A borcímke-fogalmazó

Kelemen Kinga munkája.

A borcímke-fogalmazó egy augusztus végi délutánon költözött a Nyár utca tizenhétbe. A bérház macskaköves udvarát felverte a gaz, azonban csak a nyoma látszott annak, hogy régebben kúszónövény borította a földszinti lakások falát – valószínűleg borostyán vagy vadszőlő, az elhalt kacsokból már nem tudta megállapítani. Egyébként nem is értett a növényekhez, csak a presszók körül tenyésző tujákat ismerte fel biztos szemmel.
Vonattal járt be dolgozni az elővárosból, így minden reggel láthatta a városba igyekvő néniket, akik határozott arccal aludtak egészen a pályaudvarig. A borcímke-fogalmazó és a munkatársa – a dizájner, aki a címkéket tervezte – egy pincehelyiségben rendezték be az irodájukat, ahol két íróasztal, egy megviselt könyvespolc és néhány félhomálytól senyvedő szobanövény kapott helyet.
Az irodában töltött órák lassan és kínszenvedéssel teltek, a hazaindulást azonban mindig késleltette, mert nem szeretett egyedül otthon lenni. Ennek az lett az eredménye, hogy a fél hatos vonaton rendszerint viszontlátta a reggelről ismerős néniket, akiket olyannak képzelt el, akik még a Lidlt is sztorimódban játsszák ki: a hatékony vásárlás – küldetés.
A borcímke-fogalmazó huszonhárom éves volt; gyötrődött, mikor a borcímkéket fogalmazta, és helyzetét kilátástalannak ítélte. Az irodájukban porosodott néhány borászati szakkönyv, néhanapján ezekből puskázott gyümölcsös zamatokról, megfelelő hőmérsékletről és napérleltségről. Egy átlagos borcímkén a szöveg terjedelme negyven és ötvenöt szó közé esik, és ebben (ahogy a gyorstalpalón tanulta) benne kell lennie egyrészt: a bor általános és unikális jellemzőinek, másrészt: hangulatkeltő elemeknek ajánlott ételekkel (pl.: szárnyasok vagy halételek) és fogyasztási hőmérséklettel, illetve: nem túl direkt utalásoknak a boldogságot illetően (melyet egyébiránt a fogyasztók minden termék megvásárlásakor keresnek).
– Figyelj csak – fordult egyszer hosszas mérlegelés után munkatársához –, nem lehetne ezt a szöveget valami más betűvel szedni, esetleg nagyobb méretben, hogy kitöltse a teret? Képtelen vagyok többet írni…
A dizájner felnézett. Fontoskodva hátradőlt, és azt válaszolta, hogy nem. Ezután kifejtette véleményét arról, hogy egy munkakapcsolatban, ha azt akarják, hogy jól működjön, rendkívül fontos tiszteletben tartani egymás munkáját. Egyszerűen nem várhatja el tőle, hogy megtegyen egy szakmaiatlan (ezt a szót használta) lépést, csak azért, mert jelenleg nem tudja teljesíteni az elvárásokat.
– És egyébként is, mint művészetben érdekelt ember, azt kell mondjam, a tartalom, bár fontos, nem kerekedhet a forma fölé.
A borcímke-fogalmazónak hányingere támadt, és ekkor érezte először, hogy a testében szél fúj. De azért azt mondta, hogy rendben, és aznap kivételesen munka után rögtön hazament.
Otthon, az üres lakásban újra megmozdult a szél a testében, és este aludni sem hagyta, ahogy lebbenve körüljárta csontjait, és a bőre alatt megfeszülő izmokat ingerelte. A konyhában időzött hajnalig, és új felfedezésével vigasztalta magát: a közeli állomáson dolgozó két fickó társalgását hallgatta.
A borcímke-fogalmazó ablakából pont látni lehetett az állomás épületeit és a szemaforokat, ha pedig felkapcsolták a reflektorokat egy-egy vonat érkezésekor a sínek szétváló hálózatát is. A két szaki (magában így hívta őket, és képzeletében úgy festettek, mint Stan és Pan) az állomás egymástól távol eső pontjain dolgozhattak, mert a hangosbemondón keresztül társalogtak. Az időjárásról, a hétvégi meccsről, az elvégzendő feladatokról (ebből nem volt sok), és hogy mikor gyújtsanak rá.
A borcímke-fogalmazó úgy képzelte el, hogy ilyenkor mindketten kiállnak az épületük elé, vagy ha van, az erkélyre, és egyszerre gyújtanak rá, hogy ha nincsenek is együtt, legalább egyszerre dohányozzanak. És ilyenkor ő is rágyújtott apró konyhájában, a nyitott ablak mellett. Úgy érezte, itt valami messzire nyúló, régi barátság húzódik meg, és ezt az elképzelését csak erősítette, hogy mindkét szaki tudott egy kicsit franciául (hogy ez hogyan történhetett, arra a borcímke-fogalmazó különböző történeteket talált ki, ha nagyon elmerengett a beszélgetéseik hallatán), és néha ilyen mondatokat kapott el, ha késő éjjelig még a konyhában időzött: megint késik az éjszakai gyors, a kurva életbe. Bizony, jött a recsegő felelet, c’est très triste, mon ami, très triste, bazmeg… Pár hét múlva kezdte jobban érezni magát, miután találkozott a metrószövegíróval. Tömegközlekedési tájékoztatószöveg-író, ez a megnevezése a munkájának, mondta, amikor először leültek kávézni egy teraszon. A metrószövegíró kedvesen beszélt, és mosolyogva hallgatott, miközben folyamatosan cigarettákat sodort és szívott. Többször is találkoztak, sohasem beszéltek semmi igazán fontosról, és ez megnyugtatta a borcímke-fogalmazót.
A másik elfoglaltsága ekkoriban az volt, hogy elkezdte megtanulni a Háború és béke lábjegyzetelt francia mondatait, és a Google-fordítóval ki is mondatta ezeket, hogy a kiejtése is rendben legyen. A két vasúti szaki ezekben a hetekben eltűnt, talán szabadságra mentek, gondolta, az fel sem merült benne, hogy mondjuk végleg áthelyezték volna őket a Nyár utca melletti állomásról. Talán az ő hiányukat próbálta pótolni a francia nyelvvel: kicsit alább is hagyott belsejében a szélfúvás.
Viszont valamelyik este, amikor egy kocsmában találkoztak, a metrószövegíró kiborult. Már korábban berúgott, és amikor ő megérkezett, javában dagonyázott az önsajnálatban. Az új metróvonalon kihelyezendő és bemondandó szövegek megfogalmazására pályázott, s nem nyert.
– „Megkérjük kedves utasainkat, hogy a peron teljes hosszán oszoljanak el.” Mintha bizony az utazóközönség egy massza volna, mely a peronon szétterül! Majd az új metrón is ilyen hülyeségeket hallgathatunk – fanyalgott; majd belekezdett szívfájdalma taglalásába, hogy a közlekedési tájékoztatószöveg-írók még mindig az előző rendszerből ránk maradt iskolaszagú szövegek szellemében írnak. Így jönnek létre a már említett szöveghez hasonló förmedvények is, mint például az, amelyben felszólítják a kedves utast, hogy a szerelvény összes ajtaját vegye igénybe a felszálláshoz…
A metrószövegíró, mint olyan, aki nem fél attól, hogy az új metróvonal esetleg túléli a mondatait, mondjuk ezt választaná: kérjük kedves utasainkat, ne zsúfolódjanak össze a peronon!
Aztán megittak még rengeteg sört. – És megint ők nyertek! Persze, a metrótársaságot pénzügyileg sakkban tartja a városvezetés – vont vállat keserűen –, nem látják, hogy maguk alatt vágják a fát.
A borcímke-fogalmazó ehhez nem sok mindent tudott hozzáfűzni, azonban a metrószövegíró a borcímkékről kezdte faggatni, hogy amikor ezeket írja, nem érzi-e ugyanezt, hogy nem gondol-e bele, hogy mekkora felelősség nyomja az ő vállát is? Nem, ő nem gondolt ebbe bele, és nem is látja úgy, hogy ennek ekkora jelentősége lenne, válaszolta, miközben érezte a szervei közt meglóduló vihart.
Aztán ahogy Napóleon egyre közelebb ért Moszkvához, úgy tünedeztek el a francia mondatok a regényből. Kiment a divatból: az ellenség nyelvén nem beszélünk. Az udvar macskakövei között szárba szökkent gyomok azonban új erőre kaptak. Egyre az ég felé törtek, mintha csak megunták volna a földszinti árnyékot, és a legvadabb hajtások – melyek rendszerint cakkos szélű, szúrós leveleket növesztettek – már az első emeleti gang kopott vaskorlátját közelítették.
A borcímke-fogalmazó, ahogy a lángoló Moszkváról szóló sorokról az udvar felé fordította a tekintetét egy hétvégén, úgy érezte, egy világ múlik el körülötte. A nappalok egyre rövidültek, levelek zörögtek az utcán. Csak a gazok ereje nem csökkent: a recéslevelűek kemény, üreges szárán felfutó indák behálózták az első emelet korlátait és szárítóköteleit, majd az ereszcsatornákon megindultak még feljebb.
Reggelente a vonaton, mikor a hangosbeszélőből tájékoztatták, hogy milyen átszállási lehetőségei vannak, majd megköszönték, hogy a vasutat választotta, minduntalan eszébe jutott a metrószövegíró, akit azután az este után nem látott többet. És a szél egyre nőtt a belsejében. Néha úgy érezte, mintha a gyomrából indulna, máskor az ereiben kezdett gyűlni, és a bordái alatt támadt fel igazán. De legtöbbször közvetlenül a bőre alatt mozdult valami, mintha felhőállagú víz fodrozódna lassan a csontja körül.


Czigány Domonkos (1996) Debrecenben született, Oszkón él, filozófiát tanul Budapesten.