Az egyenruha

Csillag István: Egy darab az életemből III

Géza bácsi egyszer előállt az ötlettel: szeretne végre egy tüzértiszti egyenruhát – így, lassan hatvan évvel a szabadságharc után. Ugyanis besorozott tüzér volt ’56 őszén, csak az októberi események miatt nem kapta kézhez a sorkatonai behívóját. Helyette élesben védte a hazát, nem a gyakorlótéren, mi több, október 26-án ő ért oda időben a Corvin mozi lépcsőjének tövében álló ágyúhoz, és húzta meg a női selyem kalapzsinórt, hogy a körúton cirkáló szovjet tank lánctalpa leszakadt, aztán nem mozdult többet. Legalább ezért kijárna hát neki egy tüzértiszti szerkó, de ezt már csak én teszem hozzá.
Emlékszem, hanyatlóban volt a nyár, ki-kihagyott már a természet szívverése, és valamelyik este beszélgettünk telefonon. Rám is átragadt a lelkesedése – hát persze, hogyne segítenék neki, keressük fel azt a szabóságot, amelyhez kapott telefonszámot, úgysem jártam még szabónál soha életemben.
Géza bácsi tagja mindenféle, veteránokat tömörítő szervezetnek, és egy helyütt kért is már kincstári egyenruhát, de szinte felháborodva kérdeztek vissza: miért járna neki, amikor még csak sorkatona sem volt? Akkor ennyiben is maradt az egész, mivel Géza bácsi egyre ritkábban mozdult ki a lakásából. A szociális gondozók, akik hetente látogatják, többnyire a bevásárlásban segítenek neki, befizetik a csekkjeit, elkísérik orvoshoz, ha úgy adódik, de ő nagyobb horderejű, időigényesebb intéznivalókkal nem terheli őket. Talán le is mondott már arról, hogy valaha lesz még egyenruhája – mígnem feltűntem a színen én. Géza bácsi pedig gondolt egyet, szerzett telefonszámot egy katonai szabósághoz, és onnantól kezdve semmi sem állíthatott meg bennünket.
A szabóság a nemzetvédelmi egyetem területén működött, és mint utóbb kiderült, egy néhány négyzetméteres helyiségben, amely korábban porta lehetett. Hogy oda jussunk, gyalogosan át kellett szelnünk az egész egyetemet, amelynek csak a túlfelén lehetett behajtani. Azonban még ez sem ment egyszerűen. A kapunál szolgálatot teljesítő katona rutinszerűen kérte a beléptető kártyámat, és tágra nyílt a szeme, amikor azt feleltem, hogy nekem olyan nincs. Elővéve a gondosan élére hajtogatott, legudvariasabb modoromat, elmagyaráztam, hogy ki ül mellettem, és mi járatban vagyunk. A katona erre egy perc türelmet kért, bement a bódéba konzultálni a társával, és mire visszatért, kezembe nyomott egy beléptető kártyát, majd felemelte a sorompót azzal a csekély feltétellel, hogy a közelben rögvest leparkolunk, és gyalog folytatjuk az utunkat.
Géza bácsi kifejezéstelen arccal ült mellettem, én pedig hirtelen azt éreztem, mintha a honvédelmi miniszter sofőrje volnék.
Nem állt hosszú út előttünk, Géza bácsival mégis negyed óráig tartott. Közben elmeséltem neki, hogy milyen muzeális harckocsik, tankok mentén sétálunk, és felhívtam a figyelmét a lőgyakorlatra is, amely mellett elhaladtunk. Ő csöndesen, a legnagyobb természetességgel jött mellettem, a karomba kapaszkodva, mintha az egész életét ebben az intézményben töltötte volna el, és nem mutatott semmi iránt különösebb érdeklődést. Amint benyitottam a szabóság épületébe, és átsegítettem őt a magas küszöbön, hirtelen visszaszökött belé az élet.
– Szervusz, Attila, itt vagyok... Azt nem mondtad, hé, hogy ide ennyit kell gyalogolni! Le kéne venned akkor a méreteket, csak mondjad, hogy mit csináljak.Géza bácsi nem tudhatta, hogy a szabó éppen egy hatalmas katonán igazgatja az új egyenruhát, szájában gombostűkkel.
– Ksss tureemet…
– Tessék, mit mondott? – fordult felém Géza bácsi.
Látva, hogy velünk együtt azonnal tele lett a helyiség, és hogy a szabónak hirtelen fogalma sincs, ki lehet ez a váratlan látogató, azt javasoltam Géza bácsinak, hogy várjuk ki a sorunkat, és menjünk ki, a porta elé.
Várakozás közben, a kovácsoltvas kerítés egyik oszlopán kis feliratokat találtam a régmúltból. Katonák karcolhatták bele őket a téglákba fejmagasságban.
– Nézd csak, Géza bácsi: itt éppen az áll, hogy „Horváth Mihály 1936. X. 10. Nyírbátor”. Ez a földid volt!
– Ne beszélj… micsoda? Hol van?
Géza bácsi mutatóujját a karcolathoz vezettem, és mutattam neki a szögletes betűket.
– Fantasztikus – mondta. – Nem tudom kiolvasni, de biztosan úgy van.
– Ismered ezt a Horváth Mihályt?
– Nem én, nem ismerős a neve.
– Itt álltak szolgálatban, és unatkoztak, teli van velük az oszlop – szólalt meg a hatalmas katona, akit egyszerre magunk mellett találtunk. – Engedje meg, Tóthszegi Sándor…
Segítettem Géza bácsinak, hogy megtalálja a katona kezét.
– Attila mesélte, hogy ön harcolt az ’56-os forradalomban, és szeretném megköszönni, amit ezért a hazáért tett.
A katonának nem volt mély hangja, meglehetősen barátságos ember benyomását keltette. Géza bácsi nem jött zavarba egy pillanatra sem. Olyan önkéntelenül kezdett el társalogni, mintha csak a boltban találkozott volna össze valakivel a lakótelepről.
– Milyen rendfokozatban szolgálsz, és hol? – kérdezte.
– Tiszthelyettes vagyok, és többnyire itt dolgozom.
Géza bácsi füttyentett egyet.
– Az már valami!
– Nem nagy dolog.
– Én még katona sem voltam, pedig tüzérként kezdtem volna, ha nem szól közbe a forradalom. Ki tudja, lehettem volna törzszászlós, hadnagy… vagy tán még főtiszt is! Mondjuk őrnagy… De látod, még tiszthelyettes se lettem,mint te.
– Tessenek bejönni – szólt ki a szabó.
– Örülök, hogy találkozhattunk, jó egészséget neked és a családodnak – rázta meg Géza bácsi a katona kezét, azzal beléptünk a helyiségbe.
A fal mentén egymás felett két sorban mindenféle egyenruhák sorakoztak áttetsző nejlonba húzva, másutt vadonatúj, klassz katonai hátizsákok függöttek, rajtuk mindenféle karabinerek.
– Bocsásson meg, Géza bácsi, nem ismertem meg azonnal. Sajnos ilyen szűkösen vagyunk, ezért kellett kint várakoznia. Nem fázott?
– Hogy én, micsoda? – kérdezett vissza Géza bácsi, aki egy szál öltönyben jött, hiába kértem, hogy vegyen kabátot. – A Corvinban, október végén, november elején… akkor fáztam. Huszonharmadika óta egy kopott rózsaszín ing volt csak rajtam, meg egy sportzakó. Hideg volt már akkor nagyon, én meg nem voltam olyan élelmes, mint a többiek…
A szabóval összeakadt a tekintetünk, mosolygott.
– …Azt képzeljétek el, hogy november elején, a Corvin közi árkádok alatt, a pincében már rettenetesen fáztunk éjjelente, és találtunk egy halom gumi cipősarkat a polcon. Azokat bedobáltuk a kályhába, meggyújtottuk, de alig adott valami meleget. Ott ültem mocskosan, és fáztam tovább… Ez a mai nem idő, gyerekek, majdnem hogy nyár van!
– Értem. Mondta ugyan a telefonban, de beszéljük át még egyszer, hogy pontosan milyen egyenruhát szeretne.
– Hát, kérem szépen, én egy sima tüzérségi egyenruhát szeretnék, és hozzá egy tányérsapkát, semmi mást.
– Tányérsapkát már nem hordanak, Géza bácsi, egy bocskai sapkát tudok hozzá készíteni.
– Nem baj, jó lesz az nekem. Az a fontos, hogy legyen egy rend posztó egyenruhám.
– És milyen színűt szeretne? Khaki megfelel?
– Milyen?
– Khaki.
– Hát, én ilyen színről még sosem hallottam. Ez valami új szó? Olyan kéne nekem, ami nem is barna, nem is homokszínű, hanem…
– Géza bácsi, a khaki az olyan… – kezdtem, de közben fogalmam sem volt, hogyan fejezzem be a mondatot. – …az olyan, mintha drapp volna, de tulajdonképpen mégsem drapp…
– Szerintem az lesz a legjobb, ha megmutatom, mire gondoltam. – A szabó levett egy egyenruhát a felső sorból, és felénk nyújtotta.
– Na, ez az! – mondtam. – Ez khaki, Géza bácsi, nagyon szép, igen.
– Jó, de az milyen?
– Homokbarna, némi zöldes árnyalattal.
– Na, hát akkor olyan, amilyen egy katonai egyenruha, bravó. Igen, ez posztó… jó kis anyaga van… Mutass már egy ilyen bocskai sapkát is nekem, hadd lássak egyet!
– Máris adom.
– Ez az?! – Géza bácsi értetlenül forgatta kezében a különös alakú sapkát. – Te jó isten… hát ezt meg hogyan kell felvenni, így?
Géza bácsi fordítva vette fel, hátra esett a sapka csúcsa. Úgy festett benne, mint egy londíner, aki éppen hasra vágódott, nevettem is rajta. Persze fogalmam sem volt, hogyan kell egy bocskai sapkának állnia.
– Fordítva, Géza bácsi, fordítva… – igazított egyet a szabó. – Ez az!
– Jé, soha nem jöttem volna rá. Ez a bocskai sapka? Te jó isten, micsoda magas csúcsa van… – azzal Géza bácsi szalutált egyet.
– Ez, igen. Jöjjön, hadd vegyem le a méreteit. Vegye le a zakóját. Szeretne valamilyen rangjelzést az egyenruhára?
– Egy tábornoki éppen jól jönne, meg ki fogom tenni rá az összes kitüntetésemet.
– Ne, Géza bácsi, ne… – tiltakoztam, mert azok a veteránok jutottak eszembe, akiknek mellén úgy csörömpöltek a kitüntetések, mint legelésző vezértehén nyakán a kolomp.
– Dehogy fogom őket kitenni! – csitított Géza bácsi. – Csak szórakoztam. És nem kell tábornoki rangjelzés sem. Csak egy kis trikolór téglalap, meg egy tüzértiszti embléma.
– Olyan már nincsen. Légvédelmi tüzérembléma viszont van. Majd szerzünk a sapka oldalába.
A szabó szépen levette a méreteket, és már egy ideje elnézően mosolygott, mert Géza bácsi belekezdett a történetébe, amelyet nemigen szándékozott belátható időn belül abbahagyni. Félbe kellett szakítanom, hogy bejöhessen a következő kuncsaft. Abban maradtunk, hogy néhány hét múlva visszajövünk felpróbálni az egyenruhát, s ha nem igényel további igazítást, akár vihetjük is. A szabó egy fillér előleget sem fogadott el.
A parkoló felé sétáltunk, amikor Géza bácsi egyszerre megszólalt:
– Szerintem az egyenruhának olyan színe lehet, mint a tejeskávénak, nem?
– Ez az! Látod, nem jutott eszembe.
– Ilyenek vagytok ti, látók! Hajítófát sem értek – mondta, és nevetett egy kicsit. Amúgy csöndesen jött mellettem.
– És ahhoz mit szólsz, amit a katona mondott? Megköszönte, amit a hazáért tettél.
– Igen, megköszönte.
– Szerintem ez sokkal szebb gesztus volt, mint egy hivatalos méltatás, amikor valami kitüntetést veszel át, nem? Őszintébbnek hatott.
– Igen – felelte.
– Ez a katona ma kimondta – folytattam. – Nekem ez tetszett a legjobban. Hogy vannak még, akiknek ez jelent valamit: az életedet adni egy darabka országért, amiben születtél, és úgy gondolják, hogy meg kell köszönniük neked. És ez a katona nem volt ám öreg, néhány évvel lehet idősebb nálam, olyan negyvenes. Meg amúgy is: szép tisztelettel viselkedett veled mindenki. Jó helyre jöttünk, én azt mondom.
Géza bácsit nemigen hatottam meg az olvadékony monológommal.
– Csak be tudjam majd gombolni az egyenruhámat rendesen. Elég nagy a hasam. Alig mozgok az utóbbi években, meg az a sok cukrászsütemény… A rétesek, a briósok, a rumos-diós szelet…
Na, igen. A szociális munkások hetente kétszer járnak bevásárolni Géza bácsival, és nemritkán két tálca süteménnyel térnek haza. Géza bácsi simán becsókol hat-hét rétest – a túrós, az almás és a meggyes a kedvence – és néhány rumos-diós szeletet egy hét alatt. A brióst pedig reggelire szokta enni egy kisfazék teával. Mert néha, ha valami intéznivalónk támad, hazafelé mi is bemegyünk a nagy közértbe ezért-azért, süteményért például – innen tudom az adagját. Igaz, ilyenkor én is kapok két-három süteményt.
Megnyugtattam Géza bácsit, hogy rendben lesz az egyenruhája, mert a szabó alaposan levette a méreteit, legfeljebb ő nem figyelt oda, aki folyamatosan beszélt.
Géza bácsi azt szerette volna, ha a hatvanadik évfordulóra elkészül az egyenruhája, mert abban akart megjelenni az emlékezéseken. A szabó erre nagy levegőt vett, rengeteg megrendelést kapott, magyarázta, de azt ígérte: mindent megtesz, hogy időre elkészüljön ezzel is.
Négy hét múlva vissza kellett mennünk felpróbálni a holmit, Géza bácsi remekül mutatott benne, és majdnem passzentosnak találta, néhány igazítanivaló maradt csak rajta.
Egy újabb hét múlva már mehettem is a kész, nejlonba húzott öltönyért, amelyet kifizettem, és végighordozva a nemzetvédelmi egyetem területén, szépen eligazgattam a kocsi hátsó ülésén. Utóbb, egy váratlan fékezés következtében a sapka lerepült a csomagról, és a padlóra gurult; a nejlonborítás nem biztosított túl jó tapadást, így az öltöny is előrecsúszott, rá a sapkára, és begyűrődött a két széksor közé. Felszisszentem, és nem sokra rá azon kaptam magam, hogy feszült vagyok. Szerettem volna egy kis időre leparkolni valahol az autóval, de a körúton nem lehetett. Felidéztem, hogy milyen ösztönös gonddal simogattam el az egyenruha gyűrődéseit, miután a szabad fél kezemmel a hátsó ülésre tettem; még vissza is tértem hozzá, amikor az ablakon át észrevettem, hogy egy helyütt gyűrött maradt, és nehogy megőrizze az anyag a kis egyenetlenséget. A sapkát – megint csak öntudatlanul – a menetirány szerint helyeztem el, méghozzá a kakasülőn, a két első ülés közének vonalában, mintha ott volna Géza bácsi fején, hogy ő is láthassa az utat. Hiába egy élő ember vadonatúj holmija, mégis nagy becsben tarthattam máris ezt az egyenruhát, akár egy abszurd ereklyét, amelynek nem múltja, hanem jövője van.
Géza bácsinál nagy volt az öröm, amikor megérkeztem.
– Na, mutasd – mondta türelmetlenül, és nem engedte, hogy én csomagoljam ki helyette az egyenruhát. Kicsivel több időbe tellett lefejtenie róla a nejlonborítást, és választottunk hozzá egy tiszta, fehér inget, majd Géza bácsi szépen magára öltötte minden egyes darabját. Még szalutált is nekem, amikor arra kértem, álljon modellt egy-két felvételhez. Szeretett volna pezsgőt bontani, amely talán az előző szilveszter óta várta sorsát a műfenyő tövében, de aztán elfeledkeztünk róla.
Géza bácsi ugyanis lázasan ecsetelni kezdte, hogy mennyi helyre mehetnénk el emlékezni október 23-án. Én sajnos nem tarthattam vele aznap sehová, másutt volt programom. Viszont elhívtam őt a Parlament felsőházába egy 1956-os konferenciára, mert érdekelt, és miért ne vittem volna magammal őt is. Ott ültünk a képviselők székein. Géza bácsi csak a fél fülére hall, és mivel elfelejtettünk új elemet tenni a hallókészülékébe, a nyomorult kütyü már odafelé, a metrón sípolt egy utolsót, és megadta magát.
Helyet foglalva, rögtön csatlakoztattam is a parlamenti fülhallgató zsinórját a lehajtható kis asztallap alatti aljzatba, de rá kellett jönnünk, hogy balos, Géza bácsi pedig éppen a bal fülére süket. Nagy nehezen sikerült a balos fülhallgatót feltennem a jobb fülére, amikor kiderült, hogy nem működik. Szerencsére az enyém működött, így azt adtam Géza bácsinak, de azzal sem ment sokra, mert az előadók többnyire nem hajoltak közel a mikrofonhoz, így a fülhallgatóból csak finom duruzsolást lehetett hallani. Egy szó mint száz: Géza bácsi szinte semmit nem hallott az egészből, leszámítva az utolsó előadást, amely a történelemtankönyvek torzító 1956-képével foglalkozott, és ez Géza bácsit annyira lázba hozta, hogy a folyosón bőséges szavakkal gratulált is hozzá az országgyűlés alelnökének, aki láthatóan sietségben volt, és csak nagy nehezen tudtam közbevetni, hogy nem ő volt az előadó.
Ha már ott voltunk, mi is kivettük részünket az állófogadásokon oly általános dulakodásból a svédasztalok kínálatáért. Nem volt könnyű dolgom, mert a bal karomon Géza bácsival, a jobb kezemben két tányér főtt étellel és egy kistányér desszerttel kellett elvergődnünk a távoli, viszonylag szabad asztalig, és utána fordulhattam vissza üdítőkért. Úgy éreztem magam, mint egy anyamadár, aki épphogy megtömte fiókáit gilisztákkal és egyéb férgekkel, már fordulhat is vissza az újabb körökért.
Evés közben szóba elegyedtem egy szemközt álló emberrel, és mire észbe kaptam, teljesen üresen találtam a desszertes tányérunkat, csak néhány csokoládés habcsík maradt az alján. Géza bácsihoz fordulva, aki éppen hasonló maszatokat törölt le a szájáról a vászonzsebkendőjével, hamar leesett a tantusz. Szemére vetettem, hogy miért nem gondolt rám is, aki ennyit szenvedtem azért, hogy mindketten jóllakhassunk.
– Nem baj, jól tettem – felelte higgadtan.
– Egy kicsit sem bánt a lelkiismeret?
– Nem igazán.
Még bosszúsabb lettem, amikor egy-két kört téve bebizonyosodott, hogy egyetlen szem sütemény sem maradt, mindet felfalták. Már majdnem megbocsátottam neki, mert eszembe jutott, hogy aki ennyit éhezett, mint ő, az biztosan mindig éhes, folyton ehetnékje van, de többször megtapasztaltam, hogy Géza bácsinál más a helyzet: ő éppolyan keveset és rendszertelenül eszik, mint amennyit iszik.
Géza bácsi két megemlékezésre is hivatalos volt október 23-án. Küldtek is érte kocsit, amely hozta-vitte őt, de hiába kértem, hogy vegyen meleg zoknit, kabátot és sálat, mert nyolc-tíz fokot jeleztek aznapra, nem hallgatott rám.
Csakugyan fénytelen, hideg napra ébredtünk, és Géza bácsi délelőtt három órát ült egy széken a cúgos Móricz Zsigmond körtéren az egy szál egyenruhájában, félcipőben. Azt mondta, majd’ lefagyott a lába, és fázott a veséje is, s mintha ez nem lett volna elég, a délutáni emlékezésre sem vett fel meleg holmit, ahol még két órát állt egy helyben a szabad ég alatt. Számoltam vele, hogy belázasodik és ágynak esik majd, de azzal nem, hogy aki ennyit nélkülözött és fagyoskodott gyermekkorában, és nem kényeztette el a sorsa a későbbiekben sem, annak szervezete sokkal felkészültebb egy átlagos emberénél, az állóképessége pedig a jegesmedvéével vetekszik. Nem is lett semmi baja.
Csak az ünnep… Csak az ünnep fénye nem gyúlt ki benne igazán.