A Bel Air Coup’

Camilia Filipov: Time Sculpture
A Cherry Flavoured Apocalypse metaesztétikai jelentőségű alkotás. Zene még soha nem hangzott egészen úgy, ahogy a Bel Air Coup’ legújabb albumán – kezdi vendégkritikáját Maxine Shaldenyacki a Ditchforkon, az internet legszőrösebb szívű zenekritikai oldalán. Az album megkapta Shaldenyackitól a szűkmarkúan osztogatott, tízpontos értékelést, illetve a kifejezetten erre az alkalomra életre hívott Best Album You’re ever Gonna Hear-díjat. A Ditchfork ennek apropóján úgy döntött, leközöl egy hosszabb portrét is a banda agyával, Kevin Archerrel, aki többek szerint egymaga áll a projekt mögött.
Archer 1987-ben született Sydney-ben, ahol egész gyermekkorát is töltötte. Édesanyjáról semmit sem tudunk, de apjáról ismert, hogy kamionsofőrként járta az országot, kevés időt töltve odahaza. Amikor otthon volt, minden nap elővette elektromos gitárját és pengette a tévé előtt – ahogy az ifjabb Archer fogalmaz egy interjúban. Apám állandóan a keze ügyében tartott valamilyen hangszert – folytatja –, tudott dobolni is, a dobszerkó mindig ott állt a szoba sarkában. Ő vette a Baby Bach szintetizátort, amin az első hangjaimat ütögettem. Archer papa magának való típusvolt, soha nem játszott bandában, csak otthon zenélgetett, amikor ideje telt rá. Kevin azonban összejárt a helyi kertvárosi srácokkal, akikkel tizennégy évesen szörfrock zenekart alapított, miután megtanult dobolni, gitározni és zongorázni is. Honnan a Bel Air Coup’ neve? – teszik fel neki a kérdést egy másik beszélgetésben. Nem tudom – feleli –, csak nézegettem egyszer a gyerekkori autós kártyáimat, tudod? És megtetszett a Chevrolet Bel Air Coupe neve, de gondoltam, az az „e” nem kell a végére, mert úgy sokkal menőbb. Néhányan azt is gondolhatják, hogy van valami mélyebb jelentése is. Pedig nincsen. Az első, még inkább csak demónak mondható album, a The Yes of No 2006-ban látott napvilágot, mikor Archer még csak tizenkilenc éves volt. A tehetség már itt is bőven megmutatkozott – a Myspace-korszak vége felé ugyan a Bel Air Coup’-nak várnia kellett a nemzetközi hírnévre még néhány évet, de így is Ausztrália legnagyobb reményű zenekarai közé került.
Közel öt év telt el, mire 2011 derekán megjelent a várva várt folytatás, az Unpleasant Euphoria. Az első stúdióalbum ötvenhat perc hosszú (kétszerese az előzőnek) és 8,6-os, kiemelkedő értékelést kapott a Ditchforktól, illetve nyolcvanhét százalékos összértéket a Metacritic oldalán. Itt már tetten érhető az elmozdulás a pszichedelikus rock és néhol a blues felé, bár a számok döntő többségén még érezhető a korai Pink Floyd vagy a nem túl kései Beatles hatása. (A videóblogger Anthony Staccatio évekkel később vallotta be, hogy a zenekart egészen a harmadik lemezig csak olcsó, hihetetlenül olcsó Beatles-utánzatnak tartotta, ezért nem is foglalkozott vele különösebben.)
Ekkor már minden készen állt ahhoz, hogy megiramodjanak a nemzetközi siker felé, de az áttörést mégsem egy harmadik próbálkozás, hanem a YouTube akkori királyával, Lil’ Pornnal való közreműködés hozta el. A Ruby on her Neck a rapper Henry Kaltenberg II EP lemezén kapott helyet, és habár lírikailag nem tűnik ki a zenepiacot elárasztó trapslágerek közül, de Archer, aki nemcsak a zenei alapot, hanem a refrént is szolgáltatta a felvételhez, annyira sikeresen ötvözte az éppen divatossá váló mumble rap-et saját szintetizátoros pszichedéliájával, hogy ezzel egymaga megalkotta a később önálló zsánerré váló pszichedelikus blues rapet, ami olyan előadóknak jelent azóta is komoly inspirációt, mint Lil’ Bigbooty, Young Savage vagy Arigenia Grandet.
Ekkor egyre többen kezdtek tartani attól, hogy Archer és a zenekar a népszerűség hatására feladta gyökereit és amint ez oly gyakran megesik, zeneileg befellegzett. A pesszimisták szerint nem volt más hátra számukra, mint néhány felejthető album és közepes popsláger, a Coup’ pedig majd szép lassan tovatűnik. De nem így lett.
Archer 2012 tavaszán, a Lil’ Pornnal való munkát követően eltűnt, és a következő két és fél év során nem is került elő. Nem adott interjút, nem lépett fel, és visszautasított több közreműködésre való felkérést is. Akkori ügynökének, Rick Moriartynak, az időszakot summázó megfogalmazása szerint elege lett az egészből. Nem az, hogy nem élvezte, csak tele lett kissé a töke azzal, hogy napról napra kevésbé bír ember módjára élni. Ráadásul ekkoriban ismerkedett össze Dustin Vernonnal, aki nagy hatást tett Kevinre. És akkor Kev kitalálta, hogy ő is fogja magát és lelép kicsit valami faházba egyedül lenni. Vett egy kuckót a San Inferno melletti erdőben, és odaköltöztette az egész stúdióját, hogy tekergesse a szintetizátorait két éven keresztül. Abből lett ez az album. Ez az album pedig, ahogy mára közismert, az Enigmatic Openness. Amikor 2014 végén már mindenki azt hitte, több meglepetést nem tartogat az év, Archer szó szerint a semmiből berobbanva szakította meg hiátusát. A lemez első száma, a Make It Happen a kritika szerint halálos hasítás a némán álló levegőbe, míg a korong maga hiánytalanul betölti azt az ürességet, amelyet éreztetni is kizárólag saját maga képes.
A Bel Air Coup’ nemhogy eleget tett az előző lemezek által keltett elvárásoknak, de egészen új mércét alkotott. Ugyan az Enigmatic Openness, ahogy a kritika fogalmaz, inkább mondható pszichedelikusnak, mint rocknak; és habár komolyabb, jelentősebb és nehezebb, mint felmenői, mégis megőrzött valamiféle játékosságot és egészséges mértékű önkritikát, amely megakadályozza a saját maga jelentőségteljességébe való tragikus belefúlást. A legelső, több mint nyolc és fél perces track a másodperc tört része alatt, lábainál elkapva rántja le hallgatóját a legmélyebb tengerfenékre. A Make It Happen kortárs mestermű, valódi spirituális rockballada, amely hidat ver a lét és nemlét, meg minden ilyesmi között. Természetesen a közel egyórás opusnak más csúcspontjai is akadnak, például az ellenállhatatlanul dallamosDreams About Waking Up vagy a Spotify-on egymilliárd lejátszás felé igyekvő Leave Me Alone.
Ez a zene egy hiteles spirituális utazás hű dokumentációjaaz erdő mélyéből,a természetfeletti csendből kiáradva, de maga Archer mégsem filozófus vagy misztikus, hanem egyszerű városi srác, aki csak a maga útját keresi, és igyekszik feldolgozni és kibogozni családi örökségét, kitalálni, mihez kezdjen az életben, meg hogy egyáltalán, mi a szar is ez az egész.
Ugyanúgy találhatók a korongon lazább popslágerek (Me, You and I), depressziós, nihilbe hajló balladák (Unhappening) és még leginkább kísérletként felfogható, jórészt rövidebb darabok is (Plethora of // Conondrum). Amiben valóban különlegeset és maradandót alkot, és újat hoz be a modern zenébe, az a feltalált vagy megtalált hangzások megfelelő összekapcsolása. Egy olyan maximalistáról van szó, aki nem csupán a tökéletes hangot és hangzást kutatja, de transzcendens élményt akar átadni. Archer nem dalokban vagy lemezekben gondolkodik, hanem azon, hogy hogyan ragadja meg az időnkívüliséget és tegye közszemlére az időbeliség keretei között olyan formában, amely maga is időtlen. A Bel Air Coup’ zenéje arról szól, hogy olyan állandóságot teremtsen, ami minden alkalommal megváltoztat valamit abban, aki hallgatja.
Eztán, ahogy mondani szokás, minden visszatért a megszokott kerékvágásba. A banda rendszeresen fellépett, közreműködött, és kiadott egy-egy jó, kiváló vagy közepes számot. (A Paranoid című pszeudogiccs popsláger borítóján barátnőjével, a szintén énekes-dalszerző Aviana Egdahllal látható [akivel azóta már össze is házasodtak], illetve egy szokatlanul nagy pohár vörösborral, ami mára Archer egyik fő attribútumának számít.)
És valahogy így jutunk vissza a Cherry Flavoured Apocalypse-hez.

Szijj Márton 1995-ben született Szombathelyen. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanul vallástudományt és nemzetközi kommunikációt. Főleg prózát és verset ír.