.svg)
Szombaton 18 órától a Csíkszeredai Könyvvásár színpadán Márton Evelin beszélgetett Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával az íráshoz való viszonyukról, valamint az íróság és a házas élet egymásra helyeződéséről.
Hogyan lehet úgy élni egy házasságban, hogy mindkét fél ír? Tette fel a kérdést mindannyiunk nevében Márton Evelin, arra célozva, hogy valakit, aki éppen ír a legkisebb zaj is zavar, és elég nehéz lehet ezt úgy összehangolni, hogy közben mindketten tudjanak ennek kellő időt szentelni, valamint helytállni a hétköznapokban is.
„Hogy szoktunk-e vitatkozni? Hajjajjaj!”- mondja Szabó T. Anna, utalva arra, hogy mint minden házaspár, ők is képesek a hétköznapok legapróbb dolgain összekapni, és van, hogy valamelyik gyerekük kell felhívja rá a figyelmet, hogy most éppen olyanok, mint az óvódások. Amikor egymás zavarására terelődik a szó, mosolyogva mesélnek az írósapkáról. Az írósapka Anna találmánya és abban az időben született az ötlet, amikor férje a konyhában írta A fehér királyt. Mivel ez egy hosszú folyamat volt, így Anna ajándékozott Dragomán Györgynek egy Mikulás-sapkát, azzal az utasítással, hogy amikor ír, akkor tegye fel. Így a család tudhatta, hogy a férfi mikor ír, és mikor csak böngészik, azaz hogy mikor lehet, és mikor nem lehet beszélni hozzá.
Elmondásuk szerint a gyerekek is jól kezelik, az egyik leggyakrabban elhangzó kérdés a házban a „mondatban vagy?” Ha erre egy épp eldörmögött „igen” a válasz, akkor a gyerekek tudják, hogy most nem szabad zavarni. Ehhez persze arra a felismerésre is szükség volt, hogy ők apa és anya. Tehát hozzá kellett szoktatniuk magukat ahhoz, hogy akármilyen sötét dolgot is írnak meg, amikor kijönnek a dolgozószobából, nekik mosolyogni kell a gyerekekre.
Márton Evelin kérdésére, hogy tekintettek-e valaha versenytársként egymásra, elmondták, hogy voltaképpen folyamatosan hadakoznak, ám nem vetélytársként, hanem harcostársként tekintenek a másikra. György elmondta, hogy az első könyve megjelenéséig kicsit irigyelte feleségét, mert míg Anna egyre jobb volt abban, amit csinált, róla senki nem is tudta, hogy ír, mert nem mondta el senkinek, úgymond titokban írogatott. Anna számára is nagyon nehéz időszak volt ez, mivel máskor minden írásukat megmutatják a másiknak, közösen megbeszélik, ekkor viszont olyan is volt, hogy férje négy hónapig nem mutatott meg belőle semmit. Azóta persze még mindig egymás első számú kritikusai, ugyanis általában, amikor egyikük valamit befejez, annyira benne van, hogy nem látja, hogy jó-e, és ilyenkor szükség van a másikra, hogy elmondja, hogy működik-e, vagy hogy ki kell-e dobni.
A beszélgetés végén Anna mosolyogva jegyzi meg, hogy férje a kezdeti zárkózottságához képest az utóbbi időben milyen nyitott az ilyen beszélgetéseken, milyen bátran beszél az életükről. Erre Dragomán csak annyit válaszolt, hogy „igen, mert rájöttem, hogy mindegy, mert úgyis megírod versben”. Ő fogalmazta meg a kapcsolatuk kulcsát, vagyis hogy nem tudják egymást megváltoztatni, de azért nap mint nap megpróbálják.
