A boszorkányok órájában (Versek)

A boszorkányok órájában

‍

A boszorkányok órájában,

éjjel háromkor

nyirkosabb a sötétség

a házfalakon és az erdők mélyén.

Csak az avar roppanása hallatszik

keskeny talpak alatt.

Tükörré lesz a rét a dértől,

amikor a mezítlábas asszonyok

sietve tüzet raknak,

imbolyognak, mint ahogy

a vakok járnak ismeretlen terekben.

Ha vörösre festik az ég alját

a lángok, és kiszúrják

rajta a csillagok szemeit,

táncolni kezdenek az asszonyok

a susogó nyírfák dalára.

Ilyenkor az alvó csalogányok

berbécsekké lényegülnek át

és meghágják a mulatozó nőket.

Ők ezután tojást raknak,

majd kilehelik lelküket, és

párájukat messze viszi a szél.

Ekkor besüt a hold a fák közé,

lidércek kelnek ki a tojásokból,

és virradat előtt bezúdulnak

a falvakba, városokba,

megbújnak a vánkosok

és dunyhák alatt,

ott várják az újabb éjt,

hogy kitombolják magukat.

‍

Várakozó

‍

Mély levegőt vesz az erdő,

nagyokat sóhajt,

pipáznak a hallgatag bölcsek,

a bükk, a juhar:

a füstszagú ködtől fehér az ég,

mint vak macska pupillája

tátong rajta a Nap.

Zúzmarakristály serceg

a fűszálak hegyén,

de az első hóra még várni kell,

várni, mint az üres fészek

a hazatérő madarakat,

mert ők visszajönnek még,

te már nem.

‍

Pitypang

‍

Törékeny nyúl volt,

gyermekláncfű fehér bóbitája,

hátán egy barna folt húzódott.

Ha besütött délután a májusi nap,

elfeküdt a széna közt és

félig lehunyt szemmel várta,

hogy betakarja egészen a fény.

Ilyenkor sokáig mozdulatlan maradt,

mint a meditáló szerzetesek,

csupán az orra rezzent meg időnként,

ha behozta a lekaszált fű szagát a szél.

Alig volt féléves, amikor tályogos lett.

„A nyulak kényes jószágok” –

mondta az állatorvos,

miközben befecskendezte

a vékony bőr alá az antibiotikumot.

„Ha nem gyógyul meg, el kell altatni.”

‍

Kálmán bácsi

‍

Kálmán bácsit minden délután

hét órakor kiültették a kapu elé,

amikor érkezett a csorda: szerette

nézni a lassan vonuló teheneket.

Mióta levágták mindkét lábát,

ez maradt az egyetlen szórakozása.

Fiatal korában a fecskéket csodálta,

feltartott fejjel szaladt a réteken

követve kedvenc madarai röptét;

volt, hogy ismeretlen tájon tért magához,

miután látóterét elhagyták az ég

szövetén halványuló fekete pontok.

Ilyenkor órákba telt, míg

visszakóválygott a faluba, vagy

napokig rótta a köröket a határszélen.

Azt mondogatta, hogy

ha egyszer meghal,

fecskeként tér vissza látogatóba.

Amikor hazavitték a kórházból,

mérgében leverette fiával

az összes fecskefészket az eresz alól,

többé nem érdekelték a madarak.

Inkább a járókelőket szidta,

akik elhaladtak a háza előtt,

a csorda hazatérte után.

Aztán Kálmán bácsi egy nap

nem ült ki a ház elé.

Maradt a faragott kapu,

a vakolatot vedlő házfalak,

és az eresz, mely alá egy

idő után újra fészket rakott

egy fiatal fecskepár.

‍