.svg)
Minél tovább bámulok, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy amit látok, az egy kérdőjel. De melyik kérdés végén áll? Talán a Taborstraßen? Vagy Neubau egyik keresztutcáján? A bécsi kávézók furcsa zárórái után? Ha felszáll az ember a Tschuschwurmra1, végére járhat-e annak a grammatikailag ki nem ficamítható mondatnak, amiben Bécs és agglomerációja a generatív szemléletmód bálványává szilárdul imperialista és késő 20. századi szervezőelvek hatására? Ezt a várost megtervezték. Vajon mikor alakította itt utoljára Duna az emberek gondolkodását? Hogy lehet az, hogy a folyó, ami Budapesten az Erzsébet híd északi korlátjánál vagy Dunaszentgyörgy kikötőjénél mindig fogva ejt, az óriási Donausinselről nézve csupán néhai árvíz? Ilyen a magyar történelem fonákján élni? (Pontosabban tenyeresén. Azért, hogy fenntartsam illúzióm, miszerint kemény környékről származom, inkább azt nevezném fonáknak, ami a Lajtától keletre esik. Így lesz a magyar történelem önmaga fonákja, múltat s jövendőt megbűnhődött intenzív pillanatnyiság, amiben az eleve csak illuzorikusan ténynek nevezett valamikori történések egyéni sopánkodásokat kiszolgáló hangulatszavakká alakulnak át.)
Mire kéne jobban emlékezni egy 21. századi októberből: konkrétumokra2, vagy a minden közé beszivárgó őszi reflexiókra?3 Pillanatnyilag Győrben sétálgatok és midwest emot hallgatok. Néha ez is jólesik. Ez történik, ha az ember első nagy szerelmei idején találkozik a Gravity Fallsszal. Már november van, tökéletes idő ahhoz, hogy visszanézzek. A téren nincs üres pad, ezért a szobor talapzatára telepedtem le, ami nagy Olaszország-nosztalgiát ébresztett bennem. A bencés perjelség könyvtárába készülök, egy 1629-es kéziratra vagyok kíváncsi. Ha jók a sejtéseim, ez a rövid kis kirándulás minimum tíz oldallal fog hozzájárulni mesteri disszertációm terjedelméhez.4
Lassacskán három ország tökéletlenségein tudok háborogni. Ilyen tempóban mikor leszek világpolgár? Ahhoz az kéne, hogy mindenkinek jót akarjak, viszont egyelőre elkerülhetetlennek tűnik a károk előzetes felmérése. Nagy akarásnak nyögés a vége, mondják egyes helyeken, s én egyelőre még csak sóhajtozok. Világpolgárnak születni kell? Vagy a leggyorsabb út mégis önmagam javának akarásán keresztül vezetne? Az lenne a cél, hogy Bécsben rájöjjek a végtelen igazságtöredék közül legalább párra, hogy később, ha kell (s mindig van amiért), merjek éhségsztrájkolni, könnyezve vágyjam az emberiség javát, nyújtsam ki a kezem, s őszintén, testi önazonossággal tudjak érintkezni a kipufogógázakkal telítődő levegővel. Így talán lehetnék menetrendszerinti járat két kommunikációra képtelen végpont között. Szentkristóf gyanútlan vállán ülő halovány gyermeket hordozó szentkristóf. De mik a végpontok? A most születők életszomja és a haldoklók életszomja? A bécsi kávéházak és a budapesti kocsmák? Romániai klánok és kolozsvári művészmozik látogatói? Anyám–apám? Én–én? Ajjaj, nehogy szolipszizmusba hajszoljanak hajdani birodalmak városai.
Lehetek-e jó ember, ha ennyit kell hozzá morfondírozzak? Lehetek-e jó CEEPUS résztvevő, ha bécsi beszámolóimban ilyen keveset szólok magáról a programról?
Az osztrákok nemzeti ünnepe október 26-án van, 1955-ben ezen a napon iktatták alkotmányukba a semlegességet. Furcsán steril ok az ünnepléshez. Bürokráciához méltó. A prűdség pírja ez az imperializmus halovány orczáján, ami mellé katonai felvonulásokat szerveznek, kiállítják a tűzoltó-, mentő- és rendőrautókat a belvárosba, a Heldenplatzon pedig bárki megnézheti a fényesre mosott harcászati eszközöket. Lehet egy katonai felvonulás, kiállítás békés? Elvégre, ha lebontjuk a sok széppé narrativizálást, a katonák dolga az, hogy embereket öljenek. A hadsereg léte feltételezi, hogy van ellenség, s ez az ellenség nagyon is ott motoszkál az emberek fejében (mindegyikben személyre szabva), ahogy tankok és harci helikopterek között sétálnak.
Közel mentem a hadi gépezetekhez: makettszaguk van.
Ez igencsak megérintett. El kellett látogassak Budapestre megkérdezni szociológus barátomtól, hogy a halál november 1-jén is csak statisztika-e, vagy vannak napok, amikor még az Excel-táblázatok is óvatosabban terjengnek? Volt kisgyermekkoromban egy lázálmom, amiben piros kilencesek, barna kettesek és zöld hármasok terjedtek egy fekete alapon fehér kockás síkon. Szociológus barátommal a közöttünk feszülő apokaliptikus kérdések ellenére jól éreztük magunkat Budapesten. Hat hónap után először csiccsentem meg sörtől.
Bécsből nézve hiányzik Budapest, Budapestről nézve hiányzik Bécs (ezt amíg ott voltam, nem vallottam be magamnak). Vajon a két várost összeköti a bolygók állása? Vagy a közös történelem ennyire meg tudja szabni az egyén tartózkodási helyével szemben támadó elvárásait? Egyik helyen dzsentri, másik helyen flanőr. Otthon már csak Kolozsváron vagyok, pedig még ott is csak alig.5
[1] Azért hívják így az U6-os metrót, mert sok kelet-európai lakik a környékén.
[2] A konkrétumok:
- meglátogatott mérnök kedvesem, felmentünk a Hochschwabra;
- átszöktem pár napra Budapestre;
- lett Bécsben 3 ismerősöm, akikkel tervezek az itt töltendő 4 hónap alatt alaposan megbarátkozni;
- az egyetem jó. Olvastam Bodort németül;
- sokat álmodozok egy önfenntartó erdélyi irodalomról;
- meglett végre a diákkártyám, el fogok tudni járogatni könyvtárba;
- két német nyelvű irodalmi kezdeményezésnek nagyon izgalmas neve van (Narr, Sehr ernste);
- pár naponta azt álmodom, hogy nagyon felmegy a bitcoin ára;
- láttam Wittgenstein házát.
[3] A reflexiók:
- németül a Sinistra körzet neveivel sajnos nincs, amit kezdeni;
- több dzsentri is él bennem;
- Wittgenstein háza úgy néz ki, mint a brassói tranzisztorházak;
- a román politika ideológiai térképét lehetetlen felvázolni;
- a moldovai választások innen nézve is számítanak;
- akkor is félek a sötétben, ha az Alpokban kirándulok;
- a nemzeti ünnepek külföldön is ijesztőek.
[4] Nem sejtettem jól. Ennek ellenére nem volt rossz nap: délután Németh Miksa atya körbevezetett az apátságban, megmutatta Közép-Európa legszebb lépcsőfordulóját. A barokk templombelsőből november 4-ei rokokó naplementébe léptem.
[5] „De hát nekünk Kolozsvár a Jeruzsálem.” (Tamás Gáspár Miklós Nussbächer Melitta c. esszéjéből)
