Vezércikk, ellenpontként

„Stoptáblát a damaszkuszi útra!” Ez a volt az egyik címjavaslat, amit Bajor Andor, a Keresztény Szó főszerkesztőjeként, 1990-ben felírt egy listára a kollégáinak, Vezércikkek, ellenpontként címszó alatt. Mostanában elég gyakran jut eszembe ez a szállóigévé vált Bajor-bonmot, nem részletezem, miért. Értem én a viccet, csak nem szeretem, mondhatnánk erre Illetékes elvtárssal, de hát mi Illetékes elvtársat nem szeretjük, a viccet meg – ha jó – igen. A vicc, a tréfa általában gyanús a mindenkori Illetékes elvtársak számára, mert a jó minőségű humor legmélyén, még ha látszólag ártalmatlan is, mindig valami szubverzív erő rejtőzik, azt pedig nem lehet kontrollálni, és bármikor azok ellen fordítható, akik nem elég nagyvonalúak vagy felkészültek ahhoz, hogy kezelni tudják a képes beszéd kódrendszerét. Azért fogalmazok ilyen körültekintően, mert szeretném elkerülni a banális leegyszerűsítés csapdáit. A „hatalmasokról” beszélünk, persze, de egy párhuzamos valóságokat építő, kommunikációfétises korban, amikor a jelentések könnyen elvesznek a versengő narratívák között, a hatalmat azok birtokolják, akik uralják az elbeszélések terét.

Mennyivel könnyebbnek tűnnek most azok az idők, amikor világos volt, kik nem szeretik a viccet! Bajor egyszer írt egy szatírát az Utunkba, Szunyogh elvtárs és a haragos káderesek címmel, és lényegében feljelentették érte az Igazság hasábjain – 1958-at írunk, akkoriban ez nem volt vicces. Az Utunk szerkesztősége és maga az író is nyilvános bocsánatkérésre kényszerült (éberebb lesz ideológiailag, ígérte), bár nehéz eldönteni, a hamuszórási gesztus tartalmaz-e nyomokban iróniát is. Az elvtársakat, akik nem szerették a viccet, és alighanem érteni se nagyon értették, mindenesetre meggyőzte.

A humor, különösen a szatirikus és ironikus válfaja, akkor igazán zavarba ejtő, amikor nemcsak nevetésre késztet (adjuk vissza a nevetés méltóságát, írja Bajor egy Ütünk-szövegében), hanem arra is, hogy amikor jól kinevettük magunkat a komikum tárgyán, saját nézeteinket, hiedelmeinket, életvalóságunkat is megkérdőjelezzük. A kétely nyugtalanító csíráit plántálja el a lélekben, mondhatnánk némi képzavarral. A humornak ilyen értelemben „tudattágító” hatása van, mert kikezdi a bizonyosságainkat, de nem ültet más bizonyosságokat a helyükbe, csak arra ösztönöz, hogy elfogadjuk: létezhet a miénktől eltérő látásmód is, tűnjék bármilyen meghökkentőnek. Ez azt is jelenti, hogy el kell fogadnunk, a humor néha lehet bántó is – de ha nem lenne az, nem késztetne önvizsgálatra sem. „Az ellenpont nélküli stílus rossz stílus”, írja egy másik nagy mókamester, Sławomir Mrożek.

Amikor Bajor arról értekezik, hogy nem érti a kurdokat, hiszen öt szép hazájuk van, ez mégse elég nekik, vagy hogy azért nem engedheti, hogy belefullasszák a Körösbe, mert gyenge, és ha erős lenne, nyugodtan belefulladhatna, de az ő megfulladása minden gyöngét megcsúfolna, vagy hogy mindannyian kisebbségiek vagyunk a világmindenséghez és Istenhez képest, a megszokott világérzékelésünket fordítja ki sarkaiból. És a munkát, hogy egy feje tetejére állított világban ismét megtaláljuk a sarokpontokat, rajtunk kívül senki nem végezheti el.

‍