A felhők földi barátai

Krzysztof Skarbek: Megvédi a barátait, 2015.

Tania, a marosvásárhelyi állatkertben fogva tartott elefánt repülőknek adott válaszaiból

Romániába ne menj, a románok rossz és szegény emberek – mondták a velünk élő emberek a szülőföldemen. Ezt akkoriban kétszeresen is eleresztettem a fülem mellett, részint mert a mi népünk soha nem hitt efféle babonaságokban, részint mert magukat szintén szegényeknek és rosszaknak tartották. Ha szegény az, aki egész nap izzad, erőlködik és örökké éhes, akkor ők tényleg szegények voltak, ha meg rossz az, aki szert tesz valahogyan egy eszközre, amivel akár nála erősebbeket is kínozhat és ölhet, és kínoz és öl, akkor valóban rosszak is voltak. Ringatózom, hogy elfelejtsem, hogy mindenre emlékezem. Egész nap és egész éjjel ringatózom. Ringatózom, és lököm a poros szénát a számba, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem hallom, mennyire egyedül vagyok ebben a cellában.
Hároméves voltam, amikor fura rezgések kezdtek vibrálni a levegőben, mennydörgésszerű zaj támadt, csak sokkal közelebbről és élesebben, emberek lépteit és kiáltásait hallottam, de nem menekültünk. Anyámat megölték, nagyanyámat megölték, nénikémet megölték, engem meg elfogtak azok a kicsi szegények az eszközeikkel. Noha még borjú voltam, addigra annyit már anyáméktól megtanultam, hogy nincs miért elfutni előlük vagy eltaposni őket, a szegény emberek minket tisztelnek és szeretnek: ha sokáig nem esik az eső, nekünk örülnek, mert tapasztalták, hogy ha megjelenik a csapatunk, a felhők is megérkeznek. Évezredek óta képzelik, hogy a felhők földi barátai vagyunk. Alig is volt időnk meglepődni, amikor meghaltunk és elfogtak. Ringatózom, hogy elfelejtsem, hogy mindenre emlékezem. Egész nap és egész éjjel ringatózom. Ringatózom, és lököm a poros szénát a számba, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem hallom, mennyire egyedül vagyok ebben a cellában.
Meglepődünk, meglepődünk, örökké meglepődünk, még a legbölcsebb anyák is meglepődnek, azt hisszük, mindenki mással megtörténhet, de velünk, velünk semmiképpen, hiszen a mi világunk nem olyan, a mi világunk ilyen, a mi világunkban együtt alszik a farkas a báránnyal, vagy ha mégsem, akkor az egyik kint van, s a másik bent, és az emberek istenként tisztelnek minket, aranyt és bársonyt raknak ránk, illatozó virágkoszorút, a legkedvesebb borjukat ültetik a nyakunkba a dúsan hímzett párnára. Ilyen a mi világunk, ilyen békés és biztonságos, még ha valahol a tudattalanunk mélyén ott is van Ganésa, az elefántfejű istenük története, aki dehogyis volt elefánt, ember volt, mint az emberek mindenik istene. Csak ennek az érzéketlen apja, nem ismervén fel saját borját, levágta a fejét, majd az első állatnak, akivel találkozott (éppenséggel egy elefánt volt, de lehetett volna zsiráf is) szintén levágta a fejét, amit aztán rá is ragasztott borja embertestére. Ő, az elefántfejű ember lett az üzletelés istene (más szóval: a kultúráé), ezért vagyok itt, és ezért vagytok itt ti is, de mindegy, nem akarok emlékezni arra, hogy egy olyan kelepcében élek, amelynek alapja egy apa, aki nem ismeri fel a fiát, és kardjával levágja a fejét, majd úgy véli jóvátenni a dolgot, hogy az első, útjába akadó ártatlan lénynek is levágja a fejét. Ringatózom, hogy elfelejtsem, hogy mindenre emlékezem. Egész nap és egész éjjel ringatózom. Ringatózom, és lököm a poros szénát a számba, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem hallom, mennyire egyedül vagyok ebben a cellában.
Hároméves koromtól állatbörtönökben élek, az emberek úgy neveznek, Tania. Túl fájdalmas, ha eszembe jut az a dobbanó név, amit anyáméktól kaptam. Néha előtörnek belőlem hangok, de senki nem hallja, senki nem érti, én sem, csak jön fel valahonnan mélyről. Jobb lenne, ha nem tudnám, hogy ha szabadon élnék, négy-öt évente megremegne a testem, minden csontom bizseregne, és hívnám a páromat, akitől a legerősebb, legéletrevalóbb kisborjat szülném, és nem csak ringatóznék egész éjjel és egész nap, hanem megmutatnám neki a föld legjobb helyeit, ahol bőven van eleség és bőven van víz, innánk, amennyi csak jólesik, meg fröcskölnénk is a vizet egymásra, megtanítanám őt a determinisztikus káoszra, amiben nincs ismétlés, nincs folyamatos halál, hanem mozgás és öröm van, és ha eljön a nap, amikor véget ér a vándorlás, akkor tudná ő is, amit ha szabadon élnék, én is tudnék, hogy hol búcsúzzunk el a világtól. Ringatózom, hogy elfelejtsem, hogy mindenre emlékezem. Egész nap és egész éjjel ringatózom. Ringatózom, és lököm a poros szénát a számba, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem hallom, mennyire egyedül vagyok ebben a cellában.
Szegény Hellát azután hozták ebbe a börtönbe mellém, hogy felépítettek egy újabb, kicsit nagyobb és magasabb ketrecet, és már nem kellett azon a síma, hideg kövön ringatóznom. Jobb lenne azt az időszakot is elfelejteni, ahogy ott álldogáltam a betonon a bűzben, mert nem volt hova elmenjek a dolgomat végezni, a kicsi ketrecben kellett csinálnom. Álldogáltam egész nap és egész éjjel az utálatos löttyömben, jöttek a nézők, és fintorogtak a pénzükért, én meg ringatóztam, mint most is, ebben a tágasabb ketrecben. Csak a rácsok választanak el szegény Hellától, és attól, hogy elkeseredésünkben szétszedjük egymást. Hellát egy jobb börtönből hozták ide, ahol tágasabb volt a cella, változatosabb az eleség, és ahol voltak olyan emberek, akik értették őt, és megpróbálták kisimogatni, kiduruzsolni belőle a cirkuszi éveket. Persze ezek a duruzsoló emberek semmit se tudtak tenni, hogy Hellát ne adják el pénzért ennek a börtönnek, mellém. Nagyon jól tudja, hogy én is csak egy szerencsétlen rab vagyok, és én is tudom, hogy az égvilágon semmiért se hibás, ráadásul napról napra cserepesebb a bőre, roggyantabbak a lábai, öregebb a szaga, mégis, amikor nem volt köztünk a rács, lelkünk teljes tébolyával egymásnak estünk, hadd legyen már vége. Persze jöttek az emberek az eszközeikkel, ütöttek, löktek, szétválasztottak, közöttünk rács, alig is szólunk egymáshoz, mit is mondhatnánk, Hella is tömi magába a poros szénát, én is, a zizegés elkábít kicsit, legalább addig is nem halljuk, mennyire egyedül vagyunk ebben a cellában.
Amint megállt velem az a hatalmas, gurulva közlekedő, büdös, döglött, sakálszerű állat, és botjaikkal kibökdöstek a gyomrából az emberek, teljesen világos volt előttem, hogy a legrosszabb helyre kerültem. A hideget, a nyákos őszt, a vigasztalan, meddő felhőket, melyek csak arra valók, hogy a napot eltakarják, már megszoktam, ők voltak fölöttem Toulouse-ban is. De a levegő. Valami maró, keserű gáz hatolt az ormányomba, és hatol azóta is, hiába szuszogok. Itt a levegőben alig is van levegő. Behajtottak a cellába, elém lökték a poros szénát, egy betonmélyedésbe vizet löttyintettek, s azzal rámzárták a vasrácsot. És elkezdődött megint. Ringatóztam és fájtak a csontjaim. Kisebesedett a lábam, de a fogvatartóimat ez nem érdekelte. Vizet is alig kaptam. Ringatóztam, és szomjaztam. Csak a szénát lökték be a rácson keresztül vasvilláikkal. Ganésa apákkal voltam körülvéve, nem tudtam nem emlékezni. Egész nap és egész éjjel ringatóztam. Ringatóztam, és löktem a poros szénát a számba, a zizegés elkábított kicsit, legalábbis elvette az eszemet mindez együtt, a ringatózás, a fájdalom, a poros széna, a zizegés, és egyik októberi éjszakán minden erőmet összpontosítva áttörtem a rácsot. Nem, nem volt öröm bennem, csak a hirtelen zaj meg a sötét meg a második, erősebb és magasabb rács körülöttem. Fájó lábammal végigvonszoltam magam a rács mentén, de sehol egy rés. Nekimentem hát mintegy találomra, de meg se moccant, meg se nyikkant, bennem pedig még egy összpontosításra már nem volt erő. Reggel, mikor megjöttek Ganésa papjai, már nem is járkáltam a nagyobb cellában, hanem csak álltam egy helyben és ringatóztam. Hallottam a vas sikítozását, vastagabb rácsokat raktak a kiscellámra. Botjaikkal visszaütlegeltek bele, elémlökték a szénát, vizet löttyintettek a húgyszagú gödörbe, és magamra hagytak. Szabadságharcom az örök regula szerint végződött: bent a kiscsákó, kint a farkas, a letapsolás csak egy nagyobb kopkába vezet, onnan nincs hova dzsalózni, beborítanak és visszakúrnak, majd fölvarázsolnak nekem egy tágasabb kalitkát, köréje meg egy babás brodvéjt. Nekem speciel még egy társat is bespejzoltak, a csóró Hellát. Hella is tömi magába a poros szénát, én is, a zizegéstől meg-megfeledkezünk arról, hogy a mi ketreceink mindig túl kicsik.
Biztosan tudjátok, amilyen kulturáltak vagytok, hogy mi, elefántok együtt élünk anyáinkkal, nővéreinkkel, nénikéinkkel, egy ideig kisöcséinkkel, és jól megértjük egymást szagokból, hangokból, érintésekből. És jól megértjük egymást más csapatokkal is, messziről halljuk, ha jönnek, megdumáljuk, hogy ha ti ezen az úton mentek, mi amazon, és mindenkinek jut elég fű, fakéreg, marakuja. Elég víz amit megigyunk, és elég víz, hogy fürödjünk. Vágjátok a logikus következtetést is, hogy ha egy elefántot magánzárkába zártok, akkor előbb-utóbb befordul. Nem ad ki hangot, nem érint, levegőt sincs kedve venni. Csak ringatózik és tömi magába a poros szénát. De ha az égből meghallja a nagy szárnyas motrait, azt a mély, körkörösen terjedő hangot, gyomrából indul a válasz, míg fel nem ültetik őt is a felhőkre.