Volt egyszer egy… Hollywood(i Reneszánsz)

Mindenek előtt szeretném leszögezni: ez a szöveg nem kritika. Pápai Zsolt filmtörténész és kritikus Hollywoodi reneszánsz című (első) kötetéről kritikát csak az írhat (ha becsületes ember), aki többet, vagy legalább annyit tud a témáról, mint a szerző. Márpedig én a töredékét sem tudom mindannak, amit Pápai a kötetben felve(ze)t, kifejt, elemez, magyaráz, levezet. A könyvet olvasva úgy éreztem magam – hogy a vonatkozó közhellyel éljek –, mintha jó ideig Pápai Zsoltba jártam volna egyetemre. Igaz, a kilencvenes években már volt szerencsém afféle garabonciás diákja lenni, ha nem is intézményes keretek közt, de kolozsvári és budapesti lakásokban, kocsmákban, utcasarkokon, amikor magyar és világirodalomról, magyar és világtörténelemről és persze filmekről – nem oktatott, dehogy! Egyszerűen kézen fogott és végigvezetett az adott téma labirintusán, másnap reggel pedig úgy ébredtem, mintha végigjártam volna egy szemesztert valamelyik neves egyetemi tanszéken.
Ám ha nem kritika, akkor máris adódik a kérdés: miről is szól ez a szöveg? Lényegében két dologról: egyrészt megpróbálom felvázolni, miért érdemes a kötetet olyan olvasónak is kézbe vennie, aki történetesen nem valamelyik filmes egyetemen oktat vagy tanul. Másrészt igyekszem felvillantani Pápai Zsolt írásművészetét. Mert van neki, még akkor is, ha egy ilyen, nos, mindenféle szempontból súlyosnak nevezhető szakmai traktátusban rejtőzik. Súlyosnak nevezem először is azért, mert bibliográfia és filmmutató nélkül kerek 530 oldal. E terjedelem láttán pedig bárki nem szakmabeli olvasó felvonhatja a szemöldökét: miért vegyen kézbe (esetleg vásároljon meg) egy ilyen vastag könyvet, ami ráadásul az amerikai (mi közünk nekünk Amerikához?) filmtörténet egy egészen vékony szeletéről szól (tágabb értelemben 1965 és 1980 között zajlott, írja a szerző). Több érvet is fel tudnék hozni a kézbevétel mellett, de hadd ragadjak ki egyetlen közérthetőt: ha tetszik, ha nem, a legtöbb film, amely a mi nyugati keresztény kultúránkban az orrunk elé kerül, nap mint nap, amerikai billogot visel. És ha ez így van, akkor miért ne tájékozódnánk kicsit az ügyben. És ha tájékozódni kell, akkor Pápai Zsolt testes könyvénél alkalmasabbat nem is tudok ajánlani. És aztán van itt még egy vonatkozás, amire érdemes odafigyelni. Nekünk itt, Európa keleti részén azért volt (van) lehetőségünk az európai szerzői (vagy művész-) filmmel megismerkedni. Pápai könyve pedig éppen azt vizsgálja (többek közt), hogyan hatott az európai film a hollywoodi alkotók egy csoportjára, akik átírták a klasszikus amerikai filmkészítés aranyszabályait az imént említett röpke 15 év alatt, amely időszakot Hollywoodi Reneszánsznak szokás nevezni.
Súlyosnak nevezem a könyvet továbbá azért is, mert lényegében tudományos traktátus, amely egy doktori disszertációból terebélyesedett kötetté. És a szakdolgozatoknak megvan az a „rossz” tulajdonságuk, hogy szakmai tolvajnyelven íródtak. Ez a „rossz” tulajdonság ott kísért, főleg a kötet első részében. Csakhogy a szerző gondot fordít a fogalmak meghatározására, elmagyarázza, lefordítja őket, vagy ha tetszik, kilopja a szakmai tolvajnyelv dagadó vitorlájából a szelet. És ily módon megkönnyíti (a nem szakavatott olvasó számára) a történet nyomon követését. Amely, mint kiderül, már az expozícióban lebilincselő, amikor is a szerző felvázolja a Hollywoodi Reneszánsz társadalmi, politikai, gazdasági, filmes, technikai, intézményi hátterét, amelyet többek között a vietnami háború okozta válság, Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása, a polgárjogi mozgalmak fellángolása, a klasszikus hollywoodi filmipar összeomlása, a Watergate-botrány, no meg az a fura állapot jellemez, amely a hetvenes években az Egyesült Államok történetében először fordult elő, nevezetesen, hogy két kerek évig egy olyan elnök (Gerald Ford) lakott a Fehér Házban, akit nem a nép választott meg. Ilyen körülmények közt léphettek színre a Hollywoodi Reneszánsz filmes alkotói, akik műfaji és formai revízió alá vették a klasszikus hollywoodi filmet, mint tematikus, ideológiai és formakonstrukciót. Vagyis gyakorlatilag módosították vagy éppen kidobták az addig szentségként tisztelt és alapszabályként betartott tematikus elemeket, értékeket, illetve strukturális összetevőket, hogy létrehozzanak egy olyan kreatív filmes korpuszt, amelynek csupán néhány, az amerikai (és nem csak) filmgyártásra máig hatást gyakorló példáját említem meg itt (a könyvben megszámlálhatatlan további példára lelhet az olvasó): a korszakot afféle közmegegyezés szintjén nyitó film, Arthur Penn Bonnie és Clyde-ja, John Boorman Point Breakje, Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, Robert Altman Nashville-je, Sam Peckinpah A vad bandája, Monte Hellman Kétsávos országútja (amely egyben a Hollywoodi Reneszánsz sajátnak tekinthető műfajának, a road movie-nak is eklatáns példája), Robert Altman Hosszú búcsúja (megkockáztatom, a szerzőnek külön „szívügye” Altman és munkássága), Clint Eastwood Fennsíkok csavargója című dolgozata és persze sorolhatnám még sokáig. A szerző rendkívüli alapossággal végigmegy a korszak alkotóinak filmjein és mintegy kommentálva őket, példáról példára kimutatja rajtuk a Hollywoodi Reneszánsz ismérveit, továbbá megkeresi azokat a hatáskapcsolatokat, amelyek az európai művészfilm és a tárgyalt korszak alkotásai között léteznek.
És ezzel áttérnék Pápai írásművészetére. Pápai Zsolt hatalmas élvezettel elemez, ebből az élvezetből pedig egy sodró, magával ragadó lendület születik, amely az olvasót magával ragadja. Csak egyetlen példát ragadnék ki a sok közül: a szerző a műfaji és formai revízió egyfajta árulkodó jelei, a műfaji és formakommentárok nyomába ered a Hollywoodi Reneszánsz egyik példaalkotása, Robert Altman Hosszú búcsú című detektívfilmje esetében. És honnan indul el? A harmincas évek lírai realizmusától, pontosabban Jean ­Renoir filmjeitől, aki alkotásaiban többek között bevezette a történet szempontjából teljesen lényegtelen jelenetek használatát, miáltal mintegy kisiklatta, fellazította a klasszikus elbeszélésmódot. Egyik filmjében látszólag értelmetlen módon egy háztetőn sétáló macskát követ a kamera. Amely macskának semmi köze nincs a sztorihoz.
Itt jön egy élesvágás, ugrunk egyet, el egész az olasz neorealizmus ikonikus alakjáig, Vittorio de Sicáig: Pápai a „hétköznapok dramaturgiáját” illusztrálja egy híres jelenettel, midőn egy mellékszereplő hosszú perceken át tesz-vesz (mint az életben), és a jelenet elején megjelenik egy macska, amint az üvegtetőn sétál (mintegy kalapot emelve ­Renoir előtt).
További néhány „szerzői” kanyar után végül eljutunk a Hosszú búcsú Philip Marlowe-­jáig, a amerikai hardboiled detektív egyik prototípusáig, aki a klasszikus hollywoodi sémától eltérően a film hosszú nyitójelenetében gyakorlatilag kudarcot vall… a saját macskájával szemben. Az állat ugyanis éhes, mire a főhős (ne feledjük, kőkemény férfi) lebattyog a boltba, de nem kap olyan konzervet, amilyet a macskája szeret, ezért vesz egy másikat, majd visszatérve kihalássza a kukából a macska által imádott konzerv dobozát, betölti a másik doboz tartalmát és, felkínálja az állatnak. És persze, felsül! A szerző aztán természetesen szakszerűen végigmegy a műfaji és formakommentárokon, ám az olvasó azon kapja magát, hogy már nem (csak) szakmaiként olvassa a szöveget, hanem egyszerűen élvezi.
És ez a stílus (amely végigvonul a kötet filmelemző részein) Pápai Zsolt írásművészetének jellemző jegye. Képes egy súlyos könyv oldalain is beszélgetni az olvasóval, sétálni vele, végig a rendkívül szerteágazó filmtörténeti labirintusban. Amiről, így a szövegem vége fele eszembe jut egy kritikainak szánt rövid megjegyzés is: ha az orrom, szemem, eszem nem csal, Pápai Zsolt a nagy hírű Király Jenő professzor úr (no jó, filmesztéta) nyomdokaiba lépett.

Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz – Formatörténet és európai hatáskapcsolatok a hatvanas–hetvenes években. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020.