőinek elképzelése szerint, olvasóinak tetteivel mérhető leginkább.”
Látszólag a század második évtizedében Kolozsváron megjelenő lapról említettem a cenzúrázást és a sorok közötti írás kényszerét. Akinek szeme volt, tudta, hogy az akkori egyre keservesebb jelenre figyelmeztem. Idézetekkel tereltem el a cenzor figyelmét, amikor az 1920-as erdélyi ifjúsági kongresszus határozataiból idéztem. Közben beharangoztam azt is, hogy készen áll a páratlan értékeket tartalmazó kétkötetes Ifjúmunkás-­antológia. Részleteztem, mi mindennel foglalkozott a régi időkben a munkásfiatalok nevelését mindenek fölé helyező ifjúsági szervezet, a szerdánként sorra kerülő vitaestekkel, a minden második szombaton rendezett irodalmi estekkel, a vasárnapi kirándulásokkal. A viták anyagát gyorsírással jegyezték, hogy a tervezett ifjúsági lap szerkesztésekor hasznosíthassák. A sablonos KISZ-munka ellentételezéseként írtam:
„Az idézett határozat tizenkettedik pontjában pedig a következőket olvashatjuk: »Minden előadó köteles hetenként legalább egy délutánt arra szentelni, hogy barátságot kössön két-három ifjúval, és hogy foglalkozzék nevelésükkel« ez lenne a mai embertől emberig terjedő nevelőmunka őse. Ha az ifjúsági vezetők és az aktivisták elődeikhez mérten hasonló komolysággal barátokat keresnének, bizony a KISZ-munka nem szorítkozna sok helyen a feladatok továbbítására, vagyis parancsolgatásra, hanem a bensőséges, elvszerű barátság erejével megsokszorozódhatna.”
Akkoriban kezdődött a pártirányításban országszerte sűrűn hangoztatott, ellenkezést nem tűrő figyelmeztetés: „Ez nem vitatható!” Folytatása annak, amit évekkel azelőtt, némi előrelátással újságírói humorral így fogalmaztunk lihegő lelkesedéstől csöpögő, fentről kapott kötelező vezércikkek magyarra fordításakor: „…gondolkodás nélkül követjük a pártot….” Írásom megjelenését főszerkesztőm következetességének köszönhetem. Elővigyázatosan, eldugott helyre tördelve, A régi Ifjúmunkás című írásom mellé egy tagdíjbefizetés nehézségeit tárgyaló jegyzet került, így valószínűleg elkerülte a „cenzor” figyelmét. Hivatalosan már nem létezett cenzor, a szerkesztők figyelmét az utólagos felelősségre vonás fokozta.
Évfordulónk ünnepléséről le kellett mondanunk. A kényszerű otthonülő munkával szerkesztett vaskos antológia két kötetével hiába házaltam Domokos Gézánál, előszót sem volt hajlandó írni, a Politikai Kiadónál is állt egy ideg, végül a Dacia Könyvkiadó tervében szerepelt. A lap kezdeteiről az első kötetbe gyűjtött anyagot ejtették, a második kötetben munkatársaimtól gyűjtött tanulmányokat úgyszintén. Végül a román testvérlap anyagaiból „válogatott” különféle semmitmondó szervezeti élettel foglalkozó írások fordításaival kiegészített brosúrányi könyv látott napvilágot, amelyre még azt sem mondhattuk, hogy nem ártott senkinek: az Ifjúmunkás hírnevét szégyenteljesre árnyékolta.


* Részlet a szerző emlékirataiból: SUMMA III. kötetének második, Ezerkilométerekkel-2 című könyvéből.