.svg)
Meglepetésben is részük volt azoknak, akik március 26-án a kézdivásárhelyi Vigadóba, Bodor Ádám erdélyi felolvasókörútjának első állomására ellátogattak, a beszélgetést ugyanis Metropol-minikoncert előzte meg, az együttes frontembere, Virányi Attila jóvoltából. A folytatásban Fekete Vince költő, és Murányi Sándor Olivér író, az est házigazdája kérdezték Bodort.
Elsőként szamosújvári „vendégeskedéséről” mesélt az író, tizenhat évesen ugyanis rendszerellenes röpcédulák terjesztése miatt börtönbe került, valamint azt is elárulta, hogy kiábrándító volt szabad emberként, egy forgatócsoport tagjaként a rendszerváltás után visszatérni oda, minthogy a börtön „lakossága” átalakult, a valamikori politikai foglyok helyén ma köztörvényes bűnözők raboskodnak, ezért is volt szükség arra, hogy felfegyverzett börtönőrök hada vigyázza, nehogy túszul ejtsék őt vagy a stáb valamely tagját. Bodor szerint a boldogság és a szabadság fogékonyság kérdése, és csak kevesekben van meg az adottság, hogy el tudják feledni gondjaikat, és távol tartsák maguktól a mindennapjaikat megkeserítő erőket, ő viszont a szerencsések közé tartozik.
Ezután az író életének egy másik sorsfordító pillanatára, egy majdnem halálos kimenetelű balesetre terelődött a szó. Bodor elmondta, hogy a többhetes kóma után nem vallásos értelemben vett megvilágosodást élt át, hanem a saját életét, környezetét kezdte másképp szemlélni, valamint az éppen azelőtt elkezdett Sinistra körzet hangulatára is kihatott az élmény.
A továbbiakban Fekete a hamarosan megjelenő, Sehol című kötetéről kérdezte a szerzőt, aki az alkotási folyamatról elmesélte, hogy előbb összeállt néhány novella, amelyek hangvétele teljesen elütött saját stílusától, ezzel párhuzamosan azonban születtek olyan írások is, amelyekben úgymond a saját hangján szólalt meg, ezeket összeválogatva született meg a kötet. Azt is elmondta, hogy a cím egyfajta válasz arra a gyakran feltett kérdésre, hogy az ő műveinek történetei hol játszódnak. Murányi a sehova sem tartozásra terelte a szót, szerinte ugyanis Bodor nem idomul stílusokhoz, trendekhez és nagy elődökhöz sem. Válaszából kiderült, hogy ez már a kezdetektől így volt, egy kritikusa magánírónak is nevezte őt, ami ugye veszélyes dolog volt a múlt rendszerben, de azt is hozzátette, hogy írásai sosem akadtak fenn a cenzúrán, talán mert a cenzorok szégyelltek magukra ismerni. Szerinte egy művészt az egyéni hang avat azzá, más hangokat ismételni csakis hamisan lehet.
Zárásként az írás erkölcsi és esztétikai tétjéről beszélt. Szerinte alapvető dolog, hogy csak azt írja meg, amit ő is hisz, s azt is megjegyezte, hogy az írónak a nyelvvel szemben van egy láthatatlan kötelezettsége, s habár az írás esztétikuma a végtelen leegyszerűsítésben is ott van, ki kell használni az anyanyelv adta lehetőségeket.
