A Csík Mónika-féle teljességről

Mindig zavaros érzés fog el, ha Csík Mónika verseit olvasgatom. Én is ilyen költeményeket írnék vajon, ha nem távolodom el a szülőföldemtől? De ahogy Bácskát, úgy a szerzőt sem ismerem mélyebben, évente-kétévente futunk össze könyves eseményeken. Az „ismerősség-érzés” tehát nyilvánvalóan Csík Mónika költeményeinek poétikájában, nem kettőnk múltjában gyökerezik.
A magyar irodalomban kevés a „boldogságvers” – a „boldogságtörténetről” már nem is beszélve. Az ilyen irodalmat szívesen soroljuk be a populáris vagy ifjúsági regiszterbe, nekünk, „komoly felnőtteknek” maradnak a közösségi vagy egyéni traumákkal számot vető versek vagy elbeszélések. A boldogság (ha van) mindig messze van, talán nem véletlen, hogy egy Isten háta mögötti norvég faluban játszódik az elmúlt évtized legszebb magyar szerelmes regénye (Török Ábel: a harmadik ég). És nyilván a harmóniától, derűtől való magyaros irtózásunk miatt nem kanonizáltuk eddig méltóképp Kaffka Margit kortársának, Lesznai Annának Kezdetben volt a kert című nagyregényét. (A Szabadkán élő Csík Mónika táj- és létszemlélete egyébként meglehetősen emlékeztet Lesznaiéra.)

Adósok volnánk a derűvel és a boldogsággal? Ahogy a nőit, úgy a derűt és a boldogságot is hajlamosak vagyunk félvállról venni, valami elfelejtett vagy meghaladott (ősi?) dolognak tekinteni. Mi más ez, ha nem a magyar irodalmi hagyomány által is táplált dohos előítélet?

Csík Mónika nem igazán hagyománykövető költő. Bátran szakít a Délvidéken elterjedt szabadvers-hagyománnyal, zömében kötött formájú költeményeket ír, egyik utóbbi kötetét (Szél viszi táncba – 101 haiku)¹ a sokak által a legtökéletesebbnek tartott versformából, haikukból építi fel. A környező világ számbavételét rögtön a leggömbölyűbb formákkal, a gyümölcsökkel kezdi. Ezek között is – maradva a gömbölyűségnél – felejthetetlen gyöngyszemeket találhatunk. Néhány délvidéki recenzens a haikuk bácskai hangulatát emeli ki.

Szépek és titokzatosak Janovics Erika e versekhez készült illusztrációi, de sokszor nem a képek, hanem a költeményekkel feleselő, a természeti tematikától sokszor (akár ironikusan) elvonatkoztató verscímek lökik ki a kerekre csiszolt, pöttöm haikukat a mozdulatlanságból, és teszik lehetővé, hogy a kötetet ne csak hangulatos bácskai panorámaként, hanem női történetként (is) olvassuk. Nem egy nő személyes történeteként, hanem a női sors egyfajta természetrajzaként.

Krúdy Gyula az Asszonyságok díjában, ebben a megejtő „női regényben” már különböző gyümölcsökkel metaforizálja a női lét állomásait, majdnem olyan elegáns személytelenséggel, ahogy Csík Mónika teszi. Ha nő vagy, nem lehetsz mindenkitől elszigetelt, a női test változásai – ha akarod, ha nem – összekötnek a többi nővel. (Ahogy az Altató című haikuban: „csemetéinek / regél az erdő – ölén / felperzselt irtás.”) Nincs végleges, jóvátehetetlen pusztulás, nyilván az alcímben szereplő szám, a 101 is ezt jelképezi. Olvashatjuk elölről, olvashatjuk visszafelé: mindig ugyanannyi. Ebben a költői világban leginkább a melankólia, nem a tragikum uralkodik. (Bár olykor-olykor, mint a Csatatéren című haikuban, a hirtelen értékvesztés is megjelenik: „tépett zubbonyán / vörös tulipán nyílik / hátában dárda.”)

Egy verseskötetet természetesen képekkel szokás illusztrálni, nem éttermi menüsorral. Pedig Csík Mónika az ízlelés művésze (abban az értelemben, ahogy Bodor Ádám a szaglásé): az ételek, a rengeteg utalás a harapásra, ivásra, kóstolásra, az evés mindig megmutatkozó többértelműsége egészen egyedülálló a magyar lírában. (Az „eszem-iszom versek” közül az én kedvencem egy különleges, karcos hangulatú haiku, a Tor: „a szakácsnő ma / ünneplő kötényt kötött – hagymás vért készít.”) Nincs is mindig szükség konkrét ételnevekre, az ízek emlékeiben elraktározódó tudat alatti sejtelmek, a gyerekkori ízekké omló színek és fények enélkül is varázslatossá teszik Csík Mónika szinesztéziáit. Talán ez is hozzájárul, hogy egyfajta ráismerésként olvashatjuk ezeket a verseket, melyek a befogadó számára az érzékelés paradicsomi teljességét is megidézik.

A mai gyerek- és ifjúsági irodalomban divat a gyerekolvasót szembesíteni a létezés tragikus, groteszk, félelmetes aspektusaival. Én azonban azt szeretném, az unokáim (ha lesznek) Csík Mónika gyerek- vagy kamaszversein nőjenek fel – kapjanak valami betekintést a természettel való összhang, az önmagunkkal való meghitt viszony és megbékélés világába is.

Bármennyire is hajlamos vagyok én szinte mindent történetként olvasni, Csík Mónika gyerek- és kamaszversei – a haikukkal ellentétben – ellenállnak minden effajta kísérletnek, még úgy is, hogy néhány költemény egészen novellisztikus. A Mese vándorútjában felbukkannak folklórfigurák, irodalmi és popkulturális utalások, mitikus hősök (mint Kalamona, aki alighanem szélbeteg), de a költemények élményanyaga a kisvilág tapasztalataiban gyökerezik. A legnyilvánvalóbban ez egy falusi/kisvárosi postás remek portréjában, a kötetzáró Bajuszkirályban mutatkozik meg.

Pedig van ebben a ragyogó formaérzékkel megalkotott költői univerzumban, A Mese vándorútjában szinte minden: Macskaváros, Gengszter flip-flop, Kikötői csihi-puhi, Pampa rap. De a kisvilág, a szűkös élettér teszi ezt a versekben tematizálódó karneváli sokszínűséget, az utazás és átváltozás iránti olthatatlan vágyat melankolikussá és szívfájdítóan kamaszossá. Megfiatalodunk, ha megmártózunk ezekben a versekben.

Csík Mónika: Szél viszi táncba – 101 haiku. Életjel Kiadó, Szabadka, 2024.

Csík Mónika: A Mese vándorútja. Gyermekversek. Janovics Erika illusztrációival. Forum. Újvidék. 2025.

Jegyzet

1        A kötet Janovics Erika illusztrációval 2024-ben jelent meg az Életjel könyvek gondozásában Szabadkán. A versekből és a hozzá tartozó illusztrációkból 2025 júliusában kiállítás nyílt Budapesten, a Magyarság Háza Galériában.

‍