.svg)
Tyukibával a Délőn lefele menet találkoztam. Mintha a nyolcvanas évekből lépett volna át napjaink borongós augusztusi délutánjába. Semmit nem változott, amióta nem láttam – ugyanaz a görbe hát, toprongyos-szürke kabát, hamuszürke arca eltűnt a ráncok mögött, szájában az elmaradhatatlan cigaretta. Ugyanilyen fáradtan öregnek láttam már gyerekként is – mint akin nem fog az idő, toprongyos külseje, peremléte idejekorán öreggé és félelmetessé tette.
Váratlan felbukkanása meglepett, holott gyerekkorom mitológiai lényeitől miért épp a halhatatlanság állna távol?
Tyukibá, az öreg seprűkötő hátáról ezúttal hiányzott a köteg vesszőseprű. Láthatatlan súlyt cipelve, görnyedten, szinte céltalanul őgyelgett felfele az úton. Mint aki eltévedt az időben, s időközben elvesztette maga mellől mazsolányira aszott, szürke, fejkendős feleségét és két ákombákom, tepelák, szürke ködbe burkolózó leányát, akik árnyékként, két-három lépés távolságból követték mindig apjukat. Beszélni egyikük sem beszélt, apjuk kásás hangját hallva nyújtották alamizsnára markukat. A felnőttektől el-elcsípett mondatfoszlányokból építettem fel élettörténetüket, s szentül hittem, a beszédre képtelen, állati sorsban tartott lányok tyúkketrecben élnek. Karjuk-lábuk természetellenesen kalimpált szanaszét járás közben, rongyos-foltos szoknyájuk kórólábszáruk fölött harangozott, szemétből kiturkált félretaposott cipőjükben csoszogva követték apjukat, hajukból tollak röpködtek. Anyjuk szürke verébként szinte láthatatlanul terelgette a családot, groteszk vonulásukban azonban nem volt semmi rendszer – nem tudtuk, hol laknak, honnan jönnek, merre tartanak.
Vonultak, napjában akár többször is, mindig váratlanul felbukkanva, s mi félelemmel és kíváncsisággal vegyes iszonyattal, tisztes távolból lestük napi többszöri átvonulásukat.
Vasárnaponként, ha a pap a pokol szörnyeiről mesélt, Tyukibáékra gondoltam – a freskótlan katolikus templom falairól a Golgota állomásait ábrázoló kisméretű képek mellett rongyosan, vicsorogva néztek le rám Tyukibáék.
Ebbe a groteszk pantheonba vonult be Ferencke, a disznópásztor is a malacaival. Ferencke a nagyszüleimhez közel lakott, rogyadozó házának puszta látványától elfogott a rémület. Ferencke házától a dédapám ványolójáig terjedt vakációs szabadságunk határa. Mintegy másfél kilométer. Nem hosszú, de annál szélesebb, az út mindkét oldalán határtalannak tűnő erdő. A nagyanyám háza mögötti erdőség izgalmasabb, akkor még medvék nem jártak, titokzatosnak tűnő barlangokba rejtőzve játszottuk újra indiánregényes emlékeinket. Szőke Incsucsunnaként hallgattuk a ványoló küpüinek kattogását – ritmust adott mozdulatainknak. Tudtuk, merre a haza. Az a haza, amely biztonságot adott a Ferenckék, a Patkólábú Vénasszony, Rugós Jóska, Gyuri s Tyukibá fenyegetései elől.
Az egykori iparvároska elesettjei mint a Tartarosz szörnyei jelentek meg életünkben.
Igaz, akkor még nem tudtunk Tartaroszról, a pokolról csak a vallásórán hallottunk, a városka templomán nem lévén semmilyen freskó, a város elesettjeivel helyettesítettük mindazt a rettegést, amelyet a pokolról hallgatva elképzelni bírtunk.
Vakációs csatangolásaim, korlátlan szabadságom partjelzői ők – az ismert, megszokott, otthonos mellett a félelmetes, az ismeretlen, a titokzatos és az iszonyatos területe.
A szürke őszben-télben csak Tyukibá rémlik, ahogy Rugós Jóskával járják a városka utcáit, hatalmas, kétkerekű szekeret tolva maguk előtt, seperték a város porát. Rugós Jóska, a város bolondja vállán lapát, Tyukibá vesszőseprűvel terelte az út széli port és a szemetet Jóska irányába. Jóska hangos hadarása megtöltötte az utcát, vidám gondtalansággal ellensúlyozva Tyukibá szótlan komorságát. Jámbor szelídséggel szedte a város szemetét, kopasz fején a csúcsos kötött sapkát meg-megvakarva kiáltott jó reggelt az arra járóknak. Mindenkit nevén szólított,
s hatalmas gumicsizmájában minden lépésnél rugózott egyet, mintha meg akarna bizonyosodni, szilárd a talaj a lába alatt.
Bolond Jóska szintén a mitológiai lények sorába tartozott, bár alakját közel sem övezte akkora félelem, mint Tyukibáét és családjáét. Egyszer még a ringlispílre is felengedték a városka piacterén, rekedtes hangja betöltötte a teret, úgy siratta messze repülő gumicsizmáját. Évekig rajta röhögött a város. Pedig titkon hálásak voltunk neki, alakja félelmet oldott. Rigmusba is szedtük bátorságunkat, tele torokból üvöltöttük, ha felbukkant, egy-egy kővel is nyomatékosítva, igaz, csak tisztes távolból, s nevetve szaladtunk szerteszét, ha lapátját lóbálva rugózva utánunk lódult. A rettegők bátorsága volt ez – Bolond Jóska egyfajta hírvivő volt a két világ között.
Lehet, ő nem volt halhatatlan. Talán ezért láttam magányosan bolyongani Tyukibát az augusztusi borongós délutánon.
