A daimón hangja – Interjú Végh Attila költővel, íróval, természetfilmessel

Börzsöny? Görgényi-havasok? Csakis a zordon hegyek? Mit neked a tengersík?

Némely alföldi helyeken is otthon érzem magam. „Szép vagy, Alföld, legalább Petőfinek szép” – gondolják azok, akiket nem kapott még el a végtelen síkság metafizikája. A Kiskunság, a hortobágyi puszta, a dévaványai túzokok birodalma: szeretett tájaim. A magyar síkság élővilága páratlan. De az Alföldre sosem költöznék. A tengerpartra sem, pedig ott is érezni a végtelenség húzását. A hegyek, az erdő meg a folyó: ez az én világom. Fiatal koromban, amikor a Pilisi Tájvédelmi Körzetben természetvédelmi őr voltam, időnként különböző csoportokat kellett kísérnem az erdőn. Egyszer a Prédikáló-székre kellett fölvezényelnem egy alföldi nyugdíjas túracsoportot. Amikor megálltunk a Vadálló-köveknél és lenéztük az irdatlan mélységbe, az egyik néni felkiáltott: „Jesszusom, még sose láttam fölülről erdőt!” Abban a pillanatban rájöttem, hogy miért a hegyek, és nem a síkság. A hegyekben szó szerinti értelemben is azt csinálom, amit egész életemben elvontabb értelemben próbáltam: fölülről, magasabbról látni a dolgokat.

‍

Móricz azt írja, hogy íróként minden impresszióját, élményét a természetben, a szabadban kapta, de soha a szabadban egy sort le nem írt.

‍

Író-olvasó találkozókon, ha szóba jön természetőrületem, gyakran megkérdezik tőlem, írok-e a természetben. Természetesen nem. Írni kis terméskő házikómban szoktam, a meszelt, üres falnak fordított íróasztal mellett ülve, teljesen ingermentes környezetben. El sem tudom képzelni, mi jutna eszembe az erdőn, ahol szuperingerek tömege bombáz. A rigófütty, a lombsusogás sokkal erősebb, mint a magasztos gondolatok világa. Gyakran a fordítottja is megesik. Egy-egy természetfilmem vetítése után olykor jön a nézői kérdés: hogyan bírom ki hat-nyolc órán át egy lessátorban ülve? Nem unalmas? Talán viszek magammal papírt, tollat, és amikor éppen semmilyen állat nem jön a kamera elé, verseket írok? Erre általában viccesen azt felelem: azt nem, de keresztrejtvényt mindig viszek magammal. Egy irodalmi estet lehet unni. Az erdőt nem.

‍

Szereted meglepni, megbotránkoztatni az embert.

‍

A Vízöntő ilyen. Szeretem feszegetni a határokat. Gyakran föl is feszítem. Ilyenkor bunkó vagyok. Ezt utólag általában belátom, de megbánni nem szoktam. Általában semmit nem bánok meg. Néhány évvel ezelőtt egy budai presszóban ültem – nem messze innen, ahol most beszélgetünk –, és fölfigyeltem egy beszélgetésre. Idős budai hölgyek sütiztek, társalogtak. Egyikük elmesélte, hogy az unokája meginterjúvolta nemrég, mert ez volt az iskolai feladata. Megkérdezte tőle, mit bánt meg életében. Erre ő sorolni kezdte ott, a kávézóban, hogy mi mindent csinálna másképp. Én meg elmerengtem, hogy én vajon mit. Semmi nem jutott eszembe. Azazhogy fölrémlett bennem egy régebbi esszém, a Miért vagyok démon, nem pedig ember? című. Ebben írom, hogy soha nem bántam meg semmit. Persze apró-cseprő ügyeket igen, de mélyen, ontológiailag semmit. Nincs olyan mondatom vagy tettem, amelyre úgy emlékeznék, mint sorsrontóra. Sosem akartam magamnak másik sorsot, mert ez vagyok én. Aki valamit megbán, az megtagadja korábbi tettét. Azt megtagadni akkor lehet, ha abban a tettben nem voltam benne teljes énszélességgel. De én minden fontos tettemben benne vagyok. Az tehát, hogy nem tagadom meg korábbi önmagam, nem makacsság, bátorság vagy heroikus szoborlét, hanem evidencia. Na most ez, hogy én minden mondatomban és tettemben benne állok teljes szabadságommal, a társadalmi pókhálóban élve megbotránkoztató. És ez így van rendjén.

‍

Megfogalmazható, hogy mi vonz az ókori görög világban? Mi az, amitől más, amitől több és jobb, vonzóbb, mint mondjuk Babilon, Egyiptom, Szkítia vagy Irán? Rómát nem kérdezem, mert arra sejteni vélem a válaszodat.

‍

Jól sejted. Úgy kezdődött az egész görög ügy, hogy Heidegger Lét és idő című könyvét kezdtem olvasni. Nagyon zavart, hogy a sűrűn felbukkanó görög szövegeket nemhogy érteni, de még kiolvasni se tudom. Elhatároztam, hogy megtanulok ógörögül. Beiratkoztam a Buddhista Főiskola tanfolyamára, ahol néhány hét elteltével egyedül maradtam. Tanárom – Karsai Gábor a becsületes neve – ekkor azt javasolta, hogy magánúton toljuk tovább. Így is történt. Aztán amikor később Debrecenben elvégeztem a filozófia szakot, már nem volt kérdés, hogy mi lesz a diplomamunkám: Parmenidész tankölteményének hexameteres magyar fordítása, kísérőtanulmánnyal. Ezt később az Attraktor Kiadó meg is jelentette. Ha korábban egy Kákosy-könyv üt meg, most talán a hieroglifákat böngészgetem. Görögül tanulni egyébként nem nyelv-, hanem élettanulás. Még nyelvtanozás közben is ókori létragyogást, archaikus szemléletet tanulunk. Aki ebbe beleveti magát, az megmerül egy olyan világban, amelyben az élet ereje, gyönyörű ambivalenciája még nem volt polgári világgá szelídítve. A görög mítoszok pedig olyan mesék, amelyek a mi szívünkben is benne gyökereznek. Csak le kell ásnunk odáig. Orpheuszhoz hasonlóan minden szerelmes átéli, még ha talán reflektálatlanul is, hogy igazi társáért saját alvilágába kell merülnie, onnan kell fölhoznia. Ha útközben nem fordul hátra, és szerelme mégis vele tart, örökké együtt maradnak.

‍

Aki az archaikus görög világgal foglalkozik behatóan, az mit gondol életről, bűnről, Istenről? Egyáltalán: Istenről vagy istenekről? Meg amit végső dolgoknak mondunk: elmúlásról, túlvilágról?

‍

Vasadi Péter egyszer azt kérdezte tőlem, hogyan lehet hinni Apollónban vagy Zeuszban. Visszakérdeztem: abban hogyan lehet hinni, hogy valakinek Isten az apja, meg hogy föltámad? Ezek értelmetlen kérdések. Nem tényekben hiszünk, hanem erővonalakban. Hogy a létezésem során a léten van-e a hangsúly, vagy nem. Én sem Apollónban hiszek, hanem a művészet erejében. És nem Dionüszoszban, hanem abban, hogy ha ezt a művészetet nem tölti föl az ősforrás, amely bennünk buzog, akkor semmit nem ér. Rengeteg ilyen álművészt ismerünk. Nietzsche azt mondja, sajnos az egyensúly megbomlott, Apollón eluralkodott, Dionüszosz elmenekült. Ma már ott tartunk, hogy Apollón is elmenekült. Nemrég bejártam a Ludwig Múzeumot. Nem találtam benne egyetlen műalkotást sem. És akkor mit mondjunk a tömegről? Az emberek többsége ma már nem írástudatlan, de egyenesen beszédtudatlan. Hallgassunk csak bele egy tévéhíradóba vagy rádióműsorba! De visszatérve a kérdésre: nem érdekelnek a vallások. Nem akarom megmagyarázni, amit nem lehet. Belátom, hogy a mi létsíkunkról sosem lesznek megpillanthatók azok az erők, amelyek révén megszületett a világ, az élet, a szellem. Ezek annyira hatalmas rejtélyek, hogy komoly emberek számára teljesen érdektelenek. A szellem külső határain túl nincs semmi. Az igazán izgalmas kérdések a szellem belső határai felől nyílnak. Mit kezd a szellem a lélekkel, és megfordítva? Miféle fájdalmakat cipelünk életünk végéig? Mit kezdünk velük mi, és megfordítva? A szenvedés hogyan táplálja az alkotást? És meddig? Mi a szeretet? Na jó, abbahagyom. Csúszom a banalitás felé.

‍

Filmjeid: Bennünk élő Börzsöny, Titkok erdeje. Most készül Az erdő szelleme, amiből levetítetted nekem a Faölelő című első részt, és a Szarvassá változott című középsőt. A harmadik címe Forrás lesz. Mondhatom, hogy szép lassan távolodsz attól, amit általában természetfilmnek mondunk?

‍

Mondhatod. Ez is egy belső út. Első természetfilmemben nagyon bizonyítani akartam, hogy ez egy természetfilm. Szerintem egyébként nem sikerült. Később már egyre kevésbé akartam leckét felmondani. Most pedig a negyediket csinálom, és már nem vagyok biztos benne, hogy ez természetfilm lesz. Oldódnak a körvonalak, a határok. Olyan út ez, amilyenről Platón ír a Lakomában: a tapinthatóból fölemelkedni a lelki, szellemi szférákig. Nem tudom, merre megy ez az út. Csak az biztos, hogy követem.

‍

Nem félsz attól, hogy felaprózódol? Közös barátunk, Szepesi Attiláról beszélek, aki nem csak babérkoszorús költő volt, de nagy gombász, madarász, füvész is, időnként sajnálkozva mondta: „műfajtalan ember”. És ezt mindig olyan valaki kapcsán mondta, akit szeretett. Sajnálta, hogy az illető nem mélyült el valamelyik „tárgyában”.

‍

Ebben sosem értettünk egyet Attilával. Az egyműfajú emberek között éppen annyi a zseni, mint a műfajtalankodók között. És a dilettáns is. Nem hiszem, hogy egy művész teljesítményének megítélésében ez fontos szempont volna. Mindenkinek eldönti a lelkialkata, miben érzi magát boldognak. Sorolhatnám a példákat, hány nagy alkotó volt, aki több műfajban mozgott. De az ellenkezőjére is. Vannak, akik a lét ragyogását mozaikképen szeretik nézegetni, mások ugyanazt gyűrik egész életükben. Nekem az előbbi alapállás tetszik jobban. Nem szeretem az olyan alkotókat, akik mindig egy hangon szólnak. Habár közöttük is vannak zsenik. Ugyan milyen teóriák, szempontok és elvárások akadályozhatnák meg, hogy a legszentebb kérdésben ne a daimónom hangjára hallgassak? Amikor belefutottunk ebbe a meddő vitába Attilával, meghallgattuk egymás érveit, de hamar továbbléptünk a fontosabb ügyek: az erdők, gombák és madarak birodalma felé. Ő elújságolta, ha új rókagombatelepet fedezett föl valahol, én meg elmeséltem neki, hogyan sikerült vadmacskát fotóznom a Börzsönyben.

‍

Mi a közös az erdőben, a pusztában, a Dunában, a művészetben, a filozófiában?

‍

Ezek kapuk. Az élet intenzív átélésének kapui. De ha jobban belegondolok, ezek nem közös dolgok. Hanem mind ugyanaz. Nem tudok magamban különbséget tenni a művészeti katarzis és a lessátorban átélt között. Mindkét esetben ugyanaz történik velem: kilépek magamból egy olyan szellemi térbe, amely tőlem teljesen független, és ott fölismerszik legmélyebb otthonom.

‍

Ha régész lettem volna, akkor népvándorlás koros. Hunok, avarok, longobárdok, gepidák, szarmaták, dákok, vikingek. És persze, mi, a sztyeppén, a „népek nagy országútján” érkező magyarok. Van képzeted erről a világról? Az archaikus görögöknél a mitológia megkérdőjelezhetetlen biztonságát és grandiozitását szeretjük, vagyis én azt szeretem. A klasszikus görögöknél pedig a rációt, a felvilágosodást. A magyar ősiség nem érdekelt sosem?

‍

Igazán mélyen nem. Talán azért, mert nincsenek írásos emlékek. Vagy ha igen, az a görög hagyományhoz képest elenyésző. A villanyszerelőből lett őstörténészek tábora is elborzaszt. A nyelvkontárok erőltetett szófejtései. De a magyar nyelv döbbenetes. Archaikus nyelv ez: nem elvont-fogalmi, hanem képi, láttató nyelv. Ez a görög nyelv tükrében is számtalanszor kiderül. Hasonló szellemű nyelvek ezek. Heidegger úgy gondolta, hogy a görög után a német a legszellemibb nyelv. Ő persze nem tudott magyarul. Ezt egyébként sajnálta is. Főleg, miután megtudta, hogy a magyarban a ’gondolkodom’ ige töve a ’gond’. Az ő filozófiájának központi tétele ez, csakhogy a denken és a sorge között nincs kapcsolat. Vagy ott van ’vér’ szavunk. Vér – var. A hosszú magánhangzó érzékelteti, hogy a vér folyik. A rövid pedig azt, hogy már megszilárdult. Szóval mondom, örülök, hogy véletlenül éppen ide pottyantam a semmiből. Hogy a nagyvilág nem tud magyarul, hogy érzéketlen a mi szellemi világunkra, az nem számít. Itt vagyunk mi magunknak. Egy vérből valók vagyunk, és – Széchenyinek igaza volt – főleg a nyelv szüli ezt a vért. Jó vért szül.

‍

Végh Attila

1962-ben született Budapesten. Költő, próza- és esszéíró, természetfotós és -filmes. Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemen, majd a Debreceni Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Verseket, novellákat, filozófiai esszéket és tanulmányokat ír, és több mint húsz éven át publicistaként dolgozott különböző napi- és hetilapok kulturális rovatánál. Görög filozófiával és drámaelmélettel is foglalkozik, természetfilmes és -fotós. Legutóbbi kötete: Transzbeton (versek, Magyar Napló, Budapest, 2022). Fontosabb díjai: Tokaji Írótábor nagydíja (2011), József Attila-díj (2012), Magyar Érdemrend lovagkereszt (2022), Arany János-díj (2023).

‍