A dubovai halott álma

1. A búvófolyami térkép

A vándor, hacsak nem árvízi hajós –

vagy ép(p) elméje

valamely beltengerén

színes bálnáknak nem üzen hadat –,

nehezen érhet a Dunáig,

ha, teszem azt, ladikja

egy kolozsvári kikötőben pihen.

Miként az utak Rómába,

minden folyó a Dunához vezet

e napsütötte tájon,

gondolná egy térképzetlen idegen.

Na de hova lett Róma, jó vándorom?

Mivé lett a rom s a nyelv,

melyet lassan minden iskolából kicsapnak:

hadd legyen pedellus az alvilágban!

A történelmi térképfestők pasztell

         matematikája

más képlet mentén pingált a folyóknak medret,

így hát hajózni Duna-iránt jó széllel csak

százados hordalékhatárokat sértve lehet.

A Dunához futó folyók a végtelenben

         találkoznak

e napsütötte erdőn túli tájon:

         engedelmes egyenesek.

Kolozsvár halpiacán – a kaput egy arany-

metszet kínálja vagy épp rejti aszerint,

hogy júdáspénz-e a lerakott obulus

(hogy a kép hol s mikor bukkan fel,

rejtélyes gyakorlat, de tölgy komódfiókok

         mélyén

avarként gyűlő históriák szerint százévente

egyszer is talán, ha úgy hozza a vektoriális

         szorzat) –,

mindig ott, ahová a templomkereszt árnya

délidőn esik, egy korántsem szikár tutajos,

nagy hatalmú bánok e világi legátusa árulja

hét tenger szörnyeit, sziréntejet

(kiváló szer honvágy ellen),

atlantiszi atlaszt, vízimozijegyet

 s mindent, mi lehet még szem-szájnak ingere.

Tudja a távolságot is, mint üveggolyót,

s a végtelenített folyók metszéspontját.

Cetbőrre polip levével rótt chartáján ez áll:

a folyók szanaszét folynak, mégis ugyanarra.

Mert a folyók átbújnak egymásba,

fű alatt és hant alatt és hegy alatt és rét alatt…

Hát így hajózunk le, jó vándor, Orsovára!

Ahol vár ránk a dubovai halott.

És az álma.

2. A hely színe és visszája

Kedvesem, a mennyekbe

ki vágysz,

megérkeztünk.

Ez itt Orsova, állig mában.

Odalent, a víz-üveg alatt,

az is Orsova,

cetus danubicus, avagy

a dunai bálna.

Tükröződnek. Tükröm tükrén,

tükröd tükrén általütnek.

Mivel is kezdjük?

Sült halat majszolunk, sok muzsdéjjal,

vörösbort iszunk rá,

aztán kivetjük a horgot.

Kapás is van rögtön, szép számmal:

török szivardoboz, igazi bádog, nem ereszt,

ázott császári mundér, az sem,

búcsús duhajkodásban ott hagyott zápfog,

koronás,

hórába hurkolt mentőöv, rajta horgony

meg tejubeszk zorica,

miatyánk, ki vagy a

vasbeton katedrálisban s szólsz

bábelóniai nyelveken,

egyik sem ereszt,

mindenik elhagy –

orozva óv a nagy folyó.

És mi, idefent? Mivel is kezdjük?

Haragot zengj, Istennő?

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő...?

Szólítsatok Ishmaelnek?

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen...?

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és

         huszadik évben,

vagyis egy esztendőre rá, hogy...?

Megvan a jegyünk –

ránk tukmálta azt is a huncut legátus –,

nézzük a hömpölygő Duna-mozit,

mint partra vetett halak.

Valaki mellénk lép, leül,

udvariasan kalapot emel,

csöpög belőle a víz,

megkínál iszappakolással:

ő a…

3. A dubovai halott

Takaros háza volt lejjebb,

a part mentén.

A mozivásznon pereg a majdnem-némafilm:

mi Dunatölgyesen sétálunk

a hullámzó délutánban,

ő Dubován jön velünk szembe,

emeli kalapját s kínál fügepálinkával.

Valamelyik őse az odaáti délről indult

hangyamód, szorgalmasan,

tolta maga előtt saját határait,

tovább, tovább, a kísértő észak felé,

vert belőlük pallót a Dunavon által,

s a szoros mentén silbakoló

tölgyfaligetek közt vert gyökeret.

Ez a régi déli vándor sem lépett

kétszer ugyanabba a Dunába,

gyermekei, ükunokái sem.

Így úsztak le a vízen, megannyi hordalék:

saját határ, jó szomszédság, nyelvelés.

Mire halott barátunké lett volna a szó,

már nem találta őket.

Más tájak más nyelvén

hívogatta Ada Kaleh

atlantiszi lányát

légyottra éjjelente.

Csakhogy Ada Kaleh

épp a tengert járta,

oldalán koronás Orsovája,

a világ egyetlen cetus danubicus párja

násztáncát ülte

a nyílt víz alatti végeken.

A dubovai halott foga közé kapta

szűkülő határait, jó szomszédság fényét,

pár megmaradt szavával hajóra szállt

s nekivágott a szélrózsának.

Ó, emberek,

nevezzetek, nevezzetek

Ishmaelnek, idegennek,

huhogjatok Azázelnek,

de ne hagyjatok tengenem

ezen a puszta szigeten,

mutassátok meg énnekem,

merre rejtőzik életem

szerelme, lelkem Zoricája,

Orsolyája, Orsovája,

tükröm tükrén habos sávot

húzó hajnalcsillagom.

És amint az meg van írva,

dubovai emberünknek

is pénzt szült fájdalmas éneke

szikrázó partok hengersorai mentén.

Csak a bálnát, az aráját,

csak Zoricát nem találta.

Visszatért hát, s mint Ehnaton,

szentélynek álcázott

vasbeton hajót épített

az orsovai fövenyen.

Ha föld hátán,

ha víz ölén

Orsováját nem találja,

elhajózik, fel, Nap

házában határsértő,

jó szomszédként

nyelvölködő

szerelmese ottan várja.

S kihajózott egy szép napon,

írmagját őrzi a vasbeton

ott, az állig mában álló

orsovai fövenyen.

Mondd,

tetszett a filmünk, kedvesem?

4. Az álom

Ada Kaleh,

ne bújj elő!

Ada Kaleh

a tengeré...

Eső kéne,

eső éle

szelje ketté,

szórja által

a heteken,

a havakon

az iszapot,

az iszonyat

üledékét,

hogy a Duna,

véres dunna

széthasadjon,

veres folyó

váljon széjjel,

megfenekleni

jó széllel...

De nincs eső,

de nincs éle,

Ada Kaleh,

fuss el véle!

‍