A fészi elcsúszott (Prózák)

A fészi elcsúszott

‍

Bot Mihály jó pipás legén vót. Mikor ifjabb vót, nem es pipádzott, csak most fogott neki vajegy éve, mikor meghót a felesége.

Most, nem es olyan rég, mikor hazajöttem Budapestről, odakerültem hozza, hogy gondozzam. Mán elig vót ereje. S én vótam csak vérese a faluba. Münk így mondjuk Rekecsinben, met Budapesten mondják: rokon. De itt a faluba úgy mondják: véres. Kérdették a faluba: van-e honn véresse Bot Mihálynak, s mindenki mondotta: há, ott van Lackó Robert, há, ő honn van. Úgyhogy én, aki Lackó Robert vagyok, met így hínnak, én kellett idejőjjek, hogy gondozzam.

Még mikor ifjú vót, Bot Mihály úgy dógozott a fészivel, serényen esszevágta a tüzifát, s bírta hosszú nap, s még hítták es az erdőkbe, hogy vágják a fát. Még Erdőországba es hitták dógozni. Jó pipás le­gén vót, ahogy mondják, nem vót semmi baj vele. Ennek immá vége, nincs semmi ereje. De hogy es került ide?

Mikor ifjú cseléd vót, ment a fészivel s megtalálkozott sokszor Annecskával, aki itt lakott drept a szomszédba, a tábla mellett. S addig s addig jártak ki a táblára, hogy esszeházasodtak. Csáltak egy nagy nuntát (münk így mondjuk Rekecsinben, met Budapesten mondják: lakodalom, itt a faluba úgy mondják: nunta). Vót geluska, vót feteke bor, s vót, hogy valamelyik cselédet megkergették fészivel. A nuntába Mihály még fútta es a sültüt, met vót neki egy olyan hatlyuku furulyája, s szépecskén fútta. S el es kezdték az életiket ketten Mihály s Annecska.

Ez abba az esztendőbe vót, amikor a fele falut elvitte a víz. Úgy es mondhatnánk, hogy elnyelte a sár. Met olyan egy kicsi falu ez a Rekecsin, olyan szerencsétlen kicsi falucska, hogy csúszik béfelé az ódalba, tiszta sár minden, s amikor sokat ess, akkor meen bé minden az ódalon. Abba az esztendőbe olyant essett, hogy a Bot Mihályék háza es bécsúszott az oldalon. Akkor má kellett vigyék bé Annecskát Bákóba az ispotályba, hogy megszülje a gyermeket. Meg es született, de akkórra meg vót halval. Mire bément Mihály a szekervel, mán csak nézte, ahogy a doftor kiadja, hogy milyen pásztilokot kell igyon az asszon, met ha nem, ő es meg lesz halval. Feltette a szekerre, s hazahozta a sáros úton Rekecsinbe.

Egy hét se telt el, s az asszon erőst kérte a vizet, vót egy üvegcsipor, az ott kellett legyen drept az ágya mellett. Ott feküdt hosszú nap s nem evett semmit, csak a vizet itta az üvegcsiporból s a pásztilokot, ahogy a doftor mondta. Csak nezett ki a kicsi ablakon, ahonnan a temetőből jól lehetett látni a kereszteket. Met ott vót az új házik, drept a temető mellett. Mihály még ebbe az üdőbe elé-elévette a ritka jó fából csált sültüt, s elfútt egy-két éneket rajta, met szépen fútta.

Eltőt vaegy nap s meghót az asszon. Ott feküdt abba az ágyba a kicsi ablak mellett. Mihály erőst szidta a doftort, miféle pásztilokot adott, hogy meghót tölle Annecska. Eltemették, s a temetésen mán meg vót részegedvel Mihály. Utána es mindcsak ivott. Ahányszor bémentem, vagy valaki a faluból megjárta, vette a vizespoharat s telitőtötte pálinkával. Meg se mosta, csak úgy adta ide, s utánna ivutt ő es belőlle.

Ivutt s dógozott. Egycer vette a fészit, met télbe vót, s fázott. S kellett a tüzifa. De mán meg volt részegedvel. A fészi elcsúszott a fagyos fán, s drept a lába szárába, a csontba ment belé. Vérzett es, fájt es. Még vaegy napig láttad a havon, a vér olyan fótot hagyott. Nem ment bé Bákóba, met aszonta: a doftorok ölték meg a népemet, Annecskát, nem akarom, hogy engem es megétsenek a pásztiljaikkal.

Még eltőt vaegy tél, s a lábáról nem múlt el a nyoma a fészinek. Ahányszor megjártam, s tőtött egy pálinkát, megmutitotta. Csúf vót, levezett. Még vér es folyt belőlle.

Bé kell menjen az ispotályba, bre Mihály, mondottam neki, örökkétig, mikor megtalálkoztunk s láttam, hogy sántált. Nem meek bre, met kell őrizkedjek a doftoroktól – mindig ezt mondta. Örökkétig mincsak ezt mondta. Osztá csak bément. Jött es a pásztilokkal, itta es vaegy hétig.

– Igya-e még a pásztilokot, bácsi Mihály? – kérdettem, amikor béláttam a kapunn.

– Ittam egy hetet, ittam, ittam – mondta a kapura kikönyökölve, det meg kellett szakitsam, met kell igyam, van jó feteke borom, s most vaegy hétig azt iszom, s utánna vaegy hétig esmen a pásztilt iszom.

– Kendtek mehet bé az ispotályba, ha vigyitti – mondtam, de miha meg se hallotta vóna, ment hátra a kilérbe, ahol főzni szokta a babot s innyani a feteke bort.

Eltőt még vaegy hét, s hallom, hogy Mihály egy hete nem kőt fel az ágyából. Menek elé s látom, hogy ott fekszik, ahogy az az asszony es feküdt, abba az ágyba, mikor meghót. Ott vót a csipor es, mincsak az, amelyek azé az asszoné vót, csak most nem víz vót benne, hanem pálinka. A sültü esszetörve, s bévetve a tüzifa közi.

Bé nem ment még eccer az ispotályba, met tudta, akit oda bévisznek, csak azétt hoznak haza, hogy ne ott nállik mondják azt, hogy meghót. Ha béviszik, vagy ott, vagy honn – de vaegy nap ahogy eltőt: meghót.

Itt hót meg az az asszon, a népem, s itt kell nekem es – mondta, s tőtött egy csipor pálinkát, a kezembe adta, utána tőtött még eggyet s megitta.

Még megvan az a csipor, s a fészi es, a házat, ahol az az asszon, Annecska s az embere, Mihály meghót, le kellett rontsuk, hogy a sárba belé ne csússzon. Met megöregedett, megroggyant, mint egy sánta ember.

‍

‍Arról, hogy mit csált éltibe s hogy hót meg Maraszén Jánus

‍

Jártuk ketten sokat a táblát. Münk mondjuk, tábla, kendtek Pesten mondják, mező. Jártuk ketten Jánussal, ezzel a Maraszénnel, utadztunk fel Magyarfaluig, s le Ploszkucényig. Vettük a botunkot, hogy a kucsák ne szökhessenek reánk, s mentünk. Nekem a gumicsizmám mán sokszor olyan sáros vót, hogy meglehetett vagy tíz kilu, de mentünk, essőbe es hóba es, lápovicába es s még akkor es, ha – ahogy rományok mondják: a krívöc ha fujt, akkor es.

Ha sokat jár lábond az ember, akkor megjárja. Münk es megjártuk sokszor es. Eccer bémentünk, bé Lészpedbe, s reánk futottak a kucsák. Fogtak erőst, s münk úgy tettünk, ahogy ilyenkor szoktak az emberek: a hátikot egymásnak fordiccsák, s hadonásznak a botokkal, amíg a kucsák el nem futnak. Münk es így tettünk. Csak münk így kellett álljunk jó régvel hat órától, amikor még sötétség vót el este setétedésig. Met a csobán csak akkor jött. Osztá bémentünk Lészpedbe s elvettük a parákot. Münk így mondjuk, kendtek mondják pénznek. Met kellett adjon egy lészpedi ember 100 ezer fránkot, amivel el vót maradva. Ide es adta.

De ez a Jánus, akivel mentem, bolondocska ember vót, nagy bolond feje vót. Én aszontam, kell menjünk az ispotályba. Apókánk ott van, odabé az ispotályba. Münk így mondjuk, kendtek mondják kórháznak. Jánus azt mondta, nem az ispotályba kell menjünk. Ő ment bé a bálba, ahogy elvette a parákot. S még tett es a zsebibe, hogy tetszedjen, hogy van neki sok parája. Münk mondjuk, hogy tetszik, kendek mondják, hogy látszik.

Meg se vátozott, úgy abba a gúnyába, ahogy vót, s a bocskorokba bément a bálba, s az ifjakkal akart szökdösni. Mondom neki, gyere, met ennek nem lesz jó vége. Fogta erre a likőrösüveget, teli vót, s a nyakát úgy hozzaverte az asztalhoz, hogy letörött. Lecsapta az asztalra az üveget, a széket fellökte s elrikoltotta magát: Igyátok meg, háha valamelyik megfojlik. S avval mentünk es ki a bálból. De nem láttunk má semmit, olyan setét vót.

Ahogy mentünk, a sárba addig csúsztunk ide s oda, hogy békőtöztünk a patakba. S akkor kezdődött csak a baj. Met jöttek valami ifjak, azt se tudom, hányan votak, sokan-e vagy kicsind. S vertek, botokkal, s csóré kézt. Addig vertek, amíg elvették mind a parákot, s mink ott maradtunk sároson s véresen a patakba. Jeges vót a víz, s a hóba mosdottunk meg. Osztán valahogy hazatapogattunk.

Tudtam én, hogy ha még eccer megindulok Maraszén Jánussal, az nem lesz jó. Méges elmentünk kettend Bukurestbe, s osztá Budapestre, de sehol se vót jó. Apókánk még mindig az ispotályba vót bétéve. Bukurestbe jól megcsaltak, met azt mondották, adnak jó parát, ha dógozunk, de csak annyat attak, hogy eppe étlen nem marattunk. Budapesten nem értettük, mit monnak, csak kérdettük mindcsak, hogy e’ miféle, a’ miféle. De én megtanultam ezt a kendtek beszédit, s azóta es tudok beszélgetni úgy, mint a pestiek. No osztá mondották, hogy visznek Izraelbe, ott adnak jó parákot. De mikor ott vót, hogy kellett vóna menni, aszonták: nem még meünk oda, met meünk Itáléba. Mondom, jól van, menjünk. Maraszén Jánus es jött. Nem es vót, hogy lett légyen semmi jó belőle.

Mán drept az elejin azt mondták, hogy kell menni, de nem engednek, úgyhogy szökni kell. S én hogy szökjek? Ott maradott mindenki a szálláson, ahol vótunk, Itálénak a gránicáján, ahogy münk mondjuk, kendtek úgy mondják, határ.

Maraszénnek eszibe jutott valami s egy éjjen elindult. Kapta magát, s felkötözte egy tirkocsi (kendtek mondják: teherautó) aljára. Ment es az bé Itáléba. Megállították, s akkor mán Maraszén Jánus nagyon meg vót szomjazva, de kellett hallgasson. A kárábinierok nézték tükörrel az alját mindennek, s meglátták Maraszént oda felkötözve. Vették es le, s közbe jól megverték a gumibotokkal. Vitték bé a rekeszbe. Ott vót hosszú nap a rekeszbe. Hiába mondta tatöl nosztru miatyánk, met nem jött senki, hogy megvátsa onnét.

Eltőt vaegy nap, amíg ott kellett megálljon. Münk nem tudtuk, mit csáljunk, csak montuk az imátságokot s énekeltük a szentes énekeket, de nem tudtuk, mi lesz szegén Maraszén Jánussal.

Mikor elcsapták, mán nem az a Jánus vót, amelyik bément. Az a nagy bolond feje úgy rizegett, mint valami szőllőkérész. Aszongya nekem: megcsaltak, met nem parákot kapunk, csak a verést. Verekedésbe es jobb vót, mint így. Met ha a tatöl nosztrut es csak mondod, s csak a szájad jár, a milyen élet? – Esszejártam én idegen országot, hogy esszegyüjtsek e kicsi házecskára, s helyette azt kaptam, hogy egy bolondocska ember lett belőllem, akivel mindenki csak tréfáll. Igazmagyar mondja, hogy nem vagyok magyar, a rományok mondják, hogy csángó vagyok, kátólik nyelven beszélek, ami a madaraknak a nyelve. S a parákat nem adják, met csak megcsal ez es s az es.

Egyik nap ott ültem az egyik munkatársammal, s arról tanácsoltunk, hogy nem láttuk mán Jánust régecske. Előtte es vót így, hogy nem találkoztam meg vélle pár napig, de most má tyár rég vót, hogy nem láttuk meg egyik a mást. Meg es jedtem, hogy most mi lesz. Elmenek, megnezem azt a Jánust. Ki tudja, mit csinált azzal a nagy bolond fejivel. Fel es menek a házecskába, ahol ült, s megkerestem az ajtót, ahol kellett legyen.

Az ajtó bé vót kulcsolval. Béütöttem, nem vót könnyű, a vállam még most es sérik, de béütöttem. S ahogy bémenyek, mán látom es Maraszén Jánust. Ott volt felkötözve a gerendára. Szöktem én, hogy levágjam, de má heába. Meg vót halval. Az a nagy bolond feje ki vót tekeredve, minha nem es az ő feje lett lenne. Megöleltem, hogy ne suppanjon le a padlásra. Nehez vót, mint a kősó. Bé es estem vele a székek közi, ott ölelkedztünk élő a hóttal. Én mán nem es tuttam, még élek-e, vagy mán a másvilágon vagyok. Elmondtam még egy miatyánkot s egy tatöl nosztrut, s avval keresztet vettem. Minek kellett evvel így legyen – nem tudok magammal megértekezni. S mit csált éltibe? Addig s addig, hogy a sok bolondságnak csúf lett a vége. Így kellett lett legyen, hogy meghót Maraszén Jánus.

‍

‍

Az ingázó

‍

Ma reggel egy koromseprőt látott. Amikor a kulcsai után kotorászik, akkor veszi észre. Ez szerencsés véletlen, ez különféle érzésekkel tölti el.

Az ingázó. Leszáll a mikrobuszról. Most is korábban érkezett. A szokásos tíz perc. Lesz még ideje elolvasni az e-mailjét. Ez megnyugtatja.

Elég jól utazott. Ez mégis felkavarja. Nem hagyott el semmit. Csekkolta, mielőtt leszállt volna. A kétnyelvű helységnévtáblát olvasgatta. Ízlelgette a román megnevezést. Nem tudta eldönteni, melyik hat tulajdonképpen idegenebbül, az ékezetek nélküli magyar, vagy a felül elhelyezkedő, nagyobb betűkkel kiírt, román karaktereket is tartalmazó hivatalos helységnév. Ez szórakoztatta. Akkor, amikor ismét az az ötlete támadt, hogy ízlelgesse. Szakállát simogatta, ahogy elhagyták a szomszédos falut, és a gyomra fordult egyet. A szakállát ma reggel sem volt ideje megnyesni. Ez idegesíti. Már elég torzonborz, a múltkor valaki ortodox pópát emlegetett. Ahogy kijöttek a városból – mint mindig –, megcsodálta (vagy legalábbis így szerette volna magáról tudni) az első falu barokk templomtornyát. A gótika is nyomot hagyott a templomon – az ablakok érzékeny íve. Van román stílusú keresztelőmedencéjük is. Ezt mindig elismételgette. Felszálltak ma is: az a két jóbarát. Most sem tudja a nevüket. Bakancsban, meszes, malteros ruhában, kötött sapkában. Az egyiküknek a borostája is malteres, ezt viccesnek találja. Megálltak a buszmegálló utáni nem szokványos megállóban. Felszállt ott a festett hajú. Ez enyhe undorral töltötte el. Úgy gondolta, hogy egyes lányoknak vagy akár asszonyoknak igazán jól áll a festett haj. Ám ebben az esetben másról van szó, mint egyszerű hajfestésről: a szőke kombinálva van valamilyen kékkel, van egy zöld vonás is benne, ami elbizonytalanítja. Legutóbb akkor látott ilyen színeket mindenfele, mikor leitta magát a sárga földig. Különben erre nem szívesen emlékezik. A szokványos megállóban egyetlen, nem igazán szokványos utas. Ő Hekk. A cigány. Neki cigányképe van és cigányruhája, mindenki tegezi, mert ez a cigányokkal a szokás. Cigányszokás szerint leül a mikrobusz leghátsó ülésére, középen. Cigányul beszél. Telefonál. Cigányos telefonja van és cigánypénzzel fizet. Ez eszébe jut: így szokták ezeket mondani.

A buszsofőr mindig vigyorog neki. Mindig köszön az ingázónak. Ez nyugtalanítja, de mégis jó érzéssel tölti el. Őt, az ingázót. Ma is korábban ott volt a mikrobusznál, mint a buszsofőr. A panzió udvarán várta, a buszsofőr nyújtozódás közben, cigivel a szájában kinyitotta a mikrobusz ajtaját. Miközben arról csevegnek, hogy ez a mikrobusz innen, a hegyek közül indulva estére ott lesz már, abban a román városban, ahol olyan nagyon-nagyon nagy a Duna. Sosem ült ki az ingázó a Duna-partra, sem ott, sem Budapesten, még városa folyópartjára sem. A buszsofőr viszont kiült a Duna-partra. És sört ivott. És vodkát. Meg bort. Ez milyen érzés? Ez itt, ahol az ingázó a buszsofőrrel beszélgetésbe elegyedett, nem szégyellve magyaros akcentusát, tulajdonképpen nem megálló, hanem a Pensiunea Magnolia (ahogy ki van írva) parkolója.

Az ingázó lakása történetesen a szemközti soron található. A panzió nevét magyarul is kiírták, Nefelejcs Panzió.Nem lehet tudni a fordítási pontatlanság okát. Ez elgondolkodtatja.

‍