No items found.

A csodadoktor

XXX. ÉVFOLYAM 2019. 7. (765.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

Tóth Lászó: Tárgyalás IX. (Die Verhandlung)

Olyan szél fú, lépett be Elvira néni a konyhába kabátosan, Fantával a kezében, hogy az új doktort elrepíti lakókocsistul. Aztán várhatjuk a csodákat, tette le az asztalra az üveget, és vetkőzni kezdett. Én éppen ebédszünetet tartottam, már-már ujjongva ettem a szusit, amit előző nap fedeztem fel a Lidlben. Új orvos van a városban?, kérdeztem. Nem mintha ismerném a régieket, nyeltem le a lazacmakival egy megjegyzést is. Nem orvos orvos, hanem gyógyító. Nem hallott róla? Megráztam a fejem, közben ő óvatosan lecsavarta a kupakot.
Kér szukkot?, állt meg a keze félúton a polc felé. Ismét nemet intettem, ő pedig levette a poharát, teletöltötte üdítővel, és lehuppant mellém egy székre. Minek is híják?, tűnődött, valami furcsa neve van, Redva vagy Rudra, azt jelenti japánul, hogy fájdalomcsillapító. Magyar ember, csak egy japán buddhista paptól tanulta a gyógyítást Kínában, az adta neki ezt a nevet, valahogy így magyarázta Lemhényi Bözsike a harmadikról. Ő járt már nála, pedig még csak három napja hirdeti magát az újságban. Azt sem látta? Nem, fordultam feléje, és észrevettem, hogy nyakát nyújtogatva fürkészi a tányérom tartalmát. Hirtelen hátradőlt. Tetszik kérni?, kérdeztem. Hát az ugyan bizony miféle, hajolt előre most már bátran. Elmagyaráztam neki, és újból megkínáltam. Én? Halat nyersen?, szörnyülködött. Vén vagyok, de az eszem még nem ment el, dőlt hátra és nagyot kortyolt a Fantából.
Ha a hirdetést nem is olvasta, biztos hallott róla azelőtt, mondta rövid szünet után. Már két hete itten van a városban, ott parkol a lakókocsija a határban, a meteorológiai állomás mellett. Ő az, akit majdhogynem feljelentettek. Nem tudja? Kezdtem szégyellni a tudatlanságom, ezért nem válaszoltam. Az történt, hogy egyik reggel, vagyis inkább hajnalban, Kondráth Évike ment szolgálatba, ottan dolgozik az állomáson. Biztos ismeri, néha itten vásárol, egy alacsony, szőke fehérnépecske, annyi rajta örökké a festék, olyan a szempillája, mint a vesszőseprű. Az ura meg tanácsos, az intézte bé az állásba is. Bizonytalan arcot vághattam, mert Elvira néni legyintett, és hozzátette, hogy majd legközelebb megmutatja.
Szóval a meteorológiai állomás mellett menyen egy földút, folytatta, s ahogy Évike megérkezett munkába, feltűnt neki, hogy oda a mező szélibe le van parkolva egy lakókocsi. Nyolc órakor meg, mikor kiment gyűjteni az adatokat, azt vette észre, hogy egy hosszúhajú pasas alsógatyában, mezítlábasan állingál a hóban, s néz egyenesen belé a napba. És távolról nem látta egészen pontosan, de úgy tűnt neki, hogy nem is hunyorít a pasas, nyitott szemmel bámulja, és igaz, hogy csak akkor kelt fel a nap, de azért mégiscsak furcsállta.
Aztán még ki-kilesett az ablakon, a pasas fél órát állt így, Évike pedig meg volt rökönyödve, hogy ennek nem kedves a szeme világa. Utána visszament a lakókocsiba, később meg egy csésze gőzölgő teával állított ki. Akkor már úgy-ahogy fel volt öltözve, volt rajta egy ilyen színes, bőujjú köpeny, szürcsölte a teáját, s közben bámulta a látóhatárt. Mikor Évike kilenckor ismét kiment adatokat gyűjteni, a pasas úgy nézett keresztül rajta, mintha átlátszó volna. Ettől aztán megijedett Évike, hogy a másik tényleg megvakult vagy megbolondult, de valami nincsen rendben vele. Megjárta az eszit, hogy hív rendőrt vagy mentőt, de aztán arra gondolt, hogy mégsem lehet bejelentést tenni avval, hogy valaki keresztülnéz az emberen, még a végén őt utalnák bé a bolondokházába. Ezeket Évike tegnap mesélte Etának, találkoztak a Kauflandban.
Szóval nem tudta, mitévő legyen, később pedig az is eszibe jutott, hogy pár nappal azelőtt látta a tévében, hogy néhányan megszöktek Vasluiból a zártosztályról, s gondolta, nem-e azok közül keveredett oda egy elmeháborodott. Úgyhogy mikor látta, hogy ottan van még délután is, odahívta a férjit, aki egy jól megtermett ember, fiatalon dzsúdózott is, gondolta, lássa ez a mezítlábas napbabámuló, hogy nemcsak egy magányos fehérnéppel van dolga, ha esetleg megfordulna a fejiben valami. De aznap már többet nem merészkedett ki a lakókocsiból.
Másnap meg egész nap bent ült. Igaz, jó csattogó hideg volt, mínusz húsz is lehetett reggel, meg borús is volt aznap, szóval nehéz lett volna megtalálni a napot. De Rémán Szende, az Évike kolléganője biztosra vette, hogy készül valamire, mert szerinte rendes ember nem parkol napokig egy idegen városban a mező szélin, csak aki forgat a fejiben valamit, úgyhogy estére már olyan ideges volt, muszáj volt békapjon egy magnebéhatot. Mind tanácskoztak telefonon Évikével, hogy mit lehetne tenni, mert az mégsem élet, hogy őket egy idegen rettegésben tartsa, csakhogy nem lehetett tenni semmit, még csak azt sem tudták reafogni, hogy akadályozza a forgalmat, mert az egy mezei út, ott télen még a traktor se jár. Szóval Évikéék nem tudtak mit csinálni, míg végre a pasas reament a Miklecz földjire. Elvira néni kiitta az utolsó korty Fantát, aztán magyarázott tovább.
Egyik délelőtt ismét Évike dolgozott, s azt vette észre, hogy az ember hosszú ágakat meg karókat szúr a földbe egy nagy körbe, vagyis nem is egészen kör volt, ahogy Évike meg tudta állapítani, de nem tudja egészen pontosan, hogy mi, mert fel akart mászni a meteorológiai állomásnak a tetejére, hogy onnét jobban megnézze, de aztán Szende telefonon lebeszélte róla, hogy nehogy megcsússzon s eltörje a lábát, akkor aztán a pasas csinálhat vele, amit akar, még elfutni sem tud. Szóval az idegen teledugdosta Miklecz pityókaföldjit karókkal, és leült annak a körnek vagy micsodának a közepibe. S így ahogy visszaemlékezik Évike, úgy tűnik neki, hogy éppen mikor leült, elkezdett fújni a szél, ami pedig erősen furcsa volt, mert az adatok nem jeleztek előre ilyesmit. Csak akkor nem foglalkozott evvel Évike, mert annak örvendezett, hogy végre feljelentheti birtokháborításért, s megszabadulnak tőle. Csak éppen mire oda jutott volna, hogy telefonáljon, megjelent Miklecz, s elkezdett egyezkedni a pasassal. Évike gondolta, hogy végre elkergeti azt az őrültet, ő pedig ismét biztonságban lesz, de aztán meglepődött, mert csak annyit látott, hogy az idegen kezet ráz Mikleczcel, az meg elmenyen.
Utána akart szaladni Miklecznek, hogy megkérdezze, miben maradtak, de meggondolta magát, mivelhogy a múlt választások óta haragban vannak. Tudja, komák, ők keresztelték Mikleczék leányát, csak mikor Miklecz két éve bé akart állani a politikába, Kondráth nem intézte el neki, hogy béfutó helyen legyen a tanácsosi listán, s emiatt azóta nem állanak szóba. Úgyhogy Évike nem tudott meg semmit, s ez a mezítlábas bolond is a helyin maradt. Eltelt még így va’egy hét, mire aztán ez a Redva vagy Rudra elkezdte magát hirdetni az újságban, s kitett egy nagy plakátot is az út szélire, hogy gyógyítást vállal. Akkor végre megnyugodott Évike, hogy legalább nem szökevény, még szóba is állott vele, az meg elmondotta, hogy mikor keresztülbámult rajta, éppen vette átal a helynek az energiáját, s őt abban nem lehet megzavarni, mert anélkül nem tud gyógyítani.
Aztán hogy ez az energia-átalvevés hogyan sikerült, azt én nem tudhatom, bár Bözsike meg volt vele elégedve, azt mondja, már nincsen is úgy megmeredve a dereka, pedig még csak egy kezelésen járt. Diszkusa van, tudja, örökké fáj neki, ez a doktor meg kristályokat rakott rea, s egybe felengedett. Szóval tudhat valamit, de az biztos, hogy olyan egy se lesz, mint Burdujan doktor volt annak idején. Ki?, kaptam fel a fejem, végre ismerősen csengett egy név. Burdujan Aleodor, a moldvai csodadoktor, fészkelődött Elvira néni, a felmosórongyra sandított, aztán inkább egy újabb pohár üdítőt töltött.
Abban az évben került ide, mikor narancssárga hó hullott, folytatta. Elkerekedett a szemem, rágni is elfelejtettem egy pillanatig. Menjen széjjel a szék alattam, ha nem az volt, tette hozzá gyorsan. Na, ne úgy tessék elképzelni, hogy virított, mint a sütőtök, inkább olyan halovány körözöttszíne volt. De azért ami narancssárga, az nem fehér. Márpedig annak fehérnek kellett volna lennie. Úgy meg is ijedtünk, azt hittük, itten van a világvége.
Éppen azon a télen érkezett Burdujan doktor is. Vagyishogy pár héttel a havazás előtt, s addigra már híre ment az erejinek, ezért mindenki azt hitte, a hó is az ő műve. Mondták is Kuplerájos Józsinak, hogy kergesse el, mert bajt hoz a fejünkre.
Az ő hoteljában volt szobája, a betegeket is ottan fogadta. Jól ment akkoriban Józsinak, volt hotelje, autómosója, meg a Klub, az éjszakai bár a központban is az övé volt. Ilyen hatalmas, veres bársonysetétítők voltak az ablakán, még fényes nappal sem húzták el, képzelheti, micsoda aljasságok folytak odabenn. Mostanra viszont bézárt mindenik, ellambadázta Józsi az egész örökségit.
Szóval az ő hoteljában volt szobája Burdujan doktornak, a Jupiterben, kint a város végin, a moldvai út mentin. Azt mesélték, ingyen kapta Józsitól a szobát, amiért meggyógyította a leányát. Annácska ötéves lehetett, legfeljebb hat, mikor kiderült, hogy leukémiája van. Hordozták szegénykét egyik kórházból a másikba, de csak nem akart helyrejőni, aztán kezdték vinni másféle orvosokhoz is. Kuplerájos Magdinak meg a húga Moldvába ment férjhez, az ura a botoșani-i pástétomgyárban dolgozott. Tőle hallottak a doktorról, aki bárkit bármiből kikúrál, s elvitték hozza Zăicești-re a leánykát. S csakugyan meggyógyult. Józsi boldogságában meghívta magához ezt a Burdujant, az meg úgy meglátogatta, hogy egy esztendeig tartott a vendégség. Persze azt is mondották volt, hogy a szobát mégsem teljesen ingyen kapta, hanem osztoztak a hasznon, de mit tudhatom én azt.
Szóval el akarták kergetni Burdujant, de Kuplerájos Józsi nem engedte, meg aztán Ábrahám tanárúr, a fizikatanár a mezőgazdaságiból, az is mondta, hogy nincsen miért, mármint lenne miért, mert egy kuruzsló, de a narancssárga havat nem ő csinálta. Valami olyat mondott, hogy sivatagi szelek fújtak, s a homokszemek festették meg a havat. Most mondja meg, tanult ember hogy beszél ilyen sületlenségeket? Hát hol van itt sivatag? Még jó, hogy azt nem mondta, nálunk akkor fú a szél, mikor valaki Amerikában elfingja magát.
Ábrahám el is ment Burdujanhoz, hogy megmondja neki a magáét. Ekkor nőtt meg nagyon a presztízse. Mert kigyógyította Ábrahámot az iszákosságból. Azelőtt úgy húzta béfelé a pálinkát, mint a porszívó. Még iskolaidőben is, Pongráczcal, a zenetanárral, meg Csicsóval, a történelemszakossal, leereszkedtek a Völgybe, az egy köpködő a patak mellett, hogy megolajozzák a hangszálakat, így mondták. Jó esetben visszaértek szünet végire, de a fiam mesélte, mert őt tanította, hogy lesték őket az ablakból, s ha félrefittyent az asztrahánsapka, vagy csálén állt a bundagallér, lehetett hazakérezni. Csak annyit mondok magának, sok fizikaórájuk nem volt.
Azt nem lehet tudni, pontosan mi történt köztük, de onnattól Ábrahám egy kortyot nem ivott, meg, ha nem is dicsérte, de többet nem szidta Burdujant. S aztán mindenki hozza akart járni, azt is mondottuk, hogy béfellegzett itten a más orvosoknak.
Nem ő volt az, aki a kilencvenes években teherbe ejtett egy csomó fiatal nőt?, szakítottam félbe Elvira nénit, mert hirtelen eszembe jutott, honnan ismerős a név. Nem úgy volt az, gyógyszerésznő, legyintett ő mérgesen. Csak beszélnek az emberek bolondságokat. Jártak hozza meddő asszonyok, s tudja meg, hogy soknak segített. Aztán mikor megszületett Szőke Adélkának a gyermeke, elkezdték találgatni az emberek, hogy miben is állt a segítsége, mert Burdujan doktornak baloldalt az orcáján volt egy anyajegy, s a babának is pont ugyanott. Úgyhogy elkezdtek róla terjeszteni mindenfélét, de én azt mondom magának, csak az irigység marta a szemiket. Mert erősen szép férfi volt, s páciens is járt hozza annyi, mint a köleskása.
Aztán Bob elvtárs vetett véget az üzletének. Bob Elemér, biztos nem hallott róla, régen meghalt, néptanácselnök volt a változás előtt. Vagyis nem egészen ő, hanem ami vele történt. Tudja, egész életiben fehérnépek után koslatott, csakhát eltelt felette is az idő, s na, tudja, mivel jár az, böffentett halkan Elvira néni, s letette kezéből a kiürült poharat.
Ez ugye a kilencvenes évek végin történt, akkoriban nálunk még nem lehetett kapni ennyiféle pirulát. Az a hír járta, hogy Bob elvtárs külföldről hozatja a Viagrát, aminek akkor persze a nevit se tudtuk, csak mindenki rajta röhögött, hogy lám, az elvtárs nyugati segítségre szorul. Egyszer aztán elment Burdujan doktorhoz, hogy nem-e tudna segíteni rajta, s azt mondják, kapott tőle egy teakeveréket.
Pár hétre rea éppen lépett ki a hentestől, s összeesett. Bévitték a kórházba, de már késő volt. Szívrohamot kapott. Azt nem lehetett tudni, hogy a Viagrától vagy a gyógyteától, vagy egyiktől sem, de ez annyit ártott Burdujan hírnevének, úgy megcsappantak a betegei, hogy végül muszáj volt visszamenjen Moldvába. Azóta sem volt olyan jó doktorunk, sóhajtott Elvira néni, majd felállt és megragadta a felmosórongyot.


Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti karán végzett 2014-ben, majd ugyanott szakosodott klinikai gyógyszerészetre. Jelenleg Kézdivásárhelyen él.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb