Vissza a tudatlansághoz

Azúr Kinga: Ének a szélben. Háttérben: Lux et TenebrisMolnár Vilmosnak, aki észrevette Antarktiszt
Antarktiszról olvastam éppen, aki észrevette a szavak eltűnését, amikor észrevettem, hogy eltűnt egy szó. Pontosabban egy név. Egy régi regény szereplőjének a neve, amelyről azt hittem, sosem feledhetem, amely észrevétlenül, de biztosan belém ivódott, amelynek a viselőjéről mindent tudtam, már-már az évtizedeken át megrajzolódott képzeletbeli arcképét is magam elé tudtam idézni – csak azt nem, mi a neve. Az automatikus kézmozdulat – az okostelefon fölött – félúton megállt: mi lenne, ha nem jutnék hozzá az információhoz egy tíz másodperces kereséssel? Egyáltalán: milyen az, képes vagyok-e visszaidézni, amikor az ember pusztán saját memóriájára hagyatkozhat – vagy belevághat egy időigényes „valóvilág-beli” keresgélésbe, kutakodásba, poros könyvekben, lexikonokban, folyóiratokban, ami lehet ugyan izgalmas foglalatosság, de elodázza a bizonyosságot? Hogyan lehetett élni – nem is annyira régen – a mindenpercnyi bizonyosság lehetősége nélkül?
Hirtelen jeges rémület fogott el, úgy éreztem, mintha ott állnék a nagy hideg semmi közepén, elvágva az azonnali tudás lehetőségétől – hogy ott állunk ketten, én és a tudatlanságom. És ez a tudatlanság olyan biztos volt, hogy egyszeriben kezdett megnyugtatóvá válni – és fordítva: az, hogy percek alatt megszerezhető szinte bármely információ, nyugtalanítóvá. Az azonnal megszerezhető tudásmorzsák világában elvesznek mind a tudás, mind a tudatlanság kontúrjai, nem tudni, mettől meddig tart a tényleges tudás, és honnantól kezdődik a pótlék, a mankó, a könnyen elérhető intellektuális kiegészítők birodalma. Ahol minden rendelkezésedre áll, de semmi sem a tiéd, ahol mindenhez hozzáférsz, de alig valami a sajátod, kizárólagosan; és ahol a küzdelem az enyészet ellen tökéletesen és tragikusan tét nélküli. Nincs enyészet, nincs múlandóság, nincs végesség és nincs tudatlanság, és ebben van valami hátborzongatóan emberen kívüli.
Az a bizonyos Antarktisz, aki észrevette a szavak eltűnését, biztos lehetett abban, amit nem tud, így tisztában lehetett saját határaival, és a másokéival is, de azzal is, ami egészen az ő saját tudása. Biztos lehetett abban, hogy féltégla – és tudta, hogy ez mennyi mindent jelent, és hogy ezt nem tudja senki más rajta kívül. Most pedig az a helyzet, hogy talán a féltéglának is a fele maradt; de ne szóljatok erről senkinek.