.svg)
Magányosan üldögél a bamba bomba. Ágyútöltelék. Úgy gubbaszt csappantyúján, mint akit már réges-régen csőbe húztak.
Valódi fém-rém ő, szervetlen anyagokból összeillesztett kamikazeutód, ellen-Keplerként az ágyú pusztító távcsövén keresztül vizslatja a csillagflitteres égboltozatot. A Hold, a Jupiter és kóbor társai megszeppenve surrannak el a csővég nyílása előtt, s a messzeség fényei is reszketnek iszonyú félelmükben. Ámde a mennyország sugárútja minden környező feketeség ellenére még ma is csupa tej. Persze a töltény obszervál egyéb világokat is, észleli a túlsó part kék vonulatát, ahova a kék szerelmet kell átvinni; mármint azoknak, akiknek van, és azoknak, akiknek egyáltalán sikerülhet. Sorsának született csöveseként a robbanószerkezet csőlátásával fixírozza a távolt, ő ott még sohasem járt, csupán puskapor-képzelete röpíthette el olykor-olykor a horizontig. Hosszan tartó mozdulatlanságba fásulva, számára a békés idők magát az acélbörtönt jelentették. Na de ennek immár vége, ballisztikussá vált a történelem, és közeleg a perc, amikor kiszabadulhat csőfogságából, aztán szállhat, röpülhet Isten terepasztalának szabad légterében, látványosan robbanva be a Világszabadságba. Ez lesz az első útja. Az utolsó is. De hát ilyen sors jut a gombamód elszaporodott bombaféléknek, s amikor üt az óra, azzal már neki is harangoznak. Andersen meghalt, a meséknek vége; indulni kell a csatába, s majd ott, életcélként darabokra hullni. Ilyenkor biztonságot már csak egy bankár bunker nyújthat. A modern kor Szent Bertalan-éjszakáiban felmorzsolódnak a história lüktető idegszálai, a magvetőkből aknavetők lesznek, az egykori kis pisztolyokból nagyra nőtt délceg puskák, a régi, szakállas pattantyúsokból pedig piros pontos lézerfegyverek. Tudniillik a mordályok kénporszagú boszorkánykonyhájában mindig hozzáértőn babrált a kovásszal dagasztott rosszakarat. Emiatt lett több a Káin, mint az Ábel.
Mára igencsak keresett tömegcuccá vált az okos töltény. Világgazdaságot irritáló újkori kelendőség, ami képes ésszel közlekedni, s valljuk be, noha minden egyes darab precíziós műremek, azért mégsem Benvenuto Cellini aranylapokból vert liturgiai kelyheiről beszélünk. A szívfacsaró eredmény egy korszerű, szemet kápráztató puskaporos szerkentyű műszaki bummja, amit éppen az efféle képességéért kéjesen adnak-vesznek és visznek. De ne gondoljuk, hogy a szóban forgó röppentyű valamiféle primitív agyú ágyútartozék, a robbanófej észjárása megdöbbentő tettekre képes.
Látványosat lépett előre a haditechnika, amióta fél Európa Batu-kán-kánt táncolt, aztán Leonardo da Vinci megtervezte az első „Sztálin-orgonákat”, és forró bronzot kavargattak székely fenyők alatt a Gábor Áronok. Bebizonyosodott, hogy újkorunk történelmét hatékonyan formálták a különféle precíziós manipulátorok. Persze csak ha meghúzták a ravaszt, élesítették a löveget. Szeme fénye volt az ajacciói kiskáplárnak, Napóleonnak is az életekbe harapó, kétkerekű tűzhányó, amelynek horrorkodásával reszketeggé tette a direktóriumot; sorra nyerve el nemcsak Párizst, Nápolyt, Bécset, Kairót és a többit, de Barrastól Josephine-t is. És mindezt pusztán aggyal, ággyal, ágyúval. Micsoda feszítő energiák lakoznak egy ilyen rézbőrű csődarabban! Thermidor kilencedikének vasgolyóbisai, srapnelei egy csapásra telespriccolták a földbe harapó polgári akaratot. Aztán a bukott „korzikai rém”-nek, szerény elégtételként Josephine és Habsburg Mária Lujza után Szent Ilonával kellett beérnie.
Az izgága emberiség degenerációi mindig társas kapcsolatban éltek a háborúkkal, örök hűséget fogadtak neki: amíg a halál el nem választ… Mert mi az értéke a törékeny békének, ha nincs közben bár egy icipici perpatvar, még ha csak enyhe figyelmeztetőnek is. És mit ér a káröröm, a kompatibilis ellenszenv, ha nem társul hozzá vekkerként ébresztő iszonyat. A hadba vonuló azt sem tudta, kibe miért döfi bele szuronyát, de ment, ha csákója felett virított a lobogó lobogó. Nemecsekék röppentyűje még csak amolyan gyermeki békebomba volt homokba csomagolva, de az is végzetes játéka lett a sündörgő halálnak.
Most a háború távolabb dúl. Nálunk a béke virágzik. És békében a nádas menti vízcsobbanás hallszik tisztán, nem az ágyúdörrenés. Ámde hol van a szomszédainknál zajló egyévnyi csetepaté még a harmincéves háborúétól? Hát a százévesétől? Néhányan azt is túlélték? Volt olyan idő, amikor vörös és fehér Plantagenet-rózsák háborúztak illatfelhőben, York és Lancaster vérrel öntözve a virágszirmokat; később T-34-es lánctalpasok és Tigrisek ezrei dagonyázták a szovjetek internacionális nemzeti sarát Kurszknál. Nációk halálos irritációi a detonációk rengéseiben.
Ám úgy tűnik, az áhított nyugalomra kissé még várni kell.
Világunkban a korábbi lakosságfelező kolerák helyett a megkoronázott vírus viszi el a babérkoszorút, azzal együtt az emberi életet. És már a kontinensek városait sem kell házról házra járva felgyújtani ragály elleni sterilizálás végett, mint valaha, hisz lángra lobbannak azok a lázasan pusztító szárazságban önmaguktól is, ha már kellőképpen felforrt körülöttük a levegő és az agy. A planetáris idő színt vált. Ave, Cézár! helyett: UV Sugárzás! Megrémült sóhaj ez a beégett, plasztikázott mosolyokba fagyott, cserzett arcokon.
Valamikor régen, még világvége előtt, meseországban, a csilingelő üveghegyeken túl, az esztendő négynegyedes taktusai váltogatták egymást, úgy, mint Haydn oratóriumában az Évszakok. Közben a ritmus megváltozott, a glóbusz egészségi állapota kritikussá lett. Csupán a tél és a nyár riadt ölelkezése maradt még fenn, és az is tán csak azért él tovább, hogy együtt nevelhessék fel egymásba olvadó szerelmük hó-virágait.
