A csütörtöki órák

René Huyghe-nek

Darudel papa, a suszter, egyezséget ajánlott nekem: „Az iskolában nem foglalkozhat egyedül csak az én fiammal, adjon hát neki órát minden csütörtökön; azt akarom, hogy idén meglegyen az elemi iskolai bizonyítványa. Cserébe megjavítom a cipőit. Tudom, hogy a tanítókat rosszul fizetik, én pedig egyszerű munkásember vagyok. A szegényeknek össze kell tartaniuk. Ön ideadja nekem minden lyukas cipőjét, én pedig megfoltozom. Ha van kopott csizmája, kitaposott cipője, nyugodtan bízza csak rám, amikor visszakapja, olyan lesz, akár az új.”

Honnan tudhatta Darudel papa, hogy a cipőim olyan ócskák, hiszen először járt az iskolában? Bizonyára a fiától, egyik tanítványomtól értesült róla. Az a semmirekellő soha nem figyel a tananyagra, csak a cipőmet nézi merőn, órákon keresztül, akár a táblánál magyarázok, akár az asztalomnál ülve javítom a tollbamondásokat. Micsoda szánalmas szokás! Hiába büntetem meg, nem ér semmit: tekintetét továbbra is a lábamra szegezi. De nem ez a fontos. Igen, biztosan így történt: a Darudel fiú, a rossz tanuló elmondta apjának, a suszternak, milyen rossz állapotban van a cipőm, ő pedig átgondolta a dolgot, majd egyenesen idejött, bekopogott az ajtómon, és ezt az egyezséget ajánlotta nekem.

Való igaz, három pár ócska cipőm van. Egyébként az is igaz, hogy többnyire nincs egy vasam sem.

„Nos, rendben” – feleltem a suszter apának, aki iránt, nem tudom, miért, ellenszenvet éreztem. Talán mert nagyon is tudta, mit akar. Talán mert féktelen mohóság áradt a szeméből, amikor rám szegezte. És a csütörtöki szabadnapok az én életemben olyanok voltak, akár az üde, sima homlokok, a tündéri, áttetsző arcok, amelyektől ismét lélegzethez jutottam. „Egy óra – gondoltam – nem a világ, és a sok év alatt, mióta tanítok, először tettek nekem üzleti ajánlatot.”

A következő csütörtökön megtartottam hát az első órát Jean Darudelnek. A szerencsétlen nem tud különbséget tenni a lenni és a birtokolni ige között. Homloka alacsony, tekintete figyelmetlen, vonásai kemények és olyan vadságot fejeznek ki, ami egy ördöghöz teszi hasonlóvá. Soha életemben nem láttam még ilyen diákot. Mintha direkt csinálná az a féleszű. Méregbe gurulok. Kiabálok. Szidalmazom: „Ha inkább azon igyekeznél, hogy megérts egy olyan egyszerű dolgot, hogy az ige mindig egyezik nemben és számban az alannyal, ahelyett, hogy a cipőmet figyelnéd az órákon, és jelentést tennél róla az apádnak, nem itt tartanánk!”

Az óra végére úgy kimerültem, mintha egész nap dolgoztam volna. De kárpótlásul a gyerek elvitte a legkopottabb cipőmet, hogy odaadja a suszternak. Szombat reggel pedig tökéletesen megtalpalva hozta vissza. Bevallom, az a pillanat kellemes volt. Örültem a cipőnek. Határozottan újnak tűnt. Új volt! Reméltem, hogy aznap jön egy tanfelügyelő. Gyerek maradtam!

II.

Egy hét, mi az? Oly gyorsan múlik az idő! Micsoda gyötrelem! Itt van Darudel, már a második órájára jön. Az én szép csütörtököm pörög, mint a búgócsiga, kezd kicsúszni a kezemből, és veszít lendületéből. Megfogadom, hogy nyugodt, higgadt hangon beszélek a gyerekkel. Minden kiabáló tanítóban egy olyan Jézus rejtőzik, aki nem hajlandó meghalni a kereszten, mert ártatlannak tudja magát. Ezt ki is nyilatkoztatja. De a többiek – ilyen a sors – erről hallani sem akarnak.

Leülünk egy asztalhoz, a gyerek és én. Mindketten tudjuk jól, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Mindketten tudjuk jól, hogy képtelenek vagyunk megérteni egymást, de egy egyezség összeköt bennünket.

Ezúttal az a féleszű már a kivonás ellenőrzését sem képes elvégezni. Higgadtan elmagyarázom neki. Nem mozdul, nem válaszol. Mintha parancsra jött volna, mintha elég lenne, hogy itt ül ezen az átkozott helyen, és tudja, hogy életben vagyok, cipővel a lábamon. Kifakadok. Fenyegetőzöm. Üvöltök. Könyörgőre fogom, fenntartás nélkül. Ököllel verem az asztalt, egész lényemből valami elképesztő őrület árad. Mintha a dühöngés a saját lelkem ellen irányulna. „Te hatökör – mondom –, te ostoba szamár! Soha, de soha nem fogsz semmit megérteni! Csak kotnyeleskedsz, figyeled a tanítód cipőjét az órán, hogy beszámolj róla apádnak! Mondd, kértem én tőled valamit? Felelj! Felelj hát! Panaszkodtam én egyetlenegyszer is a cipőmre? Ha Pignon, akinek az apja hentes, és Dagoneau, akinek az apja pék, húsért és kenyérért cserébe olyan órákat kérnének tőlem, mint a tieid, még idén eltemetnének. Megölsz, barátom, megölsz!”

Jean Darudel, a ravasz róka lehajtja a fejét, és észreveszem, hogy merőn nézi a cipőmet, amit az apja megjavított. Ez a lábamra vetett rettenetes tekintet minden, amire képes, mióta csak ismerem. Ebben a pillanatban az a határozott benyomásom támad, hogy kapcsolat van a fiú, a cipő és én köztem, olyan kapcsolat, aminek semmi köze nincs sem a pedagógiához, sem a fejlődéshez, amit minden bizonnyal el akarok érni a diákjaimnál. „Menj – mondom neki hirtelen –, menj innen!”, és forró fejemet két kezembe temetem.

De Darudel egy újabb pár cipőt visz el a hóna alatt. A másodikat.

III.

Újabb bámulatos javítás! A fekete cipőm olyan a fényben, mint egy különös ezüstpajzs. Gyorsan belecsúsztatom a lábam, melyet mágnesként vonz a cipő belseje. Mintha algaszőnyegen járnék, annyira jól érzem magam benne. Ismét elfog az ostoba vágy, hogy bárcsak jönne egy tanfelügyelő, vagy egyik tanítványom csinos anyja. Újabb csütörtöki óra. Újabb szidalmak. Újabb különös kimerülés. Elfog az őrült vágy, hogy az egészet hagyjam a csodába, de ez lehetetlen, e tökéletes cipők foglya vagyok, amelyekben olykor az a benyomásom, hogy beleveszek az eufória zűrzavarába.

Darudel elvitte, majd visszahozta mind a három pár cipőmet, és én minden alkalommal éktelen dühbe gurultam, amikor a következő, az azutáni és az azt követő csütörtökön is megjelent. És mindig voltak újabb csütörtökök! A Darudel fiú nyilván soha nem mulasztja el az óráját, de nekem már egyetlen pár lábbelim sincs, amit odaadhatnék neki. Se cipőm, se papucsom, se csizmám! Se olyan barátom, aki ócska cipőjének javíttatásával kihasználhatná a suszter apa szívességét. Szívesség? Csalás, igazi visszaélés a bizalmammal! Rettenetes büntetés, amit fizetésként kell elviselnem. Éjszakánként az ágyamban fekve nem alszom, a csütörtöki órák járnak a fejemben. De reggel az ágy lábánál levő három pár cipő szinte lángol, mint a bíbor disznóparéj. Ők a bíráim. Tudatában vagyok, hogy olvasnak a gondolataimban, egy percig se kételkedem benne, hogy hatással vannak rá, hogyan telik a napom. A szobámban minden a halálos közöny szürkeségébe merül, de a cipők magabiztosan és éberen állnak velem szemben, ami teljesen kimerít. Mondtam már? Ezeket a cipőket soha nem kell tisztítani, ragyogó fényükkel – ami olyan, akár a fertő közepén az áldás – mintha értelmes tekintetet vetnének rám. Miközben a jelennek e fölött az ördögi bőr fölött nincs hatalma, én egyfolytában szenvedek, és egyre fogy az erőm. A hajam máris szürke.

Darudel minden újabb óráján, akár az önköltségi árat, akár a négyzet kerületét, akár a több számjegyű osztóval való osztást tanuljuk, előbb-utóbb ugyanaz az üvöltés hangzik fel. Szörnyű a fiú tudatlansága, és szörnyű a düh, ami minden alkalommal árad belőlem. A gyerek semmit nem tud megjegyezni, képtelen logikusan gondolkodni, nincs benne semmi büszkeség. Még csak szíve sincs, és ez a hiány a legborzasztóbb. Miért is nem volt lelkierőm hozzá, hogy ócska cipőben folytassam az életem? Amikor gondolataim a múlt felé fordulnak, könnyek árasztják el az arcomat. Ezek az átkozott új cipők számomra nemcsak próbatételt jelentenek, hanem azt a víziót is, amelyben a minden családapa iránti hatalmas megvetés az élet legnagyobb kegyetlenségével párosul. A tárgyilagosság szenvedélyes szeretete, a racionalitás mámora, ami a főiskola óta életszabály számomra, most a rettegésnek, az elveszett boldogság iránti nosztalgiának adja át helyét.

IV.

Sajnos az órán egyszerűen kénytelen voltam megütni Darudelt. Azt kiabáltam neki: „Nesze! Ebből majd megtanulod, hogyan jelentsd apádnak, hogy a cipőm szétszakadt. Azzal, hogy engem megaláztál, saját magadat büntetted meg, ostoba! Miért tetted ezt?” Kérem, hogy válaszoljon, de ő beéri azzal, hogy ijedt szemekkel nézi a cipőmet, amikor elvetem a sulykot. Ez a csönd nagyon kifejező. Tudom, hogy üres a feje, és borzongok, mintha lázam lenne, amikor tudatára ébredek ennek az ürességnek. Apjának, a cipésznek a becsvágya nem az, hogy egy nap a fia intézze a levelezését, hanem egyszerűen az, hogy halálra gyötörjön. Erre eszméltem rá. Egyfajta sötét spirituális látomásban felfedeztem a fogságomat: a cipők rabja vagyok.

V.

Ti, akik szigorúan ítéltek meg engem, nem tudjátok, mit jelent ­Jean Darudelt tanulásra bírni. A haragom és kimerültségem oka főként az apával kötött üzlet. Hol van itt az én jövőm? A pedagógus meghalt, igen, meghalt bennem. A tanítványom minden durvaságot elfogad, anélkül, hogy panaszkodna miatta az apjának. Szörnyű, hogy minden csütörtökön eljön. De a legszörnyűbb minden bizonnyal az, hogy ezeket a cipőket lehetetlen elkoptatni, hiába vállalkozom végtelen hosszú gyalogtúrákra a Mont Valérien magaslataira, Issy-les-Moulineaux-ba, Saint-Cyrbe vagy Chartres-ba; amikor ezekről az expedíciókról hazatérek, a cipőm még mindig pont olyan állapotban van, mint ha új lenne. Szótlan, feszült arcom mára olyan kellemetlen kifejezést öltött, hogy megrémíti a diákokat, távol tartja tőlem a tanfelügyelőket és tanítványaim csinos anyukáit. A suszter apa természetesen nem ad hírt magáról. Megfogadom, hogy sírva kopogok be az ajtaján, mint a mesebeli foltozó varga, és azt mondom annak a nagy hatalmú embernek:

Fogjon egy kést, és saját kezűleg vagdossa szét a cipőimet, hogy ugyanolyan állapotban legyenek, mint amilyenben magára bíztam, de az ég szerelmére, tartsa otthon a fiát! Ő az értelem csődje.

Tudom, hogy miután meghallgatott, a suszter vállat von és így szól: „Tegyen, amit akar, de maga, a tanító, a tiszteletre méltó ember nem tartja be a szerződésünk határidejét.” És gyanítom, hogy számomra ez még szörnyűbb katasztrófa lenne, mint a csütörtöki órák által okozott szenvedés és kimerültség.

VI.

A Darudel fiú természetesen megbukott, amit, mint minden iskolaév végén, most is bejegyeztem a bizonyítványba. Hány évig nem tudtam vakációra menni a csütörtöki órák miatt? Tény, hogy öregszünk, Jean Darudel is és én is, ő már egy vén diák, én pedig egy nagyon-nagyon öreg tanító vagyok. Az egyetlen bizonyosság, az egyetlen elemi erővel megnyilvánuló törvény ebben a csapásban: cipőim bőrtalpa soha nem kopik el. A lábbelik ragyogása az árnyékban olyan, mint a kovakő csillogó visszfénye, s a cipők bőrében van valami nem emberi. A tanítványomtól sem fogok tudni soha megszabadulni: ő is sérthetetlen. Soha nem fedeztem fel nála semminemű igényt a játékra, a cipőm kivételével nincs benne semmi kíváncsiság, nincs szüksége beszélgetésre, és észrevettem, hogy szeme csillanása olyan, akár cipőm személytelen ragyogása.

Mindebben az érzéketlenség, a szeretethiány tragédiája rejlik, és mi a tétlenség erőpróbái vagyunk egymás számára. Mert nem cselekszünk, csak ugyanazokat a gesztusokat ismételgetjük, melyek megbénítanak bennünket. Ez a tudat egy olyan ember számára, mint én, akinek hivatása révén nincs szentebb dolog a lelkiismeretnél, magának a pokolnak a feltárulása. De mi a pokol? Elpusztíthatatlan erőd, ahol lehetetlen a lelki közösség, az érzelmi áramlat nem jut át, az akadály minden élőlényben elnyomja az ösztönt.

A Sátán (vagy Jean Darudel apja) úgy tesz, mintha nem is ismerne, csak hogy minél közelebb kerüljön céljához: két embernek, a történet e viharos fejezete áldozatainak szembeállításához, ami addig gyötri és emészti őket, amíg csak a gyengébb el nem pusztul.

Mire lenne jó Jean szemére vetnem, hogy kiszolgáltatott engem az ördögnek? Magyarázataimat hallgatva ő is éppoly rettenetes büntetést szenved el, mint én magam. Örülök, hogy mindezt megértettem, hogy higgadtan mondogatom magamnak, és igyekszem megnyugodni, amikor csütörtökönként a tanítványom belép az osztályterembe. De előbb-utóbb, amikor elcsípem az öreg fiú tekintetét a cipőmön, olyan ideges leszek, hogy majd’ megőrülök! Kifakadok, szidalmazok, ütök. A fiú egyre kevésbé érti a magyarázataimat. És a cipők, ezek a híres cipők, amiket képes vagyok harminckét éve hordani holmi takarékosság vagy hivalkodás céltalan ürügyén, úgy elválasztanak bennünket, mint egy csillogó fémhíd. A cipők tönkreteszik a tanítványom felfogóképességét, engem pedig az őrületig hergelnek. Vegyék le a lábamról ezt az átkozott cipőt, és Jean Darudel briliáns diák lesz, amint én magam is ismét nyugodt és türelmes tanítóvá változom.

‍

KÁROLY JUDIT fordítása

René-Jean Clot (1913. január 19., Algír – 1997. november 4., Clermont-Ferrand) francia festő és regényíró. Közel harminc kötete látott napvilágot. Több művét is megfilmesítették. Regénye, L'Enfant halluciné (A hallucináló gyermek) elnyerte az 1987-es Rendaudot-díjat.