Világnézeti előzmény

Ha tudatlanok lennénk Bereményi Géza életművével kapcsolatban és tabula rasaként olvasnánk a nemrég megjelent Magyar Copperfield című regényét, a címben kijátszott Dickens-analógia által társítanánk elsődleges értelmezéseket a műhöz. Nyilvánvaló toposzok jutnának eszükbe sokunk elsők között álló olvasmányélményéből, a David Copperfieldből; a szegény, meggyötört és hányattatásokból álló gyerekkorra gondolnánk, ami később az egész alkotói pálya legnagyobb ihletforrásává vált. Hogy mitől lesz ez a történet magyar, talán efelé keresgélnénk tovább az olvasás során. Bereményi Géza könyvéhez, emlékiratához azonban nem lehet ebből a naiv nézőpontból közelíteni, olyannyira gazdag életmű előzi meg önéletírását. Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze, az MMA rendes tagja, színházi rendező, művészeti vezető, több évig a Thália Színház igazgatója, forgatókönyvíró, többek közt az Eldorádó és A Hídember rendezője s emellett Cseh Tamás állandó alkotótársa, dalszövegírója 1970-től. Talán ez a kulturális beágyazottság és sokszínűség is magyarázza azt, miért várták sokan a Magyar Copperfield című memoár megjelenését, ami a társadalmi, kulturális és képi, esetleg zenei háttér egységesítését is ígérheti. Mindezek alapján tehát legalább kétféle elvárási horizont fogadja Bereményi Géza könyvét: egy külső irodalmi kontextus (a magyar memoárirodalom utóbbi évtizedekben megjelent szövegei közül megemlíthetjük Kassák Lajos, Vass István, Déry Tibor, Nádas Péter és Térey János munkáit) és egy belső, a szerző munkásságából építkező történet, amit ha nem is ismerünk részletesen, jelen van mint poétikai és világnézeti előzmény. Ha van a befogadás során valamiféle hiányérzetünk, akkor az ebből a kettős kódolásból eredhet. A mű megjelenése óta eltelt időszak távlatából azonban úgy látszik, hogy az emlékirat valamilyen módon igazolta ezeket az előfeltevéseket, otthonra talált a fogadtatásában, s átment a nagyközönség és a kritikusok szűrőjén.
A Magyar Copperfield olvasói figyelemmel követhetik a vázolt életút indulását, a kisgyerekkort, majd a fiatal éveket. A cím megelőlegezi a műben olvasható fordulatokat, melyek a témabeli rokonság felé viszik a főszereplőt, Vetró–Rozner–Bereményi Gézát, aki a közismert névváltoztatások után most felvesz egy negyedik nevet, a Copperfieldet. A választással a szerző regényhősként viszonyul saját történetéhez. Vetró Géza, miként David Copperfield, a kegyetlenség, a szülői közömbösség elszenvedője, aki az óvodás éveket követő fordulatok idejében hol a Koldus és királyfi szereplőjének érzi magát, hol az említett karakternek. Boldog gyerekkorát az 1950–60-as években a kereskedő-házaspár nagyszüleinél tölti egy budapesti bérházban a Teleki tér 9. szám alatt: „Ez volt a megszokott helyem, ide születettem” (56.). A korszakkal kapcsolatosan is találunk néhány utalást, ezek azonban inkább kötelező elemei az időbeli elrendezésnek (mintsem új összefüggések feltárására tett kísérletek akár a saját élettörténetében betöltött szerepük szempontjából is), amihez közvetlenül kapcsolódhat Rákosi Mátyás emlékezete, Gagarin űrutazása, az 1956-os forradalom vagy Sztálin halála.
A borító, hasonlóan az első fejezethez, ezt a Bereményi-művekből jól ismert világot idézi fel az olvasónak, az udvar és a piac tereit, melynek biztonságos és jól kiismerhető világából hamarosan átkerül anyjához, akit addig csak a „grófnő Évá”-nak hív és nevelőapjához, dr. Rozner Istvánhoz, akit ezután Apukának kell neveznie. A fordulat által válik élete olvasmányélményéhez hasonlóvá (később az Ottlik Géza által átdolgozott David Copperfieldet olvassa), a továbbiakban pedig több tényező is elmélyíti a regény és az életút közötti analógiát. Magát a történetet a nevek, névazonosságok által tudjuk legjobban megérteni. Míg a kisfiú Géza apja után a Vetró vezetéknevet viselte (apja erdélyi gyökerekkel rendelkezik, a román katonai behívó elől szökött meg, s édesanyja, Évi 17 éves volt, amikor a kis Géza született), örökbefogadottként már nevelőapja neve után, Rozner Géza lett. Később, mikor – ugyancsak a Dickens-regénybeli analógia alapján – eldönti, hogy elszökik otthonról és saját életet kezd, felveszi anyjának lánykori nevét, a nagyszülei után kedves Bereményi nevet. Ez a romantikus szabadságeszme vezérli gyerekkora óta az elbeszélőt, de szintén ilyen ismertető és egyben romantikus elem lehet a titok mint főmotívum megjelenése. A misztikum éppen ennek a kiderítésében, felfedésében mutatkozik meg (s ehhez társul nemcsak az a kérdés, ki vagyok én, hanem az is, ki az én apám), ami azonban szükségszerűen műfajspecifikus eljárás. A mű alcíme „életregény”: a fentiekben említett memoárirodalomhoz kapcsolódik, fő jellemzője pedig a dokumentumhűség. Ezért tér vissza elbeszélőként, talán asszociációs vonalakon keresztül az első, még felidézhető emlékképekig a kezdethez, mikor csupán hárman, nagyszüleivel – mint a „biztonsága őrei”-vel – lakói a világnak. Ez az emlékezetmunka mindent számba akar venni, ami az adott időszakhoz tartozik, visszamegy ezért a kezdet kezdetéig: „A kezdet kezdetén magamban léteztem” (4.), itt találkozunk a nagymama, Róza alakjával, amint föléje hajolva gügyög: „Legelőször őt tudtam önmagamtól megkülönböztetni.” (4.) A nagyanya iránti csodálat mellett emlékezetes képek, jól elraktározott élmények kapcsolják a nagyapához, a közös időből olyan sokat érő mozzanatok írják be magukat az emlékezetünkbe, mint például ahogyan kompótot kanalazgatnak egy közös lábasból. Itt, ebben a konyhában és ezen a helyen történik minden más fontos dolog is az életében. A szoba-konyhából álló ház adja meg a lehetőséget arra, hogy kiismerje magát a világban. Sokatmondó a mozzanat, amikor kisgyerekként egyszer csak elmerészkedik az ajtóig, mert megunja a játszást, később innen indul felfedezőutakra a Kerepesi temetőbe a szomszéddal. Itt tanul meg olvasni, összességében pedig azért életre szóló kiindulópont, mert itt van otthon (ezért is megindító, milyen furcsán idegen tud lenni minden, mikor visszamegy a nagyszülőkhöz). A sort folytathatnánk az anyával kapcsolatos foszlányokkal. Az első nagy tartalmi egységben az anya lényegében a hiányával van jelen, és így lesz ez később is, amikor hiába van ott Géza életében, kívülálló marad. Még a gyerekkori karácsonyokról is hiányzik, ezeket Géza szintén a nagyszüleivel tölti. Ezek az emlékek megrázóak tudnak lenni, ám a beszélő emlékezetében traumaként élnek. Olyan, mintha tökéletesen el tudná távolítani magától a múltat, továbbmenve, azt a felismerést is kellő távolsággal nyugtázza, hogy az anyja gyanakodva szereti, kötelességből. Lehet, hogy a korabeli társadalmi viszonyok, családmodellek ismerete visz közelebb ezek megértéséhez?
Ezek alapján feltevődik viszont a kérdés: hányféle történetet olvasunk valójában. Milyen történetek bontakoznak ki ebben a családtörténetben? Mert a Magyar Copperfield kétségtelenül ez is, noha a visszatekintő, értelmező perspektíva, a múlt felé történő odafordulás leginkább a nevelőapja okozta hatásokat erősíti fel, hozzá kapcsolódnak a feltárt titkok, ő az emlékiratok sötét energiája. Az egyik, a bántalmazás és fenyegetettség titka, ezzel kétszeres elfedésben találkozunk. Egyrészt most kerül a szerző is közvetlen kapcsolatba ezzel a múltbeli tapasztalattal, most fogalmazza meg az életére hatással levő belátást, hogy örökre más ember lesz az, akit gyermekkorában bántottak, vertek. Másrészt metaforikusan is egy belső térbe megy le ezekért a titkokért, azokért a képsorokért, amelyek a pincében láttatják őt és dr. Rozner Istvánt. A pince gyakori helyszíne a fizikai bántalmazásoknak, a „brutalitás”-nak (176.). Ha figyelmesen olvasunk, látjuk, hogy a titkokat nagyon jól kódolja-dekódolja a szöveg, például mikor először találkozik nevelőapjával a kis Géza a temetőben, távolról közeledő alakjában az esernyőt botnak nézi. Másik ilyen esemény a bábjáték-jelenet (ami persze a Hamlet-párhuzamot juttatja eszünkbe), ahol a szereplő Dunyuska megtagadja a szüleit, s az előadás után a nevelők arról vitáznak, vajon helyesen cselekedett-e. Az apácák helyettesítése a nevelőkkel szintén mintegy előrevetíti az életében bekövetkező fordulatot, az új otthont; az egyedüllét-érzését, a magára maradást pedig ez: már a második, Óvodáim című fejezetben sokatmondó, hogy egyedül nézi a többieket, nem tud a gyerekjátékokban részt venni. A szöveg egészét figyelve viszont a cselekményszövésben, a poétikai, retorikai megoldásokban kevés ilyennel találkozunk, Bereményi lecsupaszítja a dolgokat, és úgy kívánja megmutatni, amilyenek azok valójában. Nagyszerű arányérzékkel annyit mond el, amennyit a memoárirodalom műfaji konvenciója megkíván. Nem elegyíti más tartalmakkal a fiatalkor történetét, nem néz visszafele a saját történetére, nem megy bele önismereti játékokba. Magában való dolgokat látunk, a cselekményábrázolás ismert és ma is korszerű bravúrját. Talán ez a legnagyobb meglepetése a könyvnek, amit persze műfaji jellegzetességként is olvashatunk, így a tartalom-forma klasszikus kérdésére helyezve a hangsúlyt: itt nem a (költői) nyelv lép előtérbe, ehelyett középpontban az alak, a személy áll, a részletezésnél erősebb a közlésfunkció.
Más kérdés, hogy ez a személy mégiscsak átmegy egyfajta fejlődéstörténeten: „A tudásom is bővült, ahogyan a világ körülöttem” (42.), mintha csak azt akarná megválaszolni, hogyan lesz belőle ember, illetőleg a környezete hogyan gondolkodott ennek az emberré válásnak a faktorairól. Saját megközelítésében másik ember a pápai Türr István Gimnáziumban válik belőle, ahol bakonyi falvakból származó kamasz fiúk között tanult (441.) és Pilinszkyt olvasott. Az otthontalanság itt is meghatározó motívum marad. Még ha nincs is kijátszva ez a típusú rétegződés, elszórva találkozunk utalásokkal: „az a rögeszme vezérelt, hogy javítóintézetből elszökött, hajléktalan fiatalkorúnak adjam ki magamat, aki szállást keres, mert azt se tudja, hol hajthatná le a fejét éjszakára.” (429.) Persze nemcsak ezt az „átalakulást” követi végig a szöveg; azt is érdemes lenne vizsgálni, miként lesz nevelőapja az apja, mit jelent az apaság itt tulajdonképpen, az anyja pedig, akit addig Évinek hív, miként lesz, megnevezés alapján biztosan, az anyja (172.). A nagyapa számára embernek lenni azt jelenti, életrevalónak, „fineszesnek” lenni az életben. A nevelőapa számára tisztességes emberré valaki által válunk, aki megítéli cselekvéseinket és jól megver egy sötét pincében favágás helyett, ha éppen úgy látja jónak. A legnagyobb nevelődéstörténetet azonban a könyvek írják, olvasmányélményei alapján hoz döntéseket, ezek segítik át a nehéz időkben. Melyek akkor kezdődnek el, mikor az orvoshoz költöznek, de betegsége, a diftéria is egyfajta határvonal az életében. Az orvosok lemondtak róla, elkülönítőben van: „Vita tárgyát képezte, miért nem haltam meg akkor, a járványkórházban.” (110.) A költözés a narrációban is árnyalt elmozdulást hoz, mintha a szöveg megformáltsága együtt haladna az élettörténettel, a felnőtté válással, mintha együtt „fejlődne” saját történetével a narrátori megszólalás.
Így kezdheti el érteni Rozner Géza a családjuk életében bekövetkező átalakulásokat, amiben először buzgón vett részt. Kezdetben önkéntelenül is részese akar lenni a Nagybányáról származó nevelőapa példás családi modelljének, miközben megérzi az átmenetet, hogy a „cukiskodásból” hogyan lesz világbeli fenyegetés egy ártatlan fényképezés során (176.), vagy miként válhatnak börtönné a lakások, ahonnan csak „nyomorultra kopott járművek” (205.) vihetnék el örökre. Fokozatosan ébred öntudatára, fokozatosan kezd el önállóságra törekedni, kimaradni az anya és Apuka játékából, fokozatosan lesz Apukából harapós állat, aki visszatekintve „csak egy fölösleges luk az életemen.” (222.) Hogy milyen élet is az, aminek az első nagy fejezeteit megírta a Magyar Copperfieldben Bereményi Géza, arról a munkássága is hűen tanúskodik, noha interjúiban, megnyilatkozásaiban élesen különválasztja az élettörténetet a karriertörténetétől. Érdekes közelítés lehet az élet felől olvasni a munkásságot vagy önálló történetként a Magyar Copperfieldet. Hogy ez a Bereményi Géza azonos-e azzal, akiről a bevezetőben a laudációkat sorra vettük, komolyabb, intermediális elemzésekkel lehet majd kideríteni.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető, Budapest, 2020.