A dolgok láthatatlan dicsfénye – Interjú Doina Ruști prózaíróval

Idén jelenik meg a budapesti Orpheusz Kiadónál A malom kísértete (Fantoma din moară) című regényed magyar változata, melyből részletek olvashatók a Helikon korábbi és jelen számában is. A Polirom adta ki 2008-ban, és a Román Írószövetség prózadíját is elnyerted vele. Mit kell tudni a regény világáról?

A malom kísértete a vádbeszédek tökéletlenségéről szóló könyv. A kommunizmus nehéz időket jelentett számomra, felemésztette fiatalkori éveimet, az optimizmusomat is kikezdte. Bukását követően rájöttem, hogy semmiféle ítélkezésre nincs szükség. Az elnyomók mindig ugyanazok, az emberek milliói pedig csupán bűnbakok. Ezért nem hiszek a történelmi korok visszamenőleges hatályú megítélésében. Ebből a témából bontakozik ki a regény, a csernobili robbanás napjai köré szervezve cselekményét, mely saját életem fontos momentumát is jelenti. Egyébként a megszorításokkal teli időszakok mindig pszichózist szülnek, egy teljes pszichotikus repertóriumot. A félretájékoztatás, a fikció határait súroló rémhírterjesztés, az értékpusztítás – mindezek az alapját képezik azon fantasztikumfajtának, amelyből ez a regény is kibontakozik.

Műveidre igen jellemzőek a meseszerű, természetfölötti elemek, még A malom kísértete címűben is, melynek alapját a kommunizmus témája képezi (és melyet a kommunizmus parabolájaként emleget a hazai és külföldi kritika), a realista elemek fantasztikusakkal keverednek. Honnan e vonzódás a varázslatos-csodás világ iránt?

A malom kísértetében, melynek cselekménye szülőfalumban, Comoșteni-ben játszódik, a gyermekkor mitológiájával való kapcsolat is fellelhető. Ezen kívül ott van a dolgok láthatatlan dicsfénye iránti affinitásom is. A szülőházam szomszédságában levő elhagyatott malom egyszerre nyűgözött le és árasztott el rémülettel. Idővel a malom kísértetéről szóló történetek más értelmet nyertek számomra, a kommunizmus mindenütt jelen levő hatalmával. Ebben a két valóságban gyökerezik a kísértetem. Egy amerikai tanulmány szerint A malom kísértetének és a Zogrunak a fantasztikuma neogótikus, ami a kommunizmusról szóló irodalom tétovázó, elkalandozó képzeletének szüleménye.

Ezekhez a mágikus elemekhez kapcsolódik az időben és térben, valós és képzeletbeli világban való utazás motívuma, az utazó szereplőknek is jelentős szerepük lévén a szövegeidben. Mit jelent neked, civil embernek, és miért fontos számodra íróként az utazás?

A reneszánsz világ mentalitása jellemző rám: hiszek az utazás jellemformáló erejében. Jó mesélni lenyűgöző helyeken tett séták semmihez sem hasonlítható öröméről, de még ennél is jobb felmérni azokat a változásokat, amiket bármely utazás eszközöl bennem. Amikor 1992-ben először jutottam ki az országból, annyira izgatott voltam, hogy gyanús személyként feltartóztattak a határon. Később azonban, miután a hosszú utak életem részévé váltak, rájöttem, mennyire szükségem van rájuk ahhoz, hogy saját képességeimnek tudatára ébredjek. Emlékszem, hogy Pekingben, kevéssel azelőtt, hogy repülőre szálltam volna, eltörtem a telefonomat, és azon kapcsolatok nélkül, melyek napjainkban oly nagy biztonságérzetet adnak számunkra, úgy éreztem végig a Bukarest felé vezető úton, mintha el lennék szakítva a világtól. Az utazás jellemformáló erővel bír, emellett a nevelésünkhöz is hozzáad, és előre nem látott módon gazdagítja a képzeletvilágunkat. De azt hiszem, itt főleg a Zogrura gondolsz, nem igaz? Lévén hogy te fordítottad magyarra ezt a regényt, a Franyó Zoltán ösztöndíjjal, meglehetősen otthonosan mozogsz a világában. Ott például az utazás a regényben tárgyalt hosszú, a középkortól a jelenig tartó időszaknak az összefoglalására szolgál. Ezzel szemben a Cămașa în carouri (A kockás ing) című regényemben az utazást a jelen újraértékelésének lehetőségeként kezeltem. Egy mai kamaszlány véletlenszerűen a 18. századba csöppen, és a megtapasztaltak során rájön, hogy nem az ő helyzete drámai, hanem azé a személyé, akinek a bőrébe bújt. Kulturális utazásnak is nevezhetjük, de kalandnak is.

Apropó kultúra: regényeidben különféle kultúrák jelennek meg. Ha jól tudom, aromán vér is csörgedezik benned, és talán ennek köszönhetően is rendkívül nyitott vagy más kultúrák iránt, és egyáltalán a másság iránt. Honnan ered a fanarióta világ iránti vonzalmad, amely több regényedben is felbukkan, és amelyet komoly kutatómunkával tanulmányoztál különböző könyvtárakban és archívumokban?

Mindig is balkáni embernek tartottam magam, elsősorban annak a légkörnek köszönhetően, amelyben nevelkedtem. A Duna partján nőttem fel, Copanița szigete mellett, ahol a bolgár szavak és hagyományok a románokéval keveredtek. De valóban jelentős szerepe van a származásomnak is. Apai ágon ugyanis montenegrói aromán felmenőim vannak, tőlük örököltem a pragmatizmusomat és a balkáni világ irányában tanúsított nyitottságomat. Anyai ágon pedig török dédnagyanyám is volt, akinek az optimizmusomat köszönhetem. Ráadásul a nagyszüleim háza egy olyan kor tanúbizonyságaival volt tele, mely korban a balkanizmus jobban körvonalazódott, és a Duna vidéke is sokkal meghatározottabb volt. Családunk az idők során más nemzetiségűekkel gazdagodott, így zsidókkal is, Herzog nagybácsival, akinek autóműhelye volt Craiovában – itt vette kezdetét számomra a városi paradicsom.

Mindezek alakították a sokszínűség elvei által fenntartott mentalitásomat. A Manuscrisul fanariot (Fanarióta kézirat) című regényemben egy görög, aki tulajdonképpen meglenoromán és aromán dialektust kever, hosszú utat tesz meg Bukarestig, azt hallván, hogy itt beszélik az ő nyelvét. A nyelvi, illetve kulturális különbségek azonban más perspektívákat nyitnak az életére. Mindig is érdekelt ez a vidék, melyen az egyébként egymástól elszigetelt kultúrák találkoznak. A Logodnica (A menyasszony) című regényemben pedig egy ki­si­nyovi lány és egy norvég férfi találkozik egy konfliktushelyzetben, mely nyelvi jellegű is. És amikor a Fanarióta kéziratbeli Szabolcs véletlenszerűen Bukarestben landol, a kommunikáció egyedüli járható útja a mákonylikőr marad.

Az általad – nemcsak a regényeidben, hanem más szövegeidben is – használt nyelvezet, kezdve az interjúktól a Facebook-bejegyzésekig, rendkívül gazdag, árnyalt, ami a fordítóknak is gyakran fejtörést okoz. A családodból hoztad a román nyelv iránti szereteted és igényességed? És a történelem, a krónikák és kalendáriumok iránti szenvedélyed? Comoșteni-be, a családodhoz írásaid fiktív világában is vissza-visszatérsz.

Tanítócsaládba születtem, melynek tagjai mind hagytak valamit az utánuk jövőkre. A könyvek, az engem körülvevő világ és a nyelv iránti szenvedélyem kétségkívül bennük gyökerezik. Nagyanyám senkit nem nevezett a valódi nevén, s az általa kiókumlált formák olyanfajta képzelőerőről tanúskodtak, ami erőteljesen befolyásolt engem. Emlékszem, volt az ismerőseink körében egy Eliza nevű nő, akit, teljesen ismeretlen okokból, nagyanyám Lizoancának szólított. Nem is kellett erre magyarázatot adni, e név hallatán ugyanis azonosulni tudtam az ő érzelmeivel, melyek már-már annak a nőnek az életrajzát is körvonalazták. Később jómagam is ezt a nevet adtam az egyik főszereplőmnek, mert ez a név a falusi környezethez csatolt, s segített megteremteni az azonos című regény alaphangulatát, mely regényt szintén te fordítottad magyarra.

Igen, így van. A Lizoanca 11 évesen főszereplőjét egy, a valós életből vett lányról mintáztad, a történetét pedig a korabeli médiából merítetted. Van még egyéb önéletrajzi elem a nevén kívül?

Erre nehéz válaszolni. A 11 év számomra is nehéz kort jelentett. Ennek ellenére nincsenek a regényben konkrét elemek az életemből, inkább az a mód, ahogy a gyermekkori abúzus általános helyzetét látom.

Ennek a regénynek konkrét, pozitív hatásai is voltak a kislány életére. Mi a Lizoanca háttérsztorija?

Annak a szereplőnek a sorsa, akiről a sajtó írt, eltér a könyvbeli szereplőétől. Azt a kislányt ugyanis, akit annak idején a sajtóban lejárattak, a gyámügyisek elvitték, és hiszem, hogy ezzel jót tettek neki. A bántalmazott kislány két másik lány mellé került egy lakásba, ahol valamelyes függetlenséget biztosítottak számukra. Szülői tekintély nélkül élték meg a serdülőkorukat. Felügyelték őket, de diszkréten. Ez a program gyümölcsöző volt: a lány líceumban tovább tanult, ahol ráadásul kitüntetett tanuló volt. Most családja, gyerekei vannak.

A regények mellett az évek során számos forgatókönyvet is írtál, néhányból film is készült. Milyen jelentősége van az életed e szegmensének az alkotómunkád terén? Évekig tanítottál is a bukaresti színház- és filmművészeti egyetemen, mit gondolsz, volt-e ennek valamilyen hatása az írásmódodra, stílusodra?

Ez az életfejezetem nem annyira jelentős számomra. Időnként, a regények mellett, más dolgokat is szoktam írni, az akkumulációs, elemző időszakokban, amikor el szeretném mélyíteni egy adott korról való ismereteimet, vagy amikor megkér valamire egy barátom. De sok forgatókönyv nem jut el a filmkészítés fázisáig, s amelyből film készül, szinte egyáltalán nem hasonlít már az eredeti, leírt történetre. Emlékszel, mennyire örültünk mindketten, amikor Szász János érdeklődött a Lizoanca iránt, s filmet akart készíteni belőle? Máris Kristóf Ágotának hittem magam! És mennyire csalódottak voltunk, amikor letett erről a tervéről! Még mindig agyalok ezen a lehetőségen.

Szoros kapcsolatot ápolsz az olvasóiddal, rendszeresen látogatsz el különböző egyetemekre, iskolákba, tévé- és rádióstúdiókba. Ezt a kapcsolattartást, odafigyelést a visszajelzések alapján az olvasóid is értékelik, ami nem csoda: emlékszem, mindenik kolozsvári könyvbemutatódon hosszú sorban álltak az érdeklődők, hogy autogramot kérjenek és néhány szót váltsanak veled. Te pedig valóban mindenkivel szóba álltál, mindenkinek külön megköszönted, hogy eljött, és hogy olvassa a könyveidet. Ilyenfajta szerénységgel ritkán találkozni manapság. Miként vélekedsz erről a kérdésről: közelebb kell-e hozni az irodalmat az olvasókhoz, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt?

Határozottan igen, főleg ezekben az időkben, amikor minden megváltozott, főleg az olvasási stílusunk – ugye sokkal gyorsabban, fragmentálisabban olvasunk, de erről külön beszélgetést lehetne folytatni. Amikor azt hallom, hogy egyesek zsigerből elutasítják a hangoskönyveket vagy a fikció más formában való megjelentetését, azon a címen, hogy ők régimódi intellektuelek, már tudom, hogy ezek az emberek voltaképpen már jó ideje semmit nem olvasnak. Az igazi olvasók a közösségi hálózatok tagjai, akik ki vannak éhezve a véleményekre, a rövid szövegekre, de főleg a teljesség képzetére. Amikor ezek az olvasók telítődnek ezekkel a szövegekkel, elkezdenek könyveket, névvel ellátott fikciót keresni. Én hiszek bennük és egy olyan jövőben, aminek a részét fogják képezni az e-könyvek, a videokönyvek, a részt vevő olvasmányok. A Paturi oculte című regényem például több hónapig első helyen volt a citeste.ro honlapon. Ez pedig biztató lehet egy olyan időszakban, amikor egy régi világ értékei kimúlóban vannak. Az irodalmi alkotás maga átalakulóban van.

Regényeidet a határokon túl is ismerik, szeretik. Hány nyelvre fordították le, milyen fogadtatásuk volt, és melyik aratta a legnagyobb sikert?

Összesen 15 nyelvre, ha nem csak a regényeket, hanem a folyóiratokban, antológiákban megjelent elbeszéléseimet is beleszámolom. Ez azonban nem olyan nagy dolog nemzetközi szinten: sok pozitív kritikát írtak, az olvasók is pozitívan álltak hozzá az írásaimhoz, s több éven át tartó érdeklődést is tapasztaltam, viszont nem beszélhetünk mindent elsöprő sikerről. Nem sikerült átlépnem ezt a küszöböt, mert nem volt kellő támogatottságom, vagy nem készült híres film valamelyik regényemből. De a legjobb fogadtatásban a Lizoanca és az Ártó receptek könyve részesült, minden nyelven, amelyre lefordították. Ez utóbbi budapesti bemutatója alkalmával kaptad meg a Magyar Írószövetség Hieronymus műfordítói díját, aminek külön örülök! De az Omulețul roșu (A vörös emberke) Rómában kiadott fordításának is jó visszhangja volt, valamint A malom kísértete németországi kiadásának is. Ez viszont nem túl sok, több támogatást reméltem a román hatóságoktól.

Bármennyire is el akartam kerülni az utolsó kérdést, nem tehetem: azt hiszem, nem csak én, hanem a magyar olvasók is kíváncsiak arra, min dolgozol mostanában.

Hamarosan megjelenik a Fanarióta kézirat új kiadása a Literánál, és lassan nyomdakésszé válik egy bizarr szerelmi történeteket tartalmazó könyvem, a Ciudățenii amoroase din Bucureștiul fanariot (Szerelmi szeszélyek a fanarióta Bukarestből). Szintén tavasszal adják ki a Zogrut Marseille-ben, francia támogatással, illetve az Ártó receptek könyvét angolul, az ICR támogatásával. S ha kis szerencsénk van, mi ketten ősszel Budapesten ünnepelhetjük A malom kísértetének magyar bemutatóját.

Doina Ruști Bukarestben élő román prózaíró, egyetemi tanár, forgatókönyvíró. Több rangos irodalmi díj birtokosa, műveit számos nyelvre lefordították. Eddig három könyve jelent meg magyarul: a Zogru, a Lizoanca tizenegy évesen és az Ártó receptek könyve – mindhárom Szenkovics Enikő fordításában, a budapesti Orpheusz Kiadónál. A 2008-ban publikált Fantoma din moară magyar nyelvű fordítása, A malom kísértete címmel, idén jelenik meg ugyanott.

‍