1945: út az állomástól a temetőig – és vissza

Török Ferenc végre kiköltözött városból falura. Legalábbis az 1945 című film a rendező első olyan filmje, amelynek a cselekménye nem urbánus környezetben játszódik, hanem egy távoli faluban, és nem is mostanában, hanem a második világháború után. Ezt a történelmi kontextust könnyen át is konvertálhatjuk, mert a film képi világa és zenéje időtlen meditációba vonzza be a nézőjét.
Az 1945-ben a lelkiismeret mételyszerű mechanizmusa kap főszerepet egyéni és közösségi szinten is. Egy kis zárt faluközösség nagy napjára ébredünk, valamikor 1945 augusztusában. A falu jegyzője, Szentes István épp gyakorlott mozdulatokkal, ritmusosan borotválkozik, majd véletlenül megvágja magát – kicsit bosszankodik, de semmi több. Ez a ritmus, amelyet néha megbont egy meglepő, de látszólag kényelmetlen kis részlet – ez adja meg a film sajátos szerkezetét. Lassan kiderül, hogy Szentes Istvánnak, aki nem mellesleg a falu jegyzője, drogériatulajdonos és köztiszteletnek örvendő földtulajdonos is, ez egy nagy nap, hiszen fia, Árpi (Tasnádi Bence), aki az üzletét vezeti, ma megházasodik, elvesz egy parasztlányt. Igaz, ennek a frigynek a depresszióval küszködő anya (Nagy-Kálózy Eszter) nem örül annyira, hiszen a parasztlány másé volt még nem olyan rég.

Ettől kezdve a film folyamatosan kerülgeti a lelkiismereti kérdések elkendőzését és ezek elfojtásának a passzív aggresszivitásban való kitüremkedését. A jegyző az esküvő előtt körbeutazza a falut, így lassan mindenkit megismerünk: a mezőn dolgozókat irányító, oroszbarát Jancsit, akiről kiderül, hogy ő volt a parasztlány előző szeretője, az orosz katonákat, a rendőrt (Terhes Sándort), akinek a legfőbb feladata a jegyző fuvarozása és biztonságának szavatolása, az esküvőre készülő nőket, köztük az örömanyát, akit Szalontay Tünde alakít – és mintha egy pillanatra felsejlene, hogy viszonya van a jegyzővel –, illetve olyan színésznők is felbukkannak parasztasszonyi kendők alatt, mint Szirtes Ági vagy Nagy Mari.
Aztán megérkezik két idegen az állomásra: egy zsidó apa és fia, akik illatszereket hoztak, de nem visznek semmit. Egy lassú kocsissal hozatják be a ládáikat, ők pedig a kocsi után ballagnak. A film, westernszerűen, valós időben mutatja be, hogy míg ők a falu felé tartanak, milyen felbolydulás lesz a településen, annak köszönhetően, hogy az állomásfőnök előresiet a biciklijén és elhinti, hogy visszatérnek a zsidók. Így szinte mindenkiről kiderül, hogy miképpen is jutott hozzá vagyonához, házához, gazdagságához. Élükön a jegyzővel, aki összejátszott a mohó, valószínűleg sokat nélkülöző, Szirtes Ági által játszott parasztasszonnyal. Két emberben szólal meg a lelkiismeret: az utóbbi férjében, akit hamis vádaskodásra bujtottak fel anno, illetve a jegyző – eleinte puha jelleműnek tűnő – naiv fiában, Árpiban. A múlt úgy bomlik fokozatosan ki, ahogy közeledik a két, méltósággal gyalogló kaftános zsidó férfi a faluhoz. Akik végül váratlan helyszínre és szomorú céllal érkeznek, de addigra már az egész falu nyugtalan. Főleg, mivel időközben a jegyző fia, aki most már nem tud szemet hunyni apja csalásai felett, otthagyja a menyasszonyát (aki még az esküvője előtt is előző párjával találkozott), mivel az nem hajlandó vele együtt elszökni a sok bűn elől. Hiszen a drogéria nélkül már nem annyira vonzó a férjjelölt...
A mohóság büntetése az őrület, ennek kitöréséhez bármilyen gyújtószikra elég, és onnan nincs megállás, jön a pusztítás, a gondolkodás nélküli acsarkodás, majd a teljes hitetlenség. Ebbe pusztul bele a falu közössége is: aki ezt nem bírja, elmenekül – fizikai/földrajzi értelemben vagy „csak” az alkoholba, még inkább a halálba.
A Szántó T. Gábor novellája alapján készült fekete-fehér alkotásban több a feleslegesen bemutatott – mert elvarratlan vagy elnyújtott – mozzanat, ugyanakkor a balladai tömörség és sorsszerűség feszültsége is jellemző rá. A tömör, ugyanakkor tablószerű film felvillantja a párhuzamos, de egyben összefüggő sorsokat a faluban. Rengeteg szálat feldolgoz a cselekmény, például hogy miért is lett depressziós a jegyző felesége, több felvillantott jelenet azonban nem értelmezhető teljes mértékben (mint a kocsmároslány félszegsége és lopnivágyása). Az alkotás balladisztikusságát erősíti Szemző Tibor zenéje, aki többek közt a lovak patáit utánzó vagy tücsökcirpeléshez hasonló ritmikus hangokból álló kompozícióival növeli a feszültséget, másrészt a meditatív jelleget is felerősíti.
Meglepőek ugyanakkor a rendező színészválasztásai: Rudolf Péter meghízott a szerep kedvéért és valóban fajsúlyos lett az alakítása is, hiszen nem a szokásos szórakoztató és bohókás szerepkörben látjuk végre, hanem megmutatja, miképpen tudja lépcsőzetesen kibontani a karaktert, a joviálistól az aggresszoron keresztül a megőrülés és a teljes elveszettség felé. Általa az egész falu is elvész, de a közösség már nem akar mellé állni, hiszen nem is tudják követni az opportunizmusa következtében változó reakcióit. Mellette Nagy-Kálózy Eszter finoman alakítja a nyomokban-még-mindig-méltóságos asszony szerepét, de nem kap nagy teret erejének megmutatására. Tasnádi Bence, Árpi szerepében, ellenben nem rajzolta meg teljességgel az átmenetet, és bár történések szintjén lehet érteni, hogy miért menekül el, de alakításának folyamatában ez nem érhető tetten. Török Ferenc olyan epizódszereplőket is behozott alkotásába, mint a Tarr-filmekből ismert Székely B. Miklós vagy Derzsi János. Ők, valamint a Ragályi Elemér által kreált kiszámított, lassú mozgásokkal telített képi világ, a gyaloglás lassúsága és a természet fullasztó, poros jelenléte pillanatra még a Sátántangót is megidézi. Ezek a lassú, a szereplőket gyakran hátulról követő kameramozgások, valamint a kísérő zenei kompozíciók szintjén talán erősebb is a feszültségkeltés, mint a cselekmény dramaturgiájának szintjén, ezért a néző időnként azt érezheti, mintha behúzott kézifékkel vágtatna az elbeszélés. A lassú cselekménykibontásra épített dramaturgia folytán ez a film a ki-kizökkenő ritmusa miatt is a néző bőre alá mászik, és a megtekintés után is kénytelenek vagyunk folyamatosan újraértékelni a filmbeli történéseket. Nem feltétlenül csak a történelmi lelkiismeretünket szólaltatja meg, hanem allegóriaként is működik, hiszen akár előre is vetítheti számos jövőbeli bűnünket. Mert mindig az a kérdés, hogy tanulunk-e a kárunkból vagy hagyjuk magunkat a pillanatnyi vágyaink által vezérelni, majd elveszni.


1945, fekete-fehér magyar film, 91 perc, 2017. Rendező: Török Ferenc. Író: Szántó T. Gábor. Forgatókönyv: Török Ferenc, Szántó T. Gábor. Operatőr: Ragályi Elemér. Zene: Szemző Tibor. Vágó: Barsi Béla. Szereplők: Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, Szirtes Ági, Nagy-Kálózy Eszter, Sztarenki Dóra, Angelus Iván, Terhes Sándor, Székely B. Miklós, Znamenák István, Nagy Marcell.