.svg)
2024. június 28-án, a szombat délutáni hőguttában a Bánffy-palota udvara Fiala Borcsát látta vendégül egy író-olvasó találkozóra a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából.
Az újságíróként is rendkívül aktív szerzőt ezúttal szépirodalmi alkotásairól, megjelent köteteiről (kiemelten a legfrissebben megjelentről) kérdezi Harbula Hajnalka. Fiala Borcsa kötetei általában jól behatárolható célcsoportot és korosztályt céloznak meg, innen indítja a moderátor a beszélgetést: gyerekeknek vagy felnőtteknek ír szívesebben. A szerző erre óvatosan, ám mégis nagyon határozottan kijelenti, hogy gyerekkönyvet sokkal jobban szeret írni, majd behúzott nyakkal hozzáteszi: „De ezt a felnőtteknek ne mondjátok el”. Döntésének indoklásaként kiemeli, számára az a legnagyobb különbség, hogy a gyerekkönyvekben az ember bármit kitalálhat, sokkal nagyobb szabadság és fantázia van megengedve. Ezzel szemben „ha nem is kell a felnőtt könyvhöz annyi fantázia, még mindig egy sötét erdő”, sok munka van vele, és itt nem a megírásra gondol, hanem a rengeteg érzelmi munkára és kutatómunkára, amit az ember regényírás közben kénytelen elvégezni. Ennek apropóján Harbula rákérdez, mennyi kutatómunka van egy-egy regénye mögött. Sok, és egyre több. Szakmai ártalom (vagy legalábbis velejáró), hogy szeret utánanézni a dolgoknak, az újságírói munkája nélkül valószínűleg eszébe sem jutott volna például a zsiványokról írni regényt. Azt a regényt ugyanis megelőzte egy összefoglaló cikk, amit a wmn felületére írt, ez aztán beindította nála a fantáziát, és alaposabb utánajárásra, a szálak továbbgörgetésére sarkallta.
A következőkben a (főleg a gyerekeknek és kamaszoknak szóló) köteteinek nyelvezetét emeli ki a moderátor, hiszen nagyon kortárs, ifjúsági nyelvet használ, majd hozzáteszi, számos kihívást lát ebben, például ő mire megérti, hogy a gyerekei egy adott szlengszót mire használnak, akkorra általában már elavult. Fiala Borcsa tud rezonálni ezzel a tapasztalattal, a gyerekeitől nem is igazán mer kölcsönvenni szavakat, mert „olyanok, mint a dab-elés: addig kúlak, amíg az ember búmer anyukája nem kezdi el használni, onnantól már nagyon ciki.” A közönség kedvéért be is mutatja, hogy kell dab-elni, mert egyesekhez nem jutott el, mielőtt kiment volna divatból, másoknak meg túl régen volt 2015 ahhoz, hogy emlékezzenek rá.
Az író-olvasó találkozó a továbbiakban megmarad a kamaszkor témakörénél, olyan kérdéseket igyekeznek körüljárni, hogy egyáltalán hogyan működnek a kamaszok, milyen válságokkal néznek szembe, felnőttként hogyan érdemes hozzájuk viszonyulni, hogyan lehet nekik szánt történelmi regényt írni. Fiala nem akar didaktikusan tanítani a fiataloknak, amikor nekik írt történelmi tárgyú regényt, nagyon vigyázott, nehogy szájbarágós legyen; voltaképpen csak reméli, hogy valami ráragad az olvasó kamaszra. Rátér a kérdés első felére is, kifejti hogy mivel jár ma fiatalnak lenni, amikor az embernek az az alapélménye, hogy mindenki őt nézi, és erre a szocmédia csak rátesz jónéhány lapáttal. „Nagyon nehéz fiatalnak lenni és egy egészséges önbizalmat kialakítani, egy egészséges lelkivilágot megőrizni” – vonja le a konklúziót. Éppen ezért nem akarta a Lepkebáb című regényében a lányt teljesen egyedül hagyni, és beavat egy kis huncutságba, amit a regénybe belecsempészett (azonban senki nem vette észre): a lány mindennapjait végigköveti a zöld szín állandó ismétlődése, ebbe rejtette el a szerző a lány anyukájának jelenlétét. Ezzel azonban úgy járt, „mint a húsvétkor előkerülő mikuláscsokival – úgy eldugtam, hogy senki nem kapta meg. De ha olvassátok, légyszi, így olvassátok, hogy nincs egyedül”.
Záróakkordként a moderátor arra kíváncsi, hogy érzi a meghívott magát Kolozsváron, és mik a benyomásai eddig. Fiala Borcsának tetszik a város, mióta itt van, igyekezett megnézni és megkóstolni minél több mindent, és még rengeteg dolgot tervez a napokban. Biztosította a közönséget arról, hogy miután ezeket mind kipipálta, megírja, hogy mit érdemes megnézni és megenni Kolozsváron – erről azonban már csak egy jövő időben létező wmn-cikk tud beszámolni.
